Ryusoke varázslatos kalandozásai!

- Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy úgy mutatkoztál be a barátaimnak…- Itt tartok némi szünetet- Megfogdostad őket!- fakadtam ki édesapámra, miközben sétáltunk hazafelé.
- No de fiam,az egészet rosszul közelíted meg- tárta szét ártatlanul a karját.
- Valóban?- vontam fel a szemöldököm.
- Valóban- bólogatott és magyarázni kezdte- Nem megfogdostam, vagy tapiztam őket, csupán minőségi ellenőrzést tartottam, hogy megfelelnek-e a mi tökéletes génállományunknak.
- A mi minknek?- értetlenkedtem az idegen szavakon.
- Látom a házi feladatokat, amiket adtam nem csináltad meg… Hogy egyszerűen fejezzem ki magam- egy kis időre elgondolkodott, majd hirtelen ököllel a tenyerébe csapott, amint eszébe jutott a megfelelő hasonlat-, hogy beléjük végezd, miután megcsináltad őket!
- HOGY MI VAN?!- üvöltöttek fel a lányok hirtelen, akik eddig teljesen sokkos állapotban követtek minket és nem tudták hova rakni az eddigieket, de ez már nekik is sok volt.
Nagyon szívesen felháborodtam volna én is, de éppen félrenyeltem a saját nyálamat és megfulladni készültem.
- Ugyan hölgyek, miért tesznek úgy mintha ártatlanok lennének?- fordult oda édesapám hozzájuk- Érzem magukon a szex és a kéj illatát, és ha egy ilyen apa fia a közelben van, arra mérget vehetnek, hogy az a fiúnak köze van az egészhez- hirtelen megtorpant, odalépett Lianarához, miközben kezét gondolkodóan az állához emelte és végigmérte lassan, majd pedig szippantott egy mélyet.
- Mé-mé-mégis mit csinál?- Lianarát kezdte zavarni a helyzet és elkezdte magát takargatni, mintha Rance szeme képes lenne keresztül látni ruháján.
- Rajtad még érződik az ártatlanság- vonta össze édesapám a szemöldökét- A másik gyönyörűségen abszolút nem érzem, nyílván indokkal, de te szépségem, te más vagy. Megkockáztatom, hogy egy kezemen meg lehetne számolni hányszor csináltad.
- Mégis mit?- irult, pirult Lianara.
- Hát a szexet!- kiáltott fel apám, mintha mi se lenne természetesebb.
Kénytelen voltam letenni a kezemben hordott felszerelésemet, hogy a markomba temethessem arcomat.
- Hííííííí- szaladt ki egy kis sikoly Lia torkán, úgy tűnik eddig bírta.
- Ha, tudtam!- kiáltott fel győzedelmesen édesapám, de hirtelen hátra kapta a fejét, majd lendületből csinált egy hátra szaltót, miközben letette a kezét.
- Mit képzelsz magadról, TOLVAJ?!- ordított Senhime, fegyverrel a kézben, aminek a pengéje csak pár centivel kerülte el Rance torkát.
- Azt hittem erre a kérdésre már válaszoltam- vonta össze a szemöldökét Rance.
Rosszat sejtve levettem a hátizsákomat, megszabadulva a felesleges súlytól, mivel sejtettem, hogy mi fog következni.
Senhime válasz helyett csak előre szökkent.
- Árnyak gyűljetek körém!- harsogta apám, majd abban a pillanatban sötét forgószél vette körül, ami eltérítette Senhime támadását, és ezzel egy időben csápok csaptak ki belőle, ostorcsapásszerűen.
Sen összeszorított foggal tűrte a fájdalmat, majd ismét megpróbálkozott egy szúrással.
- ELÉG!- ordítottam el magam, majd a vállánál fogva hátra dobtam édesapámat és a helyére álltam.
Senhime látta, hogy mi történt, de már nem volt ideje reagálni.
- Urgh- nyögtem, amint az acél mélyen belefúródott a jobb vállamba, de nyöszörgés helyett mélyen Senhime szemébe fúrtam tekintetem és üvöltözni kezdtem vele- Mégis mit képzelsz magadról?! Fegyvert fogsz és megtámadod az apámat?! A vendéglátódat?! Képes lennél megsebezni az embert, aki életet adott nekem?! Képes vagy gyilkos szándékkal neki, NEKEM támadni?! Nem tudom mi van veled, mióta átjöttünk a kapun, de kurva gyorsan abba kell hagynod! Ez nem te vagy! Ez nem az a Senhime,akit én ismerek!- Kifújtam magam, majd amennyire a fájdalom engedte nyugodt és lágy hangom megkérdeztem tőle- Mi történt a múltadban, ami ennyire mély sebet hagyott benned egyetlen harcosom?
- Én,én,én- dadogott Sen a sokktól, amit a megsebzésem okozott neki- Any-ny-nyira hasonlít rá. Az ő arcát viseli, a szavai, a cs-csele-cselekedetei. Olyanok mint az övé.
- Kié Sen? Kié?- próbáltam neki segíteni, de ő csak válasz helyett hevesen rázta a fejét.
- Még nem. Még nincs itt az ideje.
Lianara közben odalépett hozzám, finoman kihúzta a pengét a vállamból, majd pedig suttogva számomra ismeretlen szavakat motyogott, én pedig azonnal éreztem, ahogyan elmúlik a fájdalom, és begyógyulni látszik a sebem, amiért odafordultam és fáradtan rámosolyogtam. Egy hasonló bágyadt mosoly volt a válasz.
Miután olybá tűnt, hogy lenyugodtak a kedélyek, édesapám odalépett a még mindig kába Senhiméhez és keményen hozzá szólt.
- Kevesen élték túl, akik rám támadtak, de még kevesebben, akik a családomra emeltek kezet- Sen lassan felé emelte üres tekintetét- Az egyetlen indokot, amiért nem fekszel holtan a padlón, azt a fiamnak köszönheted. Pontosan tudom, hogy ki vagy, honnan jössz, kinek az arcát viselem és mi történt veled- Senhime szeme kikerekedett a félelemtől, majd könnyek gyűltek benne- Én voltam az, akinek a szökésedet köszönheted. Nem gondoltam volna, hogy még találkozunk, harmincnégyes…
Ennek hallatára Senhime térdre rogyott és keményen a hajába markolt.
- Nem,nem, nem, NEM!- hajtogatta hangosan.
Döbbenten álltam a helyemen és nem tudtam felfogni mi történik.
- Ugye nem gondoltad, hogy önerődből képes lettél volna elbánni velük?- folytatta apám kegyetlenül.  Sen nem nézet rá, látszódott rajta, hogy az őrület határán van- Lehet, hogy kiváló harcos vagy, de akkor még nem voltál az. A közelében sem voltál mostani képességeidnek. Egy tolvaj segített neked. Egy mocskos, koszos, semmirekellő, perverz mestertolvaj. Egy tolvaj, kinek az a birtokában olyan információk vannak, amik számos háborút képesek lennének kirobbantani. Egy tolvaj, kinek a kezében van az összes világ egyensúlyának a kulcsa. Ha akarnám összeugraszthatnám az orcokat és az embereket. Vagy a törpéket és az embereket. Vagy az embereket és az elfeket. Megdönthetném egész Niaram politikai helyzetét, bemocskolhatnám a vének tanácsát- sorolta rendületlenül- Azt tehetnék ezzel a világgal, az ez idő alatt megszerzett információkkal és tárgyakkal, amit csak akarnék. Lehet, hogy a csatamezőn te döntöd el a dolgokat, de hogy mikor lesz csatamező, azt én. Mit gondolsz melyik a nagyobb hatalom, harcos?- utolsó szót különös hangsúllyal mondta ki.
Senhime teljesen legyőzötten emelte fel Rancere a tekintetét, szóra nyitva a száját, de csupán csak egy halk nyikkanás hagyta el a torkát.
- Mi vagyunk azok, kik az árnyékból irányítják a világokat. Ezt jegyezd meg te nő és legközelebb így szólj fiamhoz. Van különbség tolvaj és tolvaj között. Pont mint harcos és zsoldos között. Tartsd tiszteletben ezt a különbséget és viselkedj, különben legközelebb nem leszek ennyire kegyes, ha számomra fontos embernek ártasz.
- Én,én,én- Sen még mindig térdelve a kezeire bámult.
- Te már megkaptad a második esélyedet, ne élj vele vissza.
- Én,én,én- habogott még mindig.
- Éld úgy az életedet, hogy társaid kik nem élték túl, büszkék legyenek rád.
- Én,én,én…
- Adj hálát azoknak, akik segítenek utadon és elfelejteni a múltadat.
-Énénénén- Senhime egyre gyorsabban motyogott
- Jegyezd ezt meg harmincnégyes és mutass alázatot!- ordított fel apám és rámutatott a térdelő Senhimére, aki felvinnyogott, majd hatalmas zokogásban tört ki, miközben bocsánatért esedezett.
Tátott szájjal, döbbenten bámultam az előttem álló jelenetre. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, vagy ki ez a nő, aki itt térdel előttem. Egymásra néztünk Lianarával és rájöttünk, hogy egyikünknek sincs fogalma arról, hogy mi folyik itt. Mikor kezdtem magamhoz térni és már felfogni, hogy mit is látok, hirtelen egy kis lökést éreztem a hátamon, aminek köszönhetően Sen mellé botladoztam.
Szinte ösztönösen gugoltam le, majd finoman megérintettem.
- Sen, nem tudom mi folyik itt, de ígérem, hogy minden rendben lesz. Itt vagyok melletted és segítek bármi is történjen.
Senhime sírása és fájdalma nem enyhült, de hirtelen magához szorított.
- Sajnálom, sajnálom, annyira sajnálom Ryu, én bocsánatot kérek- mondta zokogva, miközben patakokban folytak könnyei.
- Tudom Senhime, tudom- simogattam haját és próbáltam csitítani- Tudom, hogy sajnálod és azt is, hogy sok mindenen mentél keresztül. Néha mindenkivel megesik, hogy kicsúszik a lába alól a talaj.
- De, de én megtámadtalak!- kiáltott fel fájdalmasan.
- Ugyan, hányszor támadtál már meg és láttad el a bajom?- mosolyodtam el, bár ő ezt nem láthatta.
- De,de…
- Nincsen semmi baj, bízz bennem- majd még szorosabban magamhoz öleltem. Ekkor jöttem rá, hogy valahol Senhime is egy törékeny nő, akinek törődésre van szüksége.
- Köszönöm- suttogta, majd pedig szavak nélkül sírt tovább a vállamon. Talán most engedte ki először szívéből a fájdalmat, a gyászt és a gyötrelmeket…


- Nos!- csapta össze a kezét édesapám miután lenyugodtak a kedélyek- Most, hogy drámaivá tettük az apa fiú találkozást, azt javaslom haladjunk tovább szerény hajlékunk felé. Természetesen ha a harcos szépségünk is úgy gondolja…
Már nem is tudom mennyi ideje térdelt Senhime előttem és apám előtt, miközben a homlokát mélyen a földhöz nyomta és megbocsátásért esedezett.
- Olyan bűnt követtem el, mely nem méltó elfhez, katonához, nőhöz és vendéghez. Úgy gondolom, hogy ez a legkevesebb amit tehetek- válaszolt a régi Senhime.
- Valóban, valóban- sóhajtott Rance- de ha így folytatjuk kihűl az ebéd és az almás pite, Suzume pedig biztos a fejemet veszi majd miatta.
- Értettem- azonnal felemelkedett, felvette hátizsákját és menetkészen megállt.
- Akkor induljunk meg, hogy a házisárkány fogalom, egy teljesen új értelmet nyerjen- mondta  boldogan édesapám és megindult.

-Öhm Ryu- szólalt meg Lianara- Mikor azt mondtad, hogy kis erdőszéli házikó, nem pont erre gondoltam.
- Fura, az emlékeimben nagyobb volt- töprengtem boldogan és alig vártam, hogy végre bemehessek.
- De ez NEM KIS ÉRDŐSZÉLI HÁZ!- fakadt ki Lianara és mutatott rá kis odúnkra.
A „kis odú” három emelet magas volt, tucat tucatnyi penge széles és hatalmas kerttel rendelkezett, ahol különféle állatok és növények élték mindennap életüket.
- Szerintem sosem használtam a kis jelzőt- feleltem, miközben tekintetem nem vettem le az épületről.
- De ezt még egy  jól menő kereskedő is megirigyelné!
- Valóban sok jól menő kereskedőnél jártam, hogy ez a ház megépülhessen- vigyorgott gonoszul Rance.
- Airlaisz, Airlaisz, Airlaisz!- hallottam az izgatott kiáltozást a házon belülről, majd egy pillanatig láttam egy elmosódott foltot, végül pedig valaki hatalmas erővel és sebességgel nekem csapódott.
-  Anyám!- kiáltottam fel boldogan, miközben hemperegtünk a földön, mint egy anyatigris és gyermeke.
- Annyira hiányoztál! Airlaiszra, de hát te roppant sovány vagy! Nem eszel rendesen!- sipánkozott, majd folytatta az ölelgetésemet és csókolgatásomat, én pedig kacagva élveztem az egészet mint egy boldog óvodás.
- Dehogynem eszek, jól a gondomat viselik, amit látsz az csupán egy kifejlett elf még kifejlettebb izomzata.
- Jaj, ne mond, hogy te is szeded azokat a gombákat, amiket az emberek esznek, hogy gyorsabban nőjenek tőle- hallottam aggódó hangját.
- Dehogy eszem, csupán csak sokat edzem és még többet kalandozom.
- Édesem- hallottam apám mézes mázos hangját- Más vendégeink is vannak.
- Természetesen- szállt le rólam, majd a két társam felé fordult- Hát persze, a kis Lianara! Hogy megnőttél! És milyen gyönyörű nő vált  belőled. Biztos vagyok benne, hogy csak úgy tolonganak a helyesebbnél helyesebb udvarlók!
Lia és édesapám egy időben vörösödtek el. Egyikük a szégyenlőségtől, a másik az elfoljtott röhögéstől.
- És természetesen itt van Senhime- fordult felé- hallom erős katona és kiváló harcos vált belőled. Remélem a fiam semmi disznóságra nem vesz rá!
Ezúttal is ketten vörösödtek el, de mindketten az elfojtott röhögéstől. Édesapám és én...
Anyám egy gyanúskodó pillantást vetett ránk, de mielőtt bármit mondhatott volna, Sen ismét térdre ereszkedett, homlokát szorosan hozzányomta a földhöz, majd belekezdett bocsánatkérésébe.
- Nagyon sajnálom és bo…- de Suzume egyszerűen lenyúlt, megfogta táskájának egy övét, majd könnyedén fél kézzel felemelte a földtől Senhimét.
- Ugyan drágám, megértem, ami történt, nem haragszom, csak legközelebb kerüljük el, rendben?- az utolsó szónál vadállatiasan felcsillant a szeme és mosolya közben fenyegetően kivillantotta szemfogát.
- I-igenis asszonyom!- vágta magát vigyázva, én pedig felismertem benne a félelmet.
- És  nyugodt utatok volt idefelé?
- Igen, minden rendben volt- bólogattam hevesen- Oh, és majd köszönjétek meg Gagan-nak, hogy segített nekünk.
- Ugyan- legyintett édesapám- amennyivel tartozik nekünk, neki kéne megköszönnie, hogy törleszthette adóssággát.
- És az én szeretett férjem rendesen viselkedett?- kérdezte összevont szemöldökkel.
- Természetesen, apa figyelt arra, hogy ne okozzon problémát egyikünknek se és úriemberként viselkedjen!- vágtam magam haptákba.
- Így volt földkerekség legszebb nője!- csatlakozott hozzám apám, így már szorosan egymás mellett álltunk vigyázban állva.
- Mi történt?- fordult Lianarához és Senhiméhez gonoszul vigyorogva.
- Hát, nos- feszengett Lia, nem tudta, hogy most mit kéne mondania, de édesanyám félelemkeltő szemétől azonnal tudta, mit kell mondania- Megfogta a fenekünket!
- Valóbaaaan?- láttam, hogy az erek veszélyesen megdagadnak a homlokán.
- ÁRNYAK, gyűljetek körém és segítsetek!- visított fel édesapám, mire a nemrég látott fekete örvényszerű jelenet megismétlődött, de ezúttal jóval vastagabban és intenzívebben.
- Nem menekülsz!- kiáltott fel édesanyám és a kezében tartott fakanalat(fogalmam sincs honnan került elő), teljes erővel belevágta a kavalkádba.
- Aúúú- hallatszódott az örvény közepéről egy hangos nyögés, majd pedig belefúródott a földbe a varázslat végül pedig semmivé lett, vele együtt édesapám is.
- Hah, mindig ez van- tárta szét a karját édesanyám- eltűnik és megvárja míg lenyugszom, majd pedig használja férfi bájait, hogy elcsavarja ismét a fejem.
- Ez lehetséges?- kérdezte kíváncsian Senhime.
- Lányom, ha megtalálod a szerelmet, akkor akármennyire is haragudj rá, a másik tudni fogja, hogyan lágyítsa meg a szívedet. És a tolvajok különösen jók ebben a módszerben.
- Hmm- gondolkodott el magában Senhime.
- Na! Viszont gyertek, finom ebéddel készültem nektek, mindenféle hazai ínyencséggel, biztos vagyok benne, hogy már elegetek van az emberi szemétből.
- Airlaiszra, ennyi idő után végre édesanyám kosztját ehetem!- és már a gondolattól is nyálözön indult meg a számból.
- Úgy van kisfiam, gyertek csak, gyertek.

- Ahh, ez nagyon jól esett- dőltem hátra a székemben.
A jó időnek köszönhetően kiültünk a hátsó kertben lévő teraszra, ami egy kis vízesésre tekintett és a közeli élővilág pedig érdeklődve figyelhetett minket. Miután elfogyasztottuk a többfogásos ebédet, hozzáillő desszertel vadul mesélni kezdtem kalandjaimat. A megérkezésemet, a találkozást Lianarával, hogy  mennyire elveszettnek éreztem magam a városban, a kis kalamajkát Ranmaruéknál, Senhime kiszabadítását, a küldetést a karavánnal, a szürke árny sztorit és hogy hogyan ismerkedhettem meg ezáltal új társaimmal, az osmiumi erdőben átélt kalandokat, a rémálmot és még megannyi történetet. Miután végleg úgy éreztem, hogy elmondtam mindent édesanyám gondterhelt arccal rám nézett.
- Tudom, hogy nem tarthatlak itt és nem is akarlak. Ez a hely nem a fiataloknak való. Számotokra túlságosan unalmas. A fiatalságot ki kell élvezni, amíg tart, és te az apádra ütöttél ez ügyben. Pont ezért fogjuk itt tartózkodásotok alatt elkezdeni.
- Elkezdeni mit?- kérdeztem kíváncsian.
- Hát az edzésedet- hallottam édesapám válaszát a fejem felől, aki boldogan majszolt egy almát, egy faágon ülve- Remélem felkészültél, mert kemény lesz…

Úgy látom ismét akad két értékelni való jószág. Akkor lássunk is hozzá.

Az első ugyebár Lianara szemszögéből volt, ami alapból ötletes volt, de ennek ellenére valahogy nem jött tökéletesen át a dolog. Az elején az indítás erős volt, megtudtuk, hogy mennyire rossz volt neki a gyerekkora, de utána valahogy ellaposodott a dolog. Azonban jól lejött, hogy te hogyan képzeled el az elfek létét és a világhoz való hozzáállásukat, amiért kapsz egy piros pontot. Mindent összevetve egy közepes iromány volt, érezhetően csak az előszele valami nagyszabású történetnek.
Jutalmad 60*4=240 tp.

A második már a saját szemszögedből volt, aminek én személy szerint örültem. Egyrészt, mert nem jó ha a saját karaktered szemszöge elkallódik az NPC-k között, másrészt meg érezhetően ebbe tudod a legjobban beleélni magadat. Édesapád karaktere tetszett, noha nyilvánvalóan költői túlzásokba esett az informácóit illetően (mivel nyilván nem tud olyat, amivel fajok közti háborúkat robbanthat ki, vagy amivel felboríthatja Niaram illetve Fae’gard helyzetét. Ha ilyen dolgoknak akár a közelébe jutott volna, már nem élne, akármennyire profi és akármennyire sárkány a felesége). A Senhimével történtek kifejezetten felkeltették az érdeklődésemet, és jó volt látni az emberi oldalát. Édesanyád karaktere nem igazán olyan volt, amire számítottam, nem érezni benne az almighty sárkányt, noha voltak meg-megvillanásai, viszont nem tagadhatom, hogy egy jó karakter.
Két dologra hívnám fel a figyelmedet:
1. Az Airalisz nevet végig! Airlaisznak írtad. Erre figyelj oda, de nem ez a lényeg, hanem ami most jön: egy sárkány soha, SOHA nem veszi Airalisz nevét a szájára. Félsárkányként te megteheted, mert elf vagy, de egy rendes sárkány sosem teszi meg, hiszen nem tudják megbocsátani azt, hogy a szánalmaw wyverneket hozta létre mint „sárkányok”. Emellett a sárkányok alapból lenézik az isteneket, és nem tartják őket fensőbb rendűnek. Csak és kizárólag Aedanis neve hagyja el a szájukat, mivel ő a teremtőjük, és rá is a sárkányok ősanyjaként emlékeznek, nem istenként. De alapvetően távol áll tőlük bármilyen felsőbb hatalom elismerése, így az ő nevét is csak nagyon-nagyon ritkán ejtik ki.
2. Édesapád varázslatai. Mivel te értetted, hogy mit mondott, ezért édesapád vatroni vagy elf nyelvet kellett használjon ahhoz, hogy varázsoljon, ami nem lehetséges, mivel annak a nyelve az óvatroni. Ez azt jelenti, hogy te nem értheted, amit apád mond. Ez egy kifejezetten súlyos hiba, ami miatt most nem, de a jövőben ha megjelenik azonnal elutasítom. Erre kérlek nagyon figyelj oda.
Mindent összevetve kifejezetten jó volt, nem ment el a végletesen komolyba, sem a végletesen komolytalanba sem. Valamennyire ez is megtartotta az előszél jelleget, de ennek ellenére kifejezetten tetszett. A két hiba miatt, és főleg a második miatt jutalmad azonban nem lesz akkora, mint amit nélkülük érdemelnél.
Jutalmad 55*4=220 tp.

- Szóóóóval, ez lesz az a hú de kemény edzés?- kérdeztem kétkedve, miközben egy bokor tövében feküdtünk.
- Pontosan. A legjobb lehetőség a tanulásra, ha akció közben vagyunk. Sokkal nagyobb az izgalom és a tét, ezért jobban is igyekszel- magyarázta édesapám bölcsen.
- Nem igazán értem még mindig…
- Nem tartod jó apa fiú programnak?- nézett rám döbbenten.
- A leskelődést?!- fakadtam ki halkan, és előremutattam a tó irányába, aminek a partján éppen Lianara készült neki vetkőzni.
- Pontosan!- lángolt fel édesapám szeme- A cselekmény, mely minden férfi szívet és ágyékot megmelenget! Ez egy mesterség, amelyet csak az igaz férfiak képesek tökélyre csiszolni! A női test egy ajándék az Istenektől Ryu, egy ajándék nekünk, amelyet gyönyörűen van becsomagolva és tálalva, egy ajándék me-me-meee- innentől kezdve képtelen volt folytatni, mert Lianarán, aki szinte érezte, hogy nézzük szégyenlősen eltakarta hatalmas kebleit, és alsó domborulatát, természetesen ez csak még jobban felcsigázott minket, és már én is meglehetősen jó programnak tartottam.
- Figyeld minden apró rezdülését, fiam- oktatott közben édesapám a perverzség mesterségére- Egy gyakorlott tolvaj képes megérezni, hogy mikor bukna le. Mikor az áldozat megneszel valamit az látszik rajta. Néhány izma megfeszül, idegesebben mozog, de még az auráján is érzékelheted.
- Auráján?- kérdeztem vissza, de a szememet nem vettem le az elém táruló látványtól.
- Kisugárzás, ha úgy tetszik- tudálékoskodott Rance- Ezt nehéz körül írni. Mint mikor ránézel valakire, és tudod, hogy az a fickó balhét fog kavarni, vagy az a személy roppant kedves és így tovább. Nekünk jó emberismerőnek kell lenni, és emiatt képesek vagyunk ezekbe az aurákba jobban belelátni.
- Most hogy mondod ebben van valami…- gondolkodtam el, majd megjelent előttem Robert arca- A csapatból csupán egy embert ismerek, aki nálam jobb emberismerő lenne, de őt arra nevelték, hogy az legyen. Bár való igaz, hogy a többiek érzelmi analfabéták…
- Mi bajod Connorral?- nézett rám meglepetten édesapám- Hiszen tehetséges vívó, kiváló szónok és színészi képességei pedig hibá-bátlanok- de a végén halk röhögésben tört ki- Na jó, ezt még én se bírom röhögés nélkül kimondani.
- Nem értem Rupert urat- folytattam a beszélgetést, meg se lepődtem azon, hogy édesapám ennyire tisztában van társaimmal- Máriát és Kaeront megértem hogy felvette, Hunter Boy még csak csak felkerülhetett a listára, mert vannak jó megmozdulásai… De Sana és Conor?- csóváltam meg a fejem- Semmi okot nem látok arra, hogy felfigyeljenek rájuk, főleg egy ennyire fontos ember.
- Rupert de Lavi egy tehetséges ember Ryu, lehet lát bennük potenciát- majd kis gondolkodás után hozzátette-, vagy csupán csak parasztokként kezeli őket egy sakktáblán.
- Hmpf, talán- hümmögtem magamban, de folytatni nem tudtam, mert édesapám hirtelen félbeszakított.
- Most nézd a vállát és az izmokat a nyakán- mutatott előre a fürdőző Lianarára, én pedig feszülten figyeltem.
- Valóban megváltozott a mozgása, jóval feszélyezettebb lett- vontam le a következtetést és próbáltam kivenni minden apró rezgését a gyönyörű testnek.
- Nézd az ujjait, a fülének rezdüléseit, és ha erre fordul szemének cikázását. Képes leszel megmondani néhány másodpercre előre, mikor jár közel ahhoz, hogy észrevegyen téged.
- Valóban eltakarta a melleit!- állapítottam meg.
- Szép volt zsenikém…- nézett lenézően édesapám- apróbb mozdulatokat keress. Például a fejét most fogja felénk fordítani,kettő,egy,most!
És valóban apámnak lett igaza.
- Mégis hogy?- csodálkoztam rá.
- A bal lapockáján kissé letapadt az izom, jobb füle vége megrezdült, kezével pedig enyhe kör alakú mozdulatot tett.
- Most csak szívatsz, ugye?- hitetlenkedtem.
- Hát…Félig- vigyorodott el- Nem ennyire bonyolult, de való igaz, hogy ehhez hasonló aprócska rezdüléseket kell keresni, és ha időben meglátod őket, képes leszel másik búvóhelyet keresni.
- Például most- ijedtem meg, mert Lia vészesen közel pásztázott végig, de még nem vett észre, viszont már nem sok kell neki, ha továbbra is ennyire éberen figyel.
- Hamarosan. Viszont fontos, hogy mikor érzed a veszélyt, ne csak kis távlatokban gondolkodj, ha úgy érzed, megpróbálhatsz nagyobb fedezék és búvóhely váltást is, akár egy teljesen új helyre is mehetsz, csak egy szempillantás alatt tedd meg.
Hirtelen valami különös érzés kerített hatalmába, én pedig azonnal balra fordultam, így belekerültem, egy apró gödörbe, ami mellettem volt, sikeresen elkerülve a lebukást. A következő, amivel szembesültem édesapám vigyorgó tekintete, aki szintén pozíciót váltott, de ő egy fa ágára kapaszkodott fel szélsebesen.
- Nem rossz, nem rossz- tátogta, majd hirtelen halálra vált az arca suttogott valamit és eltűnt a szemem elől.
- Apa?- kérdeztem ijedten.
- Apuci nincs itt…- hallottam a lehető legfélelmesebb hangot a hátam mögül.
- A-a-anya?- fordultam volna meg, de hirtelen a nyakamba csípett valami, és megemelt, mint egy rendetlenkedő kiscicát.
- Azt hiszem, most beszélgetni fogunk fiam…
- APAAAAAAA!- üvöltöttem fel, de hiába.
De az igaz férfiakat, ez sem rendíti meg, még többször visszatértünk, hogy tanulhassam eme technikát!


A teraszunk szélén ültem, teát kortyolgattam és közben Senhimét figyeltem, amint fekvőtámaszozott az udvarunkon. Nem tudom mikor kezdte, de amióta ébren vagyok azóta folyamatosan csak edz. Olykor olykor csodálattal tölt el ez a nő, de sosem tudom magamban hova rakni Sent.
Kortyoltam  egy nagyot a bögrémből:
- Ah, biztos csak túl kombinálom- gondoltam magamban- Minden nőben van valami rejtély, hogy belé több jutott, az senkit sem zavar.
- Valóban jót tesz a nőnek ha misztika lengi körül- jelent meg mellettem édesapám mosolygó feje.
- Woah- lepődtem meg- Ezt hangosan is kimondtam?
- De ki ám- mosolyogott szélesen, miközben letelepedett mellém.
- Ami azt illeti, már már úgy érzem, hogy elegem van a misztikából.
- Egy férfinak sosem lehet elég belőle, gondolj csak bele- tárta szét a karját- Ha eléd kerül egy rejtély, meg akarod fejteni. Fel akarod tárni a titkait. És ha egy nő kerül eléd, a feltárás sokkal szórakoztatóbb, mert egy nőben kevés dolog tud feltárulni. Érted,érted- kacsintott és oldalba bökött a könyökével, majd pedig kihúzta magát- De! Ideje visszatérni az edzéshez!
Egy hirtelen mozdulattal rám borította az asztalt, én pedig alig győztem elkapni bögrémet, aminek a forró tartalma rám fröccsent.
- Mi a?!- kiáltottam fel meglepetésemben, amikor a semmiből elé került édesanyám és egy könnyed mozdulattal elkapta az asztal oldalát, ami így a föld felett pár centivel állt csak meg- Mégis honnan került ide elő?
- Fiúk, tudom hogy játszani akartok, de vigyázzatok a bútorokra rendben?- villantotta ránk gyilkos tekintetét, mire édesapám rögtön meghunyászkodott.
- P-persze drágám! Gyere fiam!- megragadta  a karom és maga után húzott- Sokat köszönhetsz Senhimének, mert harcost nevelt belőled, segített az edzésedben, de legfőképp megtudtad hogyan urald teljes mértékben a tested, mi pedig ezt fogjuk kihasználni.
- Kontrolálni a testem?- vontam fel kérdőn a szemöldököm.
- Előfordulhat egy olyan szituáció, mikor a legkisebb mozdulat is elárulja a helyzetedet, egy hangosabb levegővétel lebuktathat, vagy csupán csak órákat kell várnod mozdulatlanul, míg a célszemély végre megjelenik. Számolni se tudom hányszor küszködtem a görcsökkel izomzatomban egy fél napos lógás miatt, mire végre előmerészkedhettem rejtekhelyemről.
- És mégis hogyan akarsz erre felkészíteni?
- Őszintén?- nézett a szemembe- Sehogy. Ezt a feladatot már Senhime megoldotta helyettem, én csupán rávilágítok, hogy képes vagy rá és figyelek rá, hogy helyesen csináld.
- Mi? Felmászok egy fára, te pedig nézed, hogy mikor fogok megmozdulni?- kérdeztem irónikusan.
- Ugyan, dehogy- legyintett édesapám- Fogom, ezt a két csengőt, madzagot kötök rájuk, és te pedig felmászol a fára, én pedig alatta fogok aludni. Ha csengő szót hallok, húsz fekvő, aztán újra kezdjük- tapsolt néhányat- na mire vársz még? Mozgás,mozgás…
Egy végtelenül megerőltető, de főként unalmas hét következett.


- Ez annyira izgalmas!- Ujjongott édesanyám- Taníthatom az egyetlen fiamat, hogyan is váljon belőle igazi sárkány!
- Jaj anya, már igazi sárkány vagyok.
- Tudom, tudom- ölelgetett meg a mezőn, ahova ki jöttünk gyakorlatozni- De egy anyának had legyen ennyi öröme.
- Egészen pontosan mit is fogsz nekem mutatni?- kérdeztem, mire végre sikerült kibontakoznom szorításából.
- Mint az már nyílván feltűnt, egy igencsak különleges sárkánycsoporthoz tartozol.
- Képes vagyok elszívni a mágiát, annyi már feltűnt. Meg gyémántot vagyok képes kilőni magamból.
- Kristály, Ryu, kristály- helyesbített édesanyám-, de a mágiával kapcsolatban igazad van. Képes vagy magadba szívni, táplálkozni belőle, és átalakítani. Ritka faj vagyunk, sokan irigykednek az erőnkre, de hogy az érjen is valamit tudnunk kell uralni azt. A nagy erő hatalmas felelőséggel jár.
- Úgy gondolod, hogy felkészültem rá?
- Nem érzed, hogy már nem terhel meg annyira az átalakulás mint régen? Nem érzed, hogy a tested már nem idegen lényként tekint a sárkányra, hanem társként? Közel sem olyan, mintha hozzád tartozna teljesen, de már nem próbálja meg kilökni magából mikor átalakulsz.
- Valóban- gondolkodtam el magamban- Sokkal kisebb erőfeszítés révén is fent tudom tartani az alakot, hosszabb ideig is és tökéletesebb formát tudok megjeleníteni.
- Később még egyszerűbb lesz, mikor már teljesen uralod, de az még hosszú idő lesz, rengeteg gyakorlással. Sőt képes leszel más sárkányoknak a képességeit is elsajátítani. Játszani a tűzzel, vagy a jéggel, átalakítani úgy a mágiát, hogy más elemet alkoss belőle.
- Ez nagyon sasul hangzik- csillant fel a szemem, miközben elképzeltem ahogyan ellenségek százait perzselem végig, vagy locsolom le savesővel, végül pedig megmentem a királylányt.
- Na,na, azért térjünk vissza mindennek az elejére. Mivel még nem vagy képes elemeket megformázni, kénytelenek vagyunk arra az egy dologra fókuszálni, ami megy.
- Gyémánt?
- Még mindig kristály, fiam- sóhajtott egyet- De vissza a lényegre. Képes vagy elszívni a mágiát ez így van. De hogy milyen formában? Tudod mindenben ott található a mágia, abban a fában ott, a virágban a kezemben, a földben a lábam alatt- mutatott körbe-, de ezekben iszonyatosan kevés található meg, és szinte lehetetlen kiszippantani, főleg a jelenlegi szinteden. Így maradt a direkt módon. Valaki mágiát irányít feléd, te pedig boldogan megiszod, ami belőle jön.
- Ez már párszor előfordult. De ki fogja, most ezt a mágiát felém irányítani?
- Nagyon jó hogy megkérdezted- mosolyodott el, majd pedig füttyentett egyet, mire a fák közül előlépett egy hosszú hajú elf, hétköznapi ruhában- Ő Elaron, egy jó barátom, akiben megbízhatunk.
Köszönésképpen az elf férfi, kissé meghajolt az irányomba, de szólni nem szólt.
- Kiváló mágus, aki ellát majd téged a megfelelő mennyiségű varázserővel.
- És mit tegyek ezzel a varázserővel?- néztem rá kérdőn.
- Formáld meg kedved szerint.
- Mégis hogyan?
- Azt mondtad, köptél már ki hegyes kristályokat, ugye?
- Igen, egyszer- gondoltam a Gonnal való küzdelmemre.
- Azt is ugyanúgy formáltad meg, csupán csak más formát adtál neki. Ez az első lépés, ami minden sárkányban vagy fél sárkányban kialakul igencsak gyorsan. Ez az alapja mindennek. Csupán csak koncentrálnod kell az energiát oda, miközben elképzeled, hogy mit is akarsz vele, milyen alakot vegyen fel. Kezdetben koncentrálnod kell rá, míg elég jól nem megy.
- Akkor ha jól értem azt szeretnéd, hogy szívjam magamba a mágiát, majd pedig alkossak belőle…Valamit?
- Pontosan- bólintott mosolyogva édesanyám.
- Itt jövök akkor- mondtam, majd pedig szabadjára engedtem a véremet. Éreztem, ahogyan a sárkány felüvölt bennem, majd pedig keresztül halad testemen, átalakítva végtagjaimat, kedvére formázva alakomat, örömmel, hogy végre szabad, oly hosszú idő után.
- Elaron- intett anyám az elfnek, aki ismét csak bicentett, előrelépett, felém emelte a kezét és kinyitotta a száját.
- Victus koma xorum pagolan.
Hirtelen erősen fénylő lila sugár jött ki a kezéből egyenesen nekem, én pedig éreztem, hogy hihetetlen módon feltöltődöm, jobban mint eddig valaha.
- Gyerünk fiam, mutass valamit.
Alkossak valamit. Valamit Sosem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Valami. Valami amivel megvédhetem Senhimét és Lianarát. Valami amivel kiszabadíthatom a Sillt és Ranmarut. Valamit, amivel fedezhetem Hunter Boyt.
- MOST!- kiáltottam fel, magam elé emeltem bal kezemet és oda koncentráltam a mágiát.
- Nem is rossz elsőre- bólintott édesanyám elismerően.
Ekkor jöttem rá, hogy végig be volt hunyva a szemem, ezért kinyitottam. Amit megpillantottam, elálította a lélegzetem. Egy pajzsot növesztettem az alkaromra, elég nagyot. Nem voltak egyenlőek az oldalai, nem volt ugyan olyan vastag mindenhol, és még én is láttam rajta elég sok gyenge pontot, de első próbálkozásra nem rossz.
- Wow, ez elég menő- forgattam magam előtt remekművemet.
- Erre gondoltál?- Lépett előre édesanyám.
- Nem tudom- feleltem, de még mindig csodáltam remekművemet- Csak akartam valamit, amivel megvédhetem az embereket és ez lett belőle.
- Jobban kell koncentrálnod és pontosabban kell tudnod, hogy mit akarsz- magyarázta édesanyám- Akkor a mágiát is jobban tudod irányítani.
Éppen felelni készültem, mikor hangosan megreccsent a pajzsom, majd egy pillanattal később szétrobbant.
- PROTENTIS!- kiáltott fel Elaron, és beugrott anyám elé. A mágikus buborék, amit létrehozott megfogta az apró repeszeket.
- Ez-ez-ezért is fontos, hogy koncentrálj- hebegte édesanyám, mikor végre magához tért- Nehéz fent tartani a puszta mágiát és uralni azt. Próbáljunk meg megint, csak kevesebb mágiával ha kérhetem…
Hosszadalmas napok munkájával sikerült elérnem, hogy létrehozzak magamra egy kristály páncélzatot, amit megfelelő ideig magamon tudtam tartani, mielőtt az apró szilánkokra robbanna…  


- Mikor fogom megtanulni az elemek irányítását?- kérdeztem édesanyámat, miközben sétáltunk ki az edző mezőnkre.
- Ez egy olyan kérdés, amit magadnak kell megválaszolnod. Ebben nem tudok segíteni, ez csak idő kérdése.
- Akkor mi lesz most a program?
- A mai program? Megtanítok neked egy trükköt, amit nagyon szeretek…
Mikor kiléptünk a fák közül megláttam, hogy Elaron már a megszokott helyen fekszik, miközben élvezi a finom szellőt.
- Elaron, megjöttünk- kiáltott oda édesanyám, mire az elf felült és intett nekünk.
- Mégis milyen trükköt?- néztem kérdőn édesanyámra.
- Próbáltál már a testeden belül varázsolni?- váltott témát.
- Nem, úgy tudom, hogy az nem lehetséges, a élő lények természetes aurája miatt.
- Pontosan- bólogatott édesanyám-, bár vannak kivételek az általános szabály az ez. De azért mi valahogy még is megoldjuk.
- Mire gondolsz?
- Megtanítom neked, hogyan hozz létre mágiát a saját testeden belül.
- Ez elég lehetetlenül hangzik- kételkedtem.
- Nem az hidd el- mosolyodott el- Elaron, ha kérhetem…
- Most, hogy képes vagy alakítani a belső éneden- tértünk vissza kedvenc mezőnkre pár hét múlva-, megtaníthatom neked trükköt amiről beszéltem.
- Végre- sóhajtottam fel- Ennyi készülődés remélem nem a semmiért volt.
- De nem bizony. Kettő darab kristályt kell majd létrehoznod a szádon belül. Az egyik ami erős fényt bocsát ki, a másik ami pedig megtöri, vagy pedig fókuszálja ezt a fényt.
- Hogy mi?- értetlenkedtem.
- Létrehozol egy prizmát, és egy fényforrást a szádon belül, aminek köszönhetően képes leszel megvakítani a körülötted lévőket.
- Erre ment ki a több hetes gyakorlás?!- háborodtam fel.
- Ne pimaszkodj velem!- kevert le egy akkora tockost, hogy orra buktam.
- Ennyi a nagy tudomány? Elaron, segítenél kérlek?- kérdeztem az elfet, aki már ott állt édesanyám mögött cselekvésre készen, én pedig átalakultam.
Ismét jött a sugár, amit elnyeltem magamba. Kitátottam a számat és magam elé képzeltem, hogy mit is akarok. Először a prizmát teremtettem meg a fogaim közé, mivel úgy gondoltam, hogy ez lesz az egyszerűbb. Éreztem ahogyan valami megjelenik, ott ahol akartam, bár nem láttam, mégis tudtam, hogy sikerült, amit akartam. Ezután elkezdtem a fényforrást. Néhány pillanatig töprengtem, hogy hogyan csináljam, majd arra jutottam, hogy csinálok egy üres hüvelyt, amit aztán megtöltök mágiával, és ez a hüvely fogja sugározni magából. Éreztem, hogy valami ránehezedik a nyelvemre, és ekkor belekoncentráltam az összes mágiát, amit elnyeltem. Mintha a napot idéztem volna meg a helyemre. Hirtelen akkora világosság keletkezett, hogy még én is meglepődtem, pedig belőlem jött!
Édesanyám és Elaron nem győzte takarni a szemét, de láthatóan ez nem jött be nekik. Megpróbáltam elzárni a hüvelyt, hogy hagyja abba a sugárzást, de ez nem sikerült, így ösztönösen összezártam az állkapcsom, mire üvegszerű hangokra összetörtem a két kristályt magamban.
- Fiam, azt hiszem ez jobban sikerült, mint terveztem- szédelgett édesanyám, láthatóan nem tudta, hogy merre vagyok, mert jó három méterrel mellém beszélt- Úgyhogy szerintem ledőlök ide egy kicsit- mondta és elvágódott a füvön…


- Hogy megy az edzésed Ryu?- kérdezte Senhime, akivel közösen kardozom éppen a hátsó kertben.
- Egészen jól- feleltem- Igazán érdekes dolgokra vagyok képes, főleg sárkány formámban.
- Aham- mondta, majd előreszúrt könnyedén, amit egy fél mozdulattal hárítottam- És mással kapcsolatban is jutottál valamire?
- Úgy érted a lila hajú ribancal kapcsolatban?- És indítottam fentről egy támadást, amit Sen, félrecsapott.
- Igen, velük kapcsolatban. Lia, még mindig nem tudja, hogy mi történt a szüleivel, de a rosszabb az, hogy még mi se.
- Tudom… De ne aggódj, kiderítem, hogy kik vagy mik ők és megtalálom őket.
- Úgy legyen- jelent meg a száján egy halvány mosoly, de azonnal eltűnt és hihetetlen sebességgel kezdett el hadakozni, míg félre nem ütötte  a kardomat és a torkomnak szegezte az övét- Ami azt illeti nem látom, hogy használnád a teknikát, amit tanítottam neked.
- Hogy érted?- toltam el a fegyverét magam elől és beálltam harcállásba.
- Nem védekezel eleget.
- Igen, emlékszem, hogy magyaráztál valami ilyesmit, de nem igazán értettem meg, hogy mire akarsz kilyukadni.
- Arra, hogy hátrálj, védekezz, keresd a másik gyengéjét és csak akkor támadj vissza, ha már az meg van.
- Ahha- bólintottam lassan.
- Bah… Jól figyelj, mert most elő veszünk mindent, amit akkor gyakoroltunk…
Több órányi párbajozás után végre megértettem, hogy mit is akart akkor Senhime és mit értett „visszatámadás” és „fókuszálj a védelmedre” alatt. Úgy érzem, hogy ez előző és a mostani leckével együttvéve képes leszek ezt valós helyzetben is alkalmazni.


- És így kötöttem ki a miniszter úr ágyasai között- röhögött fel hangosan apám, mikor végzett a történtével.
- Nem mondod komolyan?!- kerekedett el a szemem, és csak úgy ittam a történeteit.
- De,de- bólogatott hevesen, miközben kilögybölte kupája felét.
- Azért láttam és hallottam már nagyobb tetteket is- húzta el a száját édesanyám.
Egy nagyon finom és kellemes vacsorát töltöttünk el közösen a teraszon, miközben beszélgetéssel mulattuk az időt. A hold már magasan járt, a rovarok boldogan cziripeltek a közelben, Lianara pedig békésen aludt a vállamon. Sokatmondóan Senre néztem, aki egy finom bólintással jelezte, hogy itt az idő.
- Felviszem Lianarát, mindjárt jövök- álltam fel az asztaltól, majd pedig óvatosan karjaimba fogtam a kisdeden alvó hölgyet, majd pedig elvittem a szobájába és lefektettem.
- Megígérem, hogy megtaláljuk a szüleidet, ne aggódj- majd pedig megpusziltam a homlokát és visszatértem az asztalhoz, ránéztem Senhimére, sóhajtottam egyet, majd pedig megszólaltam
- Anya, valamit meg kell kérdeznem.
- Bármit kis hüllőm- mosolyodott el, és kortolt egyet a poharából.
- Találkoztam egy nagyon érdekes nővel, aki azt hiszem elrabolta Lianara szüleit… Azt mondta te tudod, hogy ki ő és téged kérdezzelek. A neve Kanami.
- K-k-k-kanami?- fehéredett el, és még a pohár is kiesett a kezéből, majd pedig hangosan csörömpölve a padlóra hullt.
- Édesem jól vagy?- fordult hozzá aggódva édesapám.
- Várj szívem- felállt, odasétált az egyik fa oszlophoz, majd pedig nekitámaszkodva nézett bele az éjszakába. Eltelt egy perc, aztán még egy, és még egy, mikor végül megszólalt.
- Van egy történet az életemben, amiről nem tudtok és nagyon reméltem, hogy soha nem is fogtok. Úgy gondolom, most jött el az az idő, amikor muszáj lesz beavatnom titeket régi énem életébe…

Tanult képességek:
Hatodik érzék/ Sixth Sense: Képes vagyok érzékelni, hogy mikor buknék le, így még van egy utolsó végső lehetőségem arra, hogy megmentsem a szituációt és újrapozicionáljak. Ez az egész egy végső mentsvárként funkciónál. Asztali játék esetében újra dobhatom a lopakodás/rejtőzés próbát.
Kontrollált Test/ Body Controll: Képes vagyok teljes mértékben uralni a testemet, lelassítani a légzésemet ha kell, vagy órákig egy helyben maradni. Rejtőzéshez ad bónuszt asztali játék esetében.
Kristály vért/ Crystal Armor: Képes vagyok formázni a kristályt, mágiából megalkotni azt. Elméletileg több mindent tudok alkotni, ami hozzám van kötve, de kockázattal jár, viszont páncélt már képes vagyok bárhova alkotni, és nehézségek nélkül megtartani azt. A hátránya az egésznek, hogy csak egy robbanással tudom magamról leszedni, ami repeszeket küld a körülöttem lévők felé. Ha visszaalakulok, ez a hatás elmarad.
Vakító kristály/ Blinding Crystal: Képes vagyok a számban megidézni kettő darab kristályt, egy amelyik kibocsátja a fényt, egy ami megtöri azt, vagy fókuszálja, ennek köszönhetően vakító fényességet tudok megidézni mágiából.
Védekező állás/Defending Stance: Harc közben feláldozhatom a támadásomat, azért hogy a hárítási értékem lecsökkenjen, és ha az ellenfél támadása jóval a hárítási értékem alatt van, akkor autómatikusan visszatámadok rá.

A vízben boldogan lubickol a fiatal, gyerkőc Ryusoke.
-Kicsim…Kicsim- szólongatott finoman édesanyám a tópartról.
- Egy pillanat – feleltem boldogan, majd ismét lebuktam a vízfelszín alá, hogy aztán pár másodperc múlva kibújjak, mint egy repülő hal.
- Kezd sötétedni Ryu és a levegő is egyre jobban hűl le- aggódott értem.
- Ugyan anya, hiszen fűt a fiatalság, mi bajom lehetne?- kacagtam boldogan.
- Például megfázol, vagy még rosszabb- kapta  a szája elé a kezét- Akár a toroksárkányt is elkaphatod.
- Ez inkább menőnek hangzik, mint rossznak- legyintettem és könnyedén hátradőltem bele a vízbe ismét.
Édesanyám pár percig némán figyelt, amikor is ravaszul összeszűkült a szeme:
- Hát rendben, ha nem akarsz jönni, akkor nem erőltetem. Viszont én most megyek- fordított hátat- elköszönök apádtól, ugyanis hamarosan indul.
- Várj!- kiáltottam fel riadtan, gyorsan kiúsztam a partra, hogy utána siethessek meztelenül.
- Megvagy!- ragadott meg hirtelen, majd valahonnan elővarázsolt egy rongyot, amivel elkezdett szárazra törölni, utána pedig megpróbált rám adni egy nadrágot.
Egy darabig nevetgélve tűrtem, majd hirtelen kitörtem anyám szorításából, hogy aztán boldogan felvegyem állatias alakomat és felröppenjek a levegőbe.

- Apa!- kiáltottam fel boldogan a magasban, majd pedig gyors zuhanásba kezdtem a hátsó kertben álló személy felé.
Szinte belerobbantam édesapám karjaiba, aki kissé megszenvedte a becsapódást, viszont ennek látható jelét nem adta. Miután sikerült a kiszorított levegőt visszagyűjtenie a tüdejébe, megszólalt:
- Anyádat merre hagytad, csöpp kis tolvajom?- kérdezte, miközben finoman végigsimított kobakomon.
- Utoljára az erdőben láttam.
- Ryu!- hallattszódott egy üvöltés az erdőből.
- Ajaj- ijedtem meg, majd apám mögé bújtam védelem reményében.
- Mit mondtam neked a felesleges átalakulásról?!- rontott ki a fák közül, néhány kisebb karcolástól vérezve.
Válaszolni nem mertem, csupán csak apám lába között remegtem.
- Hányszor figyelmeztettelek?!- csörtetett felénk- Hányszor mondtam mekkora kockázat ez?!
Próbáltam minél apróbbra össze húzni magam.
- Felfogtad te, hogy mennyire veszélyes ez?!- ért oda elénk.
- Drágám…- próbálta édesapám csitítani, de eredménytelenül.
- Nem Rance, ez most fontos- intette csendre, majd megkerülve apámat leguggolt mellém- Fiam, mit mondtam, miért nem szabad?
- Mert a népek félni fognak tőlem- pityeregtem szomorúan.
- Így van, és mit csinálnak a népek, ha félnek?
- Elkezdenek üldözni- motyogtam.
- És még?- erőltette anyám.
- Megkeresnek…
- És mit csinálnak, ha megtalálnak?- ütötte tovább a vasat.
- Bántani fognak- ekkor már kövér cseppekben folytak a könnyeim végig az arcomon.
- Így van- majd finoman megsimogatta a fejem búbját- Az elfek sokszor ostobán viselkednek, nem lehet előre látni, hogy mit fognak tenni.
- De miért?!- fakadtam ki- Miért gyűlölnek azért aki vagyok?! Nem tettem semmi rosszat!
- Fiam…- guggolt le édesapám is.
- Miért nem lehetek az aki vagyok?!- kiabáltam- Miért utálnak azért, aki vagyok?! Én csak az életemet akarom élni sárkányként, nem pedig bántani őket! De ők mégis bántani akarnak!
- Kicsim…- próbálkozott édesanyám, de nem figyeltem rá.
- Nem mehetek be a faluba, aként akinek születtem, mert megijesztem az embereket. Nem szárnyalhatok szabadon, mert SZÖRNYETEGNEK NEVEZNEK!- az utolsó pár szót már üvöltöttem.
- Az élet sokszor nem igazságos Ryusoke- tette apám a vállamra a kezét- Hiába vagy jó ember, ez keveseket érdekel. A legtöbben csak a külsőt fogják nézni, a szándékot, ami mögötte van nem. A személyt aki a pikkelyek alatt rejtőzik elfelejtik. Csak a pikkelyeket látják…
Egy darabig mindketten magukhoz öleltek, majd szomorúan kibontakoztam karjaik közül és miközben letöröltem a könnyeket az arcomról megszólaltam:
- Egyedül akarok lenni- végül szomorúan berohantam az erdőbe.

Nem tudom mennyi időt töltöttem a tóparton, de közben rám esteledett. A víz tükrében figyeltem képmásom, miközben vizsgálgattam magam. Lassan végig simítottam kajla, hegyes fülemen, vékony arcomon, belenéztem keskeny, éles szemembe, ami csillogott az élettől, végül pedig finoman hozzáértem a már szinte természetellenesen fehér bőrömhöz, amit nyílván édesapámtól kaptam születésemkor. Puha, bársonyos és sérülékeny. Ha csak egy kicsit is megütöm magam, azonnal átüt a fehérségen a véraláfutás, valamint a hold fényében szinte világítok.
- Mennyivel jobb lenne ha édesanya folyamatos napbarnított bőrét örököltem volna ez a fehérség helyett…- morfondíroztam magamban, majd hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam, hogy édesapám után induljak és hogy oly hosszú idő után végre lássam, hogyan is dolgozik.

-Az igen- tátottam el a számat az elém táruló látványtól.
Mikor apa anyának magyarázta a mostani munkáját, akkor egészen véletlenül a közelben tartózkodtam, így tudtam, hogy hova kell jönnöm. A ház…Nem is ház, ez inkább egy kisebb palota, gazdagon kivilágítva , feldíszítve. Az épület kertjét két méter magas fal veszi körül, aminek tüskés teteje kellőképpen távol tartja a hozzám hasonló besurranókat, miközben bejáratként csupán csak egy széles kapu szolgál, ami éppen nyitva áll, felfedve a Hold álltal megvilágított néhány lovas hintót, amik éppen befelé igyekeznek és körülbelül fél tucat járőrpáros biztosította az esemény zavartalanságát.
- Vajon apa hogy jutott be?- gondolkodtam hangosan a bokor tövéből, de nem tartott sokáig míg rájöttem.
- Cselédjárat!- Jutott az eszembe, majd elkezdtem körbejárni, hátha megpillantok valamilyen kis ajtót, vagy reteszt, amin keresztül besurranhatok.
Már a harmadik kört jártam eredménytelenül, amikor a fal tövében felemelkedett a föld és egy pince ajtón keresztül kisétált egy férfi. Miután biztonságosnak gondoltam, akkor az éj leple alatt a lejárathoz osontam, hogy kis keresgélés után megtaláljam a kilincset és finoman elkezdtem felemelni az ajtót. Mivel az ajtó nyílására nem volt semmi reakció lentről, illetve mivel felém haladt a két őr gyorsan beugrottam a nyitott résbe.

Teljes sötétség ölelt körül. Vártam néhány percet, hogy megnyugtassam vadul verő szívemet, és hidegvérrel tudjam folytatni kalandomat. Elkezdtem körbe tapogatni, mikor valami puhát éreztem a tenyerem alatt.
- Ciii-ciii- csipogott a valami, majd erősen belém harapott.
Össze szorított foggal sziszegtem, hogy elkerüljem fájdalmas kiáltásom, miközben a szabad kezemmel odacsaptam. Sikerült eltalálnom mire az felvisított, majd hallottam, ahogyan puhán lepattant valamiről.
Nem várva meg, hogy mit reagál az állat előre siettem oda, ahol a bejáratot sejtettem, és kis keresgélés után meg is találtam., majd résnyire nyitva az ajtót kilestem. Egy szolgálati pihenő helyezkedett el a másik helyiségben, amelyben néhány szék, egy asztal, illetve egy kis tűzhely volt az összes bútorzat, ezért gondolkodás nélkül kitártam az ajtót, hogy végre kiléphessek a fénybe.
- Tényleg bent vagyok- mosolyodtam el magamon- A Legendás Ryusoke első sikeres küldetése!
Miközben az önelégültség töltötte el minden porcikámat büszkén kihúztam magam, viszont ugyanabban a pillanatban lépések zajára lettem figyelmes. Kétségbeesetten körbenéztem valamiféle búvóhelyet keresve, amikor észrevettem egy szekrényt, ami először elkerülte a figyelmemet. Gondolkodás nélkül beugrottam és magamra zártam az ajtaját.
Legalább három különböző hang csapta meg a füleimet, de a félelem miatt képtelen voltam kivenni, hogy mégis miről beszélhetnek. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de számomra örökkévalóságnak tűnt, amikor egy különös mondat hagyta el valamelyikőjük száját:
- Te, az ott nem vér?
- Annak tűnik…És ott is!
Kétségbe esetten néztem rá a kezemre, majd halálra váltan vettem észre, hogy lassanként egy hatalmas vércsepp hullik a padlóra.
- A szekrényhez mutatnak- hallottam egy hangot, mire reflexszerűen kivetődtem a rejtekhelyemről, de hiába volt minden igyekezet, mert éreztem, ahogyan valami kemény háton talál, én pedig megszédülve előre zuhantam arccal előre az ajtófélfának és az erőteljesen ütésnek köszönhetően szédülni kezdtem, miközben homályosodott el minden.

Olyan távoli érzésnek tűnt, mikor a nyöszörgő kis testemet ketten megragadják a hónaljamnál fogva, majd pedig elkezdik húzni a földön. Elhaladtunk néhány ajtó mellett, majd pedig egy hosszú folyosón cibáltak végig, mikor kiértünk egy hatalmas csarnokban, ahol rengeteg díszesen felöltözött ember kíváncsian nézegetett felém. Ilyenkorra kezdett kitisztulni előttem minden, így ki tudtam venni a hatalmas asztalokat, amik roskadásig voltak megrakva étellel és itallal, valamint a különböző szórakoztató személyzetet, akik bohóc ruhában zsonglőrködtek, miközben a közönség unott arccal figyelte őket. Az emberek öltözetéből ítélve gazdag nemesi réteg lehetett itt, de nem igazán értettem hogyan, mivel Faegardban az emberek nem igazán birtokolnak nagy vagyonokat vagy különböző titulusokat. Miközben próbáltam rájönni, hogy kik ezek és mit akarnak velem csinálni, akkor egy különös tárgy jelent meg előttem. Egy hatalmas fém tehén, ami alatt farakás volt.
- Mit keres itt ez az aranyos boci- gondoltam magamban szédülten.
Legnagyobb meglepetésemre úgy tűnt, hogy az állat felé visznek, és amikor odaértünk a cipelőim röhögve kinyitották az oldalát, majd behajítottak.
- Várjanak!- kiáltottam fel, azonnal magamhoz tértem és próbáltam volna kijönni, de egy erőteljes taszítással visszaestem a tehén gyomrába. Mielőtt felkelhettem volna rám csukták az ajtót, amivel a teljes sötétség vett körbe
- Engedjenek ki!- kezdtem el dörömbölni az ajtón, amikor fájó szívvel hallottam, ahogyan elreteszelik az ajtaját, én pedig a bezártságtól való félelmemben elkezdtem hangosan sírni és könyörögni.

- Pokoli tehén! Pokoli tehén!- hallottam a tömeg skandálását kintről, én pedig értetlenül öleltem meg térdeimet és próbáltam visszafolytani könnyeimet, hogy kitalálhassak valamit.
Eltelt körülbelül negyedóra, én pedig lassan abbahagytam a sírást mikor, a skandálás abba maradt, majd pedig fura hangokat hallottam a közelről, aztán mintha…
- Tűzropogás?!- lepődtem meg- Miért gyújtanak tüzet bent a házban?
Hirtelen belém nyílalt a felismerés, ami miatt halálra váltan nekidőltem a tehén belső falának. A farakás a tehén alatt! Azt gyújtották meg, hogy itt bent főjjek meg! Kétségbeesetten, a haláltól való félelemtől vezérelten kezdtem ütlegelni az ajtót, miközben rimánkodtam a kint lévőknek
- Oltsák el! Engedjenek ki! Bocsánat, hogy beszöktem tudom, hogy nem lett volna szabad! Esküszöm senkinek sem mondom el, csak engedjenek ki!- kérleltem őket, és közben torka szakadtamból sikoltoztam.
Éreztem, ahogyan a fém kezd átmelegedni, és a fedetlen talpam elkezdett fájni, de nem tudtam hova tenni.
- Ez forró! EZ FORRÓ- kiabáltam, miközben a körmeimmel kapartam az engem rabul ejtő falakat.
A tudat, hogy bent vagyok egy forrósodó sütőben, és hogy az emberek ezt nézik és élvezik borzasztó volt, de hamarosan sokkal rosszabb lett a fájdalom, ami elképzelhetetlen mértéket öntött. Éreztem, ahogyan puhul a húsom a hőmérséklettől, miközben a tüdőm levegő után kapkod, ami egyre jobban fogy, de közben belülről éget az elviselhetetlen hőség, ami minden egyes levegő vétellel belém jut.
- Engedjenek ki! Kérem! Kérem! Anya! Apa!- zokogtam bent, miközben a kínok kínját éltem át.
Mikor egy erőteljesebb ütés miatt megcsúsztam és az egész testemmel végigfeküdtem a tehén alján, ahol a legforróbb volt minden, felsikoltottam a fájdalomtól és éreztem, hogy néhány helyen a bőröm elkezd leválni a testemről.
Inkább ösztönből, mint tudatosan alakultam át, de a borzasztó recsegő-ropogó hangok és a pokoli fájdalom volt az, ami ráeszméltetett arra, hogy túlságosan kicsi a hely. Éreztem, ahogyan a szárnyaimat tartó csontok egymás után törnek el, miközben jönnek ki a testemből, valamint ahogyan a vékony szaruréteg hamvad el a hőtől, miközben én kezdem átlépni az őrület határát.
- Anya! APA! Mentsetek meg! Én ezt nem bírom!
- RYU!- hallottam egy ismerős hangot kívülről.
- APA! SZEDJ KI INNEN! EZ FÁJ- bömbőltem, miközben vadul csapkodtam az ajtót.
- TARTS KI FIAM! ITT VAGYOK!
Majd hirtelen kinyílt az ajtó, majd két kéz nyúlt be a sötétségbe, és rántott ki a szabad levegőre. Hálásan kezdtem el lélegezni a hideg levegőt, miközben sírva szorítottam sárkány kezeimmel apámat.
- Annyira fájt Apa, annyira fáj még most is- bújtam oda hozzá remegve.
- Fiam…A szár-szárnyaid el van-vannak törve…- hallottam elcsukló hangját.
- Olyan forró volt… Még sosem… Még sosem éreztem ilyet… Éreztem ahogyan megfő a húsom.
- Fiam, én pici fiam, a bőröd tiszta vörös…- éreztem, ahogyan néhány könnycsepp ráesik megtört testemre, majd sisteregve elpárolog. El sem tudtam képzelni mennyire szánalmas látványt nyújthattam itt és most apám kezében. Törött szárnyakkal, megégett bőrrel, füstölögve, miközben hangosan zokogok az átélt borzalmaktól, és közben apám szintén sírva ölel magához, miközben a karjaiban tart.
- Ki a faszom ez az elf és mi az a szörnyeteg, amit a kezében tart?!- szólalt meg egy ismeretlen hang- Őrök, azonnal öljék meg az elfet, a szörnyet pedig hozzák elém élve. Kísérletezni akarok vele.
- Ran.
- Mondjad Rance- hallottam egy hangot apám háta mögül.
- Fogd Ryut és vidd el Sillhez, meg szólj az édesannyának. Tegyetek meg érte mindent, amit tudtok. Én gondoskodom róla, hogy szabad utatok legyen.
- Rendben.
- Apa, apa ne engedj el- kétségbe esetten szorítottam édesapámat.
- Ne aggódj fiam, Ran majd biztos helyre visz és véget vet a fájdalmadnak- éreztem, ahogyan végig simítja az arcomat, mire én felsírtam a fájdalomtól.
- Siess Ran!- kiáltott fel apám könnyes hangon, majd elszakított magától, én pedig éreztem, hogy odaad valakinek a kezében.
- Apa, ne hagyj el, apa, APA!
- Menj Ran, én biztosítom az utat- hallottam egy hűvös és élettelen hangot.- Gondoskodom róla, hogy minden rohadék megdögöljön ebben a teremben.
- Vigyázz magadra Rance, Ryunak most méginkább szükséged lesz rád.
- Apa, ne engedd hogy elvigyen! Ne engedd neki!- kiabáltam kétségbe esetten.
- Non Quartres Darkness Emore DOKE!- kántált édesapám mindenre készen.
- Akkor megyünk- szólalt meg a hang, ami tartott, végül éreztem, ahogyan hatalmas sebességgel megindulunk, én pedig elveszítettem az eszméletemet
Hirtelen erősen verejtékezve tértem magamhoz egy sötét szobában és aggódva körülnéztem veszélyforrás után a fegyvereim után kutatva, amikor meghallottam egy ismerős hangot és ez megnyugtatott.
- Itt vagyok Ryu, nincsen semmi baj- majd megfogta a kezemet Senhime.
- Rosszat álmodtam- magyaráztam, majd a szabad kezembe temettem erősen verejtékező homlokomat.
- Azt láttam, az arcodra kiült a fájdalom és folyamatosan forgolódtál. Nem tudtam mi tévő legyek, úgyhogy csak kiszálltam az ágyamból és ideültem melléd. Ugye nem baj?
- Nem hálás vagyok érte- eresztettem meg fáradt mosolyt-, csak nehogy félreértsék a helyzetet.
- Nincs mit félreérteni- engedte el Senhime a kezemet- Barátok vagyunk és aggódunk egymásért.
- Pontosan. Barátok- ismételtem el megkönnyebbülve.
- Szóval mit álmodtál?- érdeklődött.
- Nem tudom… Olyan valóságosnak tűnt, mintha valóban megtörtént volna, de mikor próbálok rá visszaemlékezni nem sikerül. Csak arra emlékszem, hogy borzasztó volt és nagyon fájdalmas…
Senhime egy darabig csendben maradt, majd némi gondolkodás után megszólalt:
- Hallottam már olyat, hogy az emberek elzárnak magukban néhány emléket, ami túlságosan fájdalmas lenne máskülönben. Lehet hogy egy ilyen emlék tört felszínre benned és élted át álmodban.
- Hmpf- horkantam fel- Ezt erősen kétlem. Hisz ismersz. Túlságosan erős vagyok, hogy elnyomja ilyen emlékeket. Inkább megküzdök az emlékekkel, mint hogy elbújjak előlük.
- Persze, tudom harcos- mosolyodott el Senhime.
Lassan végigsimítottam vörös bőrömön, miközben ismét eszembe jutott ennek furcsasága, és az hogy vajon mitől van? Tényleg a bennem lakozó sárkány színezett így meg? Vajon minden félsárkány ilyen színű? Vagy gyerek koromban beleestem egy varázskútba? Néhány percnyi töprengés után ismét Senhime szólalt meg először:
- Biztos hogy itt szeretnéd hagyni Lianarát, amíg mi a szüleinek kiszabadítására igyekszünk?
- Igen- komorodtam el- Főleg, most hogy anya elmondta ezeket a dolgokat. Ettől csak még személyesebbé vált…
- Hihetetlen volt ezeket hallani- meredt maga elé Senhime- A tudat, hogy egy ilyen kedves nő milyen életet élt régen.
- Igen. Én sem gondoltam volna ezt édesanyámról. Ezek után abszolút nem szeretném Lianarát az eddigieknél is nagyobb veszélybe sodorni, és ha oda fogunk menni, akkor nem kis veszélyt vállalunk magunkra.
- Pihennünk kéne. Nem hinném, hogy az a pár óra szenvedés amit átéltél, bármiféle pihenést nyújtott számodra.
- Igazad van- és fáradtan nyújtóztam egyet, majd visszafeküdtem az ágyamba.
- Akkor jóéjt- mondta Sen, majd pedig felállt az ágyam széléről, és elindult pihenőhelye felé.
Magam sem tudom, mitől vezérelve ejtettem ki a következő szavakat, de valamik rávettek:
- Nem akarsz inkább ma este velem aludni?
Hirtelen megtorpant, majd lassan visszafordult.
- Hiszen tudod, hogy akkor nem sok alvás lesz belőle- és szinte éreztem, ahogyan elmosolyodik.
- Most azzal is megelégszem, ha csak a közelembe leszel és átölelhetlek miközben alszunk.
- Hát jó…- felelte, majd visszabújt mellém.