Ryusoke varázslatos kalandozásai!

Kopp,kopp,kopp…
Hallatszott a kopogás a Kentakuro család házának ajtaján.  Miután végeztem a lakásomnak átvizsgálásával és betörőbiztósító rendszerem élesítésével, megmosakodtam, szusszantam egyet és késődélutánra már Lianarához siettem. Kis várakozás után ki is nyílt az ajtó, mögötte pedig a nemrégiben említett személy állt, csodaszép ruhában.
-Ö..uhh..khm – még a szám is tátva maradt a láttán-.
- Jó napot Ryusoke úr, kérem fáradjon beljebb – mondta szelíd mosollyal az arcán és kitárta az ajtót-. Neki is állok előkészíteni a teát.
- A…ühm H-Hello Lianara – szedtem végre össze magamat-, nagyon jól áll ez a ruha – tettem hozzá ügyetlenül-.
- Köszönöm – mondta elvörösödve és eltakarta kezével a mosolyát-, kérlek fáradj beljebb, elkezdek vizet forralni.
Beléptem az ajtón és rögtön feltűnt, hogy a család igencsak jó módú lehet. A falat finom tapéta borította, a padlón drágának tűnő szőnyeg nyúlt el, és a plafonról is díszes csillár lógott.
- Nagyon szép házatok van – feleltem elámulva, és majdnem elnevettem magamat, hogy apa mit szólna ennek a szobának a láttán -, mivel foglalkozik a családod?
- Apukámnak van egy nagyon jól menő bútorüzlete az utcában – felelte miközben a nappali felé vezetett-, most is ott van anyuval. Anyukám sokáig szolgálólány volt, itt foglalj nyugodtan helyet – mutatott rá az egyik székre egy 6 fős asztal körül-, de miután apának beindult az üzlete, inkább ott segédkezik.
- Miféle bútorokat árul?- kérdeztem kíváncsian, miközben leültem a nekem kiszabott székre-.
- Leginkább drágább, luxus termékeket, de vannak a kevésbé jómóduak számára is választék. Kérlek bocsáss meg egy pillanatra, forralok egy kis vizet, addig is érezd magad otthon – mondta és elindult az egyik szoba felé-.
Miközben várakoztam lehetőségem volt alaposabban szemügyre venni a szobát. Az asztal szépen megvolt munkálva, és ha jól látom  a fa a város melletti erdőből való. A szobát fényesen égő gyertyák világítják meg, a plafonról lógó csilláron lévők nem égnek, gondolom azt nagyobb alkalmakra tartogatják. A szobában több szekrény is megtalálható, és a falakat festmények díszítik. A szoba közepén egy lila minőségi szőnyeg helyezkedik el, aminek az ára magas lehet. A szobában több növény is megtalálható, ha nem tévedek főként páfrányok. A szoba legfeltünőbb eszköze a hatalmas kőből épített kandalló. Ha ártalmas szándékkal jönnék ide ó, nagyon könnyedén meggazdagodhatnék.
Nem sokkal később meg is jött Lianara kezében a gőzölgő teáskészlettel.
- Bocsánat a késésért - mondta szemérmesen-, remélem ízleni fog.
- Nagyon finom illata van – jegyeztem meg kedvesen-, remélem az íze is hasonlóan pompás – feleltem színlelt fenköltséggel-.
Ezen finom felkacagott, és kis mosollyal az arcán csevegést kezdeményezett.
- És milyen a lakásod, amit frissen vásároltál?- kérdezte kiváncsian-
- Nem én vásároltam, hanem édesszüleimtől kaptam ajándékba felnőtté válási ajándék gyanánt, de kérdésedre válaszolva, NAGYON JÓ – kiáltottam vidáman-. Hihetetlen érzés, hogy van egy saját otthonom, amit csakis a magaménak nevezhetek. Már csak a finom, női gondos kezek hiányoznak belőle – tettem hozzá kacéran-.
- Anyukám szerint egy jó házhoz elengedhetetlen a női berendezkedés – felelte ártatlanul, mintha nem értette volna a célzásom-, apa hiába gazdagodott meg a bútorüzletből, mindaz amit itt látsz, az anyunak a műve. Bár apunak van egy szobája, ahova nem engedte be anyut – mondta hamiskás mosollyal-.
- Hát igen, kell egy kis privát hely – helyeseltem-, azt én sem engedném meg, hogy a teljes házam babarózsaszín legyen.
- Júj, pedig az annyira cuki lenne – kelt ki magából Lianara, majd észrevette magát és megbánóan lesütötte a szemét és halkan mormolva szólt ismét-, akarom mondani, véleményem szerint az egészen elnyerné tetszésem.
A kis jelenetén kénytelen voltam kacagásban kitörni, amivel sikerült zavarba hoznom, majd miután abbahagytam a nevetést barátian előrehajoltam és megsimogattam a feje tetejét.
- Aranyosabb vagy te ha elhagyod ezt a „nemesi” stílust – a nemesi szót erősen megnyomtam-, úgyhogy ha van rá mód, kérlek maradjunk a tegezős, barátos hangulatnál – hogy nyomatékosítsam mondandómat, eleresztettem egy nagy vigyort-.
- Hát ha te akarod, hát legyen – majd hátranyúlt, kihúzta a hajából a gumit és hagyta, hogy gyönyörű kékes árnyalatú haja a vállára omoljon-, hogy őszinte legyek, nem igazán tudom hogyan viselkedjek – mondta, miközben kerülte a tekintetemet-.
- Nézd Lianara, én nem igazán ehhez a környékhez tartozom – kezdtem a magyarázatot- és ezt szerintem te is észrevetted, úgyhogy bocsásd meg modoromat. Még gyakorolom kell az illemet – tettem hozzá és hátradőltem a székben, kezeimet összekulcsoltam a tarkómon-, de azért próbálkozok oldani a hangulatot.
- Semmi baj, valamiért olyan érzésem van, hogy ismerjük mi már egymást – mosolyodott el és éreztem, hogy mostantól talán könnyebb dolgunk lesz-.

Az elkövetkező pár órában sikerült egy majdnem kötetlen beszélgetést létrehoznunk, de a kínos csendek nem nyúltak el sokáig és nem is volt belőlük olyan sok. Már majdnem egy normális társalgás alakult ki közöttünk, amikor kinyílt a bejárati ajtó és egy férfi és egy nő párbeszédének hangjai jutottak a fülembe.
- Nézd,szívem, biztos vagyok benne, hogy Mr. Rupert visszafog jönni holnap és megvásárolja azt a teáskészletet – hallottam a férfit-.
-  Sokkal határozottabbnak kellet volna lenned – replikázott a nő-, még ma eladhattuk volna neki, ha kicsit rámenősebb lettél volna.
Lépéseik egyre közeledtek, én pedig kérdőn ránéztem Lianarára, aki a nappali ajtaján tartotta a szemét.
- Ha rámenősebb lettem volna, akkor csak felháborodottan távozott volna, higgy nekem – hallottam ismét a férfit, majd szinte rögtön nyílt az ajtó- és arra pedig semmi, oh, hello – mondta meglepetten, mikor megpillantott- Lianara nem szólt, hogy vendégünk lesz.
- Jó napot uram – álltam fel hirtelen és vágtam magam haptákba-, engedje meg hogy bemutatkozzam. A nevem…
- Ryu –vágott a szavamba-.
- Őőő, igen – hőköltem meg-, találkoztunk már?
- Te vagy az Ryu? Rance és Suzume fia?
- Honnan ismeri a szüleimet? – kérdeztem gyanakodva és félig harcállásba álltam.
- Nem emlékszem rám? – kérdezte barátságosan- Mondjuk nagyon fiatal voltál, alig voltál 5 éves, de Lianarára csak emlékszel?
- Ismerem már régóta?- kérdeztem, és Lianára fordítottam a tekintetemet.
- Ismerjük egymást régebbről?- nézett ő is rám kérdőn.
- Ezek a fiatalok – csapta össze a kezét Lianara édesapja-, míg apáddal dolgoztunk, Lianarát édesanyádnál hagytuk, hogy ti ketten játszatok. Nagyon odavoltatok egymásért, Lianara mindig sírt, mikor elhoztuk tőled – mesélte nosztalgiázva.
- Ez megmagyarázza miért akartam mindenképp kapcsolatba lépni veled – mondta elgondolkodva Lianara- Valamiért olyan érzésem volt, hogy ,muszáj téged megismernem.
- Akkor a sármomnak semmi köze hozzá?- nevettem fel és rákacsintottam.
- A sármod elveszett a vörös bőröddel – felelte nevetve.
- Ahogy elnézem jól kijöttök – felelte elégedetten és megragadta a kezem-, de akkor bemutatkozok. Shoujo Ran vagyok, ő itt pedig az én szerető feleségem, Sill.
- Örömömre szolgál, hogy megismerhetem uram – szólalt meg Sill illedelmesen.
- Számomról az öröm, hölgyem – hajoltam meg kissé.
- Édesapáddal munkatársak és barátok voltunk ,– folytatta míg tovább szorongatta a kezem- apáddal sokat dolgoztunk együtt és még azelőtt megismertem mielőtt kimentette édesanyád abból a barlangból. Bár én ismerem az eredeti sztorit is- nevetett fel és végre elengedte a kezem-, nem tudom neked anyád mesélte-e.
- Igen, mesélte nekem is- feleltem fejcsóválva-, de tökéletesen egyetértek vele, hogy apa története jobb. Viszont ha azt mondja – húztam össze a szememet-, hogy édesapám munkatársa akkor maga is…
- Igen, én is tolvaj voltam – mondta száraz hangon.
- De mára már leszokott az efféle munkáról a családja miatt – szólt közbe Sill.
- Hát igen, egy családot nem lehet tolvajlással veszélybe sodorni – csóválta a fejét-. Mondjuk édesapád ezelől kivétel. De én nem voltam olyan ügyes, ezért is költöztünk Mit’gardba és kezdtem el az üzleti életet. Bár azt nem mondom, hogy nem hiányolom a régi szép napokat.
- Ezért vagyunk itt mi – ölelte meg hátulról Sill a férjét-, hogy megakadályozzuk nehogy valami hülyeséget csinálj.
- Hehehe – nevetett fel Ran- és én ezért végtelenül hálás vagyok. Na, de nem akartunk megzavarni semmit, folytassátok csak. Viszont Lia, nekem és édesanyádnak lenne egy kis üzleti megbeszélni valónk, szépen kérlek menj fel a szobádba és ha Ryunak van kedve, vidd őt is magaddal – mondta pajkosan.
- De semmi rosszalkodás – nézett rosszallóan Sill asszony.
- Hijj, őőőő.. rendben… Ryusoke úr – hebegett, habogott Lianara-, van…akarom mondani, lenne-e kedved feljönni hozzám?- mondta és közben az arca majdnem olyan vörös lett mint az én bőröm.
- Felmenni egy gyönyörű leányzó szobájába, akit már közel hetven éve ismerek? Hát hogy a fenébe ne – feleltem mosollyal az arcomon és önbizalommal telve.
- Azért óvatosan Ryu –dorgált meg játékosan Ran- ha kell rajtad tartom a szemem.
- Aggodalomra semmi ok uram.
- Reméltem is – mondta nyugodtan-, de most már tényleg menjetek, még sok a megbeszélni való.
- Értettem, viszlát uram – mondtam tiszteletteljesen.
- Kérlek, hívj csak Ran-nak.
- Rendben, Ran – mondtam kicsit vonakodva.
- E-e-erre Ryusoke – szólt Lianara a hátam mögül és elindult fel a lépcsőn.
- Jövök, jövök- mondtam gyorsan és utána indultam.
Az első emelet még előkelőbb volt, mint a földszint. Egy hosszú L alakú folyosó, ahonnan három ajtó nyílt, amíg elláttam. A sötétbarna parkettát egy bolyhos, vörös szőnyeg borította, ami együtt kanyarodott a folyosóval, szinte biztos, hogy megrendelésre készült. A falak mentén néhány komód helyezkedett el, és képek függtek a falon, amik szerintem a család tagjait ábrázolták. Az egyik képen észrevettem valami különöset. Két tipegő korban lévő elf játszik az udvaron. De ami igazán szembetűnő, az egyikük bőrszíne, ami pedig sötét vöröses.
- Lia, gyere ide egy kicsit – szóltam Lianara után-. Ez a kép minket ábárzol?
Lianara odajött mellém és ő is el kezdte nézni a képet.
- Sosem kérdeztem a szüleimet erről a képről – mondta tűnődve, majd egy kis ideig csendben maradt-. Elképzelhetőnek tartom, hogy tényleg mi szerepelünk rajta. Akkor mégis csak ismerjük egymást, már olyan régi idők óta – nézett rám kérdőn-.
- Hát minden jel arra mutat- feleltem mosolyogva.
Lianara elvezetett az egyik szobához, kinyitotta, majd belépett és félősen hátranézett.
- Bocsánat a rendetlenségért, nem számítottam ma látogatókra – mondta halk hangon.
Hmpf, rendetlenség?- gondoltam magamban. Minden könyvtári rendben el volt helyezve a szobában és a padlón egy porszem mennyiségű koszt nem lehetett találni.
- Hát igen, borzasztó ez a kupleráj – mondta ironikusan- , remélem azért találunk egy tiszta zugot, ahová leülhetünk.
- Ühüm – hümmögött és fejét még mindig leszegve eljött az ajtótól.
- Valami baj van?– kérdeztem aggódó hangon.
- N-nem, semmi – mondta olyan határozottsággal, ahogy az elítélt azt mondja a bíróságnak, hogy kész az ítéletre.
- Gyerünk Lia, ismerjük egymást több mint 60 éve – feleltem nevetve és odaléptem hozzá-. Valakinek ennyi az élettartalma. Na mond el, mi a baj?- majd átkaroltam és arcom közel vittem az övéhez.
- Hííj – kiáltott fel és hőkölt hátra-, ami azt illeti – mondta leginkább a cipőjének, mint nekem- még senkit sem hoztam fel a szobámba.
- Már értem – törtem ki nevetésben már megint-, ne félj nem fogok rád  mászni – mondtam bíztatóan-, kivéve ha te is akarod – és rákacsintottam.
- Hehe –enyhült meg egy kicsit-, ahhoz még sokat kell udvarolnod.
- Akkor szépen lassan ideje lesz elkezdenem – mondtam sokat sejtetően, majd egy kis szünet után hozzátettem-, tudtad hogy édesapád tolvaj volt?
- Igen, még régen mesélte, de már rég elfelejtette azt az életet. Nem akar minket veszélybe sodorni – felelte bűntudatos hangon.
- Hát tényleg nem egy életbiztosítás ez az élet mód – mondtam és leültem egy forgószékre.
- Te is tolvaj lennél, Ryu?- kérdezte kíváncsian.
- Hm, talán – szóltam kis gondolkodás után-. Apa mindenre megtanított, amit tudott, de nekem ez az életmód annyira nem tetszett. Inkább utazgatnék és izgalmas csatákban vennék részt – fejeztem be, majd végül folytattam mosolyogva -. Bár bármit kilopnék a király kincstárából.
- Egeen, persze – reagált rá nyújtott hangon-, biztos vagyok benne, hogy meg tudnád csinálni.
- Ne provokálj, mert rögtön idehozom neked a királyi ékszert – és már álltam is fel céltudatosan
- Arra semmi szükség, elhiszem neked- tette a kezét a vállamra és tuszkolt vissza a székre-. Most találkoztunk hosszú idő óta, nem kéne megöletni magad – mondta határozottan.
- Ebben talán igazad van – értettem vele egyet és elkezdődött a kettőnk között valamifajta „baráti” beszélgetés.
Körülbelül egy órát tölthettünk fent Lianara szobájában a múltat boncolgatva és próbáltunk rájönni, hogy van-e emlékünk egymásról. Felidézni semmit nem tudtunk, de nagyon jól kijöttünk egymással és remekül szórakoztunk. Éppen beállt egy kisebb szünet párbeszédünkben, amikor idegen hangokra lettem figyelmes. Kissé fenyegetően hangzott, ezért elkezdtem hegyezni a fülem.
- Most nyílt egy új…- kezdte volna Lianara, de egy intéssel elhallgattattam és mutattam neki, hogy figyeljen ő is.
Egy darabig hallgatóztunk, majd megkérdeztem, hogy ismeri-e ezt a hangot. Ő csak nemet intett és továbbra is csendben maradt. Túl messze voltam, hogy kivehessem miről beszélnek, de éreztem a rossz indulatot a hangjában.
Azon tűnődtem, hogy lemenjek-e amikor valami csörömpölésre lettem figyelmes. Azonnal reagáltam, kinyitottam az ajtót és lerohantam a lépcsőn, ahol egy felborított asztal, összetört teáskészlet és Lianara szülei, halálra vált fehér arccal vártak rám. De rajtuk kívül ott volt még kettő darab páncélba öltözött alak is. Rosszat sejtve megtettem a lépcső utolsó fokait és elkezdtem Rance felé menni.
- Utoljára mondom – folytatta fenyegetően az egyik páncélos-, hogy ha nem… Hát te meg ki a franc vagy?- irányította rám a tekintetét.
Nem válaszoltam csak jöttem tovább.
- Ryu, kérlek menj vissza fel – nézett rám Ran, szemében félelemmel-, majd én elintézem.
- Mi folyik itt?- kérdeztem komoly hangon.
- Semmi fiam, menj csak fel- kérlelt tovább Ran.
- Ki borította fel az asztalt?-folytattam ügyet sem véve Ran kérleléséről.
- Én voltam, ördögfajzat – jelentette ki nagyképűen a páncélos-, netán valami baj van?
- Igen – mondtam és nyúltam a tőröm után-, a jelenléted.
- Így jártál, menjél inkább árnyékba, mert ahogy látom rendesen leégtél – és hogy nyomatékosítja szavait elindult felém.
Mire a kezem az övemhez ért, eszembe jutott, hogy otthon hagytam a fegyvereimet, mivel nem akartam udvariatlan lenni, ezért csak néhány szitkot szórtam csak az előttem álló alakra.
- Na most aztán befogom a pofád – jelentette ki és öklét elindította felém.

Miközben repült a keze az arcom felé, variációk ezreit futtattam végig az agyamon. Véd, erősebb, nem sikerül a védés, eltalál hanyatt esek, leszúr, nem jó. Köríves rúgás a belső combra, nem jó páncél felfogja, azonos hatás. Ütést elhárít, kar elkapása és kicsavarása, másik hátba támad, azonos hatás. Ütés elhárítás, gyenge pont keresése és megtámadása, másik ellenfél távolságtartás. Megvan!
Felvettem a harcállást, bal kezemet feldobtam a levegőbe a csukló és a könyök közti részre célozva, amivel sikeresen odébb toltam a kezét, fél térdre ereszkedtem és egy erőteljes jobb egyenest indítottam előre az ágyékra célozva. KLONG! A fájdalom villámként cikázott végig a testemen és szerintem a kézfejem meg is repedt.
- Ezt nem gondolhattam komolyan - gondoltam magamban és két kézzel kivédtem a térdét, amit megpróbált beszorítani a fogaim közé, és a védés után odébb is löktem, mire az terpeszállásba állt.
Jobb lábamon megfeszítettem az izmaimat és előre löktem magam, remélvén, hogy a másik lassan fog reagálni. A páncélosnak a két lába közé érkeztem a hátamra, kezeim összekulcsoltam és mint egy kalapács lesújtottam a térdhajlatba.
- Augh- szisszent fel és megrogyott.
Jobb lábamat előrelendítettem, mintha egy képzeletbeli focilabdával akarnék ollózni. Reccs! Hallatszott egy undorító cuppanó hang, ahogy a lábfejem eltalálta emberemet és az orrnyergét elindította az agya felé, aki erre tehetetlenül hátrazuhant.
- Boom, na ki a király – kiáltottam fel vidáman, ahogy kigurultam a lába alól, nehogy rám essen.
A másik felócsudott időközben és megpróbált a földön megtaposni, és lábával odarúgott, ahol néhány pillanattal ezelőtt a fejem volt, viszont így csak a levegőt taposta meg, és az eldőlő páncélos ráesett a lábára, mire ő egyensúlyát vesztve megbillent. Csupán ennyi időre volt szükségem, hogy megkerüljem balról, megragadjam a karját és hátracsavarjam neki és térdre kényszerítsem.
- Ne mozogj, vagy a beledet is kitaposom- fenyegetőztem és még jobban feszíteni kezdtem a karját.
- Engedj el te féreg- kapálodzott és még ordibált-, gyertek már és segítsetek!
- Ugyan ki segítene neked?- kérdeztem az arcomon kaján vigyorral- A haverod itt fekszik alattad- mire befejeztem a mondatot még több fegyveres rontott be. Hat, hét, de lehettek még többen is.
- Óóó, a faszomat…- sóhajtottam és a térdemmel halántékon rúgtam az előttem térdelét, mire ő nyögött egyet és rádőlt az előző társára.
- Bocsássanak meg kérem, kifizetek minden kárt- próbált könyörögve kihúzni a szituációból Ran, de a betolakodóknak nem tetszett annyira.
- Nézzétek csak - kiáltott fel az egyik- , úgy tűnik van egy kemény legényünk.
- Hohoho, tudod mit mondanak – folytatta egy másik-, mindenki kemény, amíg le nem vágod az egyik karját.
- Vagy mindkettőt- röhögött fel egy harmadik.
- Én a kibelezésre szavazok – mondta egy alacsony, patkányarcú és hogy nyomatékosítja szavait, két rövid kést dörgölt egymáshoz.
- Mond csak Ran- fordítottam hátra a fejem-, mibe keveredtem?
- Hosszú történet- bújt ki a válasz alól és megpróbált megint hatni a támadókra-. Mondják meg Melagnak, hogy ebben a hónapban a dupláját, sót a tripláját fogom…
- Kussolj már, te is mindjárt sorra kerülsz- fojtotta belé a szót egy nagydarab, csupaizom trikót viselő.
Úristen, te milyen mutáns vagy, futott végig az agyamon. Az erek úgy dagadtak a karján, mint egy-egy kötélcsomó, a nyaka vastagabb volt, mint egy tuskó és akkora tenyere volt mint a fejem. Ebből nem tudom hogy fogok kikeveredni…
- Na ki akarja kezdeni?- kiáltott fel az egyik.
- Fiúk, biztos tudunk valami megoldást találni- kezdtem nyájasan-, anélkül hogy bárkinek is baja esne.
A beszédemen mind hahotázásban tört ki.
- Nem, nem, nem- ingatta a fejét a nagydarab-, mi szeretjük ha valakinek baja esik- majd egy kis szünet után hozzátette-, talán majd el is adhatunk, mint valami démonnak a testét. Biztos vagyok benne, hogy a bőrödért kapnánk néhány ezüstöt.
- Nem érek én annyit…- próbálkoztam volna ismét, de valami eszembe jutott-, bár ami azt illeti, elég nagy vérdíj van a fejemen. Tudjátok- magyaráztam miközben egyik kezem a hátam közé tettem-, veszélyes ember vagyok és én a helyetekben inkább elmenekülnék- majd merészen hozzátettem-, amíg tudtok.
Talán az egész utca is belezendült, abba a röhögésbe,amit a szavaim váltottak ki. Bele is telt néhány percbe míg abbahagyták és ismét rám néztek.
-Hát haver, rég nem nevettem ilyen jót- folytatta a nagydarab-, ezért el is engednélek, ha nem lenne itt ez a két idióta akit összevertél. De sajnos ezért kénytelen vagyok agyonverni téged.
- Egy próbát megér – feleltem és megtöröltem a számat-, csak vigyázz, mert ti is könnyen megsérülhettek.
- Válaljuk a kockázatot- mondta és megindult felém.
- Nagyon szépen kérem, - rimánkodott Sill- hagyják békén a családomat és távozzanak! Nem csináltunk semmi rosszat, mindig fizettük a pénzt, amit Melag követelt!
- Asszonyom, legyen szíves maradjon ki ebből, - intettem hátra se nézve- tudom mit csinálok, bízza csak rám…
Hirtelen fájdalmat éreztem és emiatt összegörnyedtem, majd kiáltottam egyet és az arcom az ég felé fordítottam. Hagytam, hogy édesanyám génjei átvegyék az irányítást a testem felett és elkezdjek átalakulni. A kiáltásomra megdermedt a melák, is figyelte, hogy mi fog történni. Szememet a nagydarabra szegeztem, hogy lássa, hogyan változik át egy gyilkos tekintetévé. Két tenyeremet a padlóra helyeztem és olyan pózba álltam, ami leginkább egy támadásra készülő tigriséhez hasonlít. Hirtelen reccsenések sorozata hangzott, ahogy a transzformálódó végtagjaim szétfeszítették, majd szétszaggatták a ruházatom. Először a lábam alakult át , és megfeszítettem rajta az izmaim, amik erre félelmetesen megdagadtak. A lábamat követte a kezeim, aminek a karmait ,ijesztő recsegések közepette, belemélyesztettem a parkettába. Rávicsorogtam az előttem álló ellenfelemre, megvillantva pengeéles fogaimat és állatias ösztöneimet. Ahogy a sötétvörös pikkelyes sárkányfarok előjött, meglengettem egyszer, hogy növeljem a feszültséget, majd abban a pillanatban, ahogy leeresztettem előrelendültem. Egy szökkenéssel megtettem a köztünk lévő három méteres távolságot és jobb kezemmel erőteljes ütést mértem a hasára.
- Nuwah- nyögött fel és egy több méteres zuhanással kiesett az ajtón, csak azért hogy arccal előre utcára érkezett.
-Fu fu fu - heherésztem eltorzított, gonosz hangon- egy megvan, kilenc maradt. TOOOOOOOH- kiáltottam fel és tártam szét a karomat.
Hát azt a hatást, ami elém tárult, nem lehetett szavakkal leírni! Az arcukon, mint valami fertőzés, úgy terjedt el a pánik! Többen elhajították a fegyvereiket és keresték a legközelebbi kijáratot.
- Segítsék- kiáltottak fel többen és az ajtó felé menekültek, egymást taposva.
Utánuk kiáltottam és a leghátsóra rávettetem magam és mellkason rúgtam, amire az letarolta az előtte lévő katonákat, szintén az után kötött ki ájultan.
- Ezeket ne hagyjátok itt- mondtam démoni hangon, és a lábuknál fogva kihajítottam az első két támadót, akik tompa puffanással értek földet a kikövezett utcára .
Lassan kisétáltam az utcára és elégedetten láttam, hogy többen hátrahagyták a társaikat és hátra se nézve menekülnek. A nagydarab kezdett magához térni , ezért rögtön ráugrottam, olyan közel vittem hozzá az arcomat, hogy érezhesse démoni leheletemet és vicsorogva megszólaltam:
- Most megkímélem a semmirevaló életedet, de ha még egyszer meglátlak a környéken, akkor a beleidnél fogva akasztalak fel az első fára- majd odébb néztem és egy kis tüzet fújtam a feje melletti macskakőre-, ezt az égésnyomot meghagyom neked emlék gyanánt- simítottam végig a friss égésnyomot és a körmöm végével bele is karcoltam kicsit-, csak hogy tudd, mire válalkozol ha visszajössz. Na most tűnés- parancsoltam és leszálltam róla.
Feltápászkodott kinyitotta száját, de végül nem szólt semmit és remegő tagokkal elfutott.
- Na ezzel megvolnánk- mondtam elégedetten és hátranéztem. Lianara, Ran és Sill félelemmel teli tekintettel néztek rám-, oh, nem kell félni csak megjátszottam. Nincs semmi bajom, csak anyukám sárkány volt és tőle örököltem ezt a formát- láttam, hogy a félelem még mindig megbénította őket és földhöz kötött lábbal állnak és rám merednek.
- Oh, talán így könnyebb lesz- mondtam és lassan visszaalakultam régi formámba-. Látjátok? Minden a legnagyobb rendben- mondtam mosolyogva, majd vidáman hozzátettem-, kérhetnék egy kis vizet? Ez a nátrium-szulfát marja a torkom.
-Mi-micsoda?- kérdezte Ran remegő hangon.
- Nem tudok tüzet okádni - magyaráztam - , de arra az esetre, ha egy showt akarok csinálni, mindig tartok magamnál egy kis kotyvalékot, amit elég ideig nyállal keverek, akkor egy kis lángot csinálhatok.
A szavaimat néma csend követte, majd fél perc után Ran elkezdett nevetni.
-Le se tagadhatnád, hogy annak az öreg csirkefogónak a fia vagy- utalt édesapámra-, csak neki jutna ilyen az eszébe. Tökéletes alakítás, biztos vagyok benne, hogy többen be is vizeltek.
- Nagyon szépen köszönöm a dicséretet- mondtam tettetett büszkeséggel-, a színésznek mindig jól esik, ha dicsérik a munkáját. Viszont azt megmagyaráznád, hogy mi volt ez az egész?
- Azt hiszem rászolgáltál, de szívesebben tenném ezt bent- mutatott az ajtó felé-, lányok, biztosítlak benneteket, hogy Ryusoke megbízható és nagyon nagy szívességet tett meg nekünk, úgyhogy fáradjunk beljebb.
Éppen azon voltam, hogy meginduljak befelé , amikor lassú, vontatott tapsot hallottam magam felett.
- Bravó, szép kis jelenetet rendeztél- hallottam egy ismeretlen női hangot.
- Őő, köszönöm?- kérdeztem kíváncsian és felnéztem a hang forrására.
A tetőm észrevetten egy lábát lengető karcsú alakot, aki mintha enyhe érdeklődéssel figyelné az eseményeket - Nagyon szívesen, csak az igazat mondom – felelte bájasan .
- Megkérdezhetem, hogy te ki vagy?- kérdeztem gyanakvóan.
- Persze- felelte és láttam, ahogy egy árny leugrik a tetőről, a levegőben tesz egy fordulatot és kecsesen leérkezik elém.
Csodálkozva néztem az elém érkezet nőre.
- A nevem Kanami. Örvendek a találkozásnak…

- Hmm, örvendek a találkozásnak?- mondtam félszegen és végigmértem az előttem álló csinos nőszemélyt.
Körülbelül a háta közepéig érő, puhának tűnő lila haja volt, egyszerű narancssárga szőrmés kiskabát volt rajta, piros vállvédővel és a formás fenekét tökéletesen kihangsúlyozta a rajta lévő fekete cicanadrág. Finom arcvonása, kicsiny pisze orra, csábító rózsaszín ajkai voltak. Akár gyámoltalan úrihölgynek is lehetne nézni, viszont ezt az állítást a szeme megcáfolta. Azok a gyönyörű lila szemek, amik egy katona, egy gyilkos szemei voltak. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent látott már ez a nő.
- Én kevésbé- válaszolta mosollyal az arcán-, az a pár majom akit elintéztél, az én parancsnokságom alatt szolgáltak- magyarázta-, és habár csöppet sem zavar, hogy valakinek volt vér a pucájában és hülyére verte őket, a felelősség engem terhel. Szóval ha most megbocsátasz, ki kell hogy belezzelek téged és beszélni Rannal.
- Én megbocsátok, de azt hiszem, hogy itt problémákba fogunk ütközni- replikáztam higgadtan és a közbe mellém sétált Rannak a füléhez hajoltam és suttogva szóltam hozzá egy keveset.
- Rendben – bólintott és megindult a házam felé.
- Veled még van egy kis elintézni valóm – szólt Ran után hidegvérrel és villámgyorsan utána hajított egy kötélre kötözött kampót.
-RAN!- kiáltottam fel és előreszökkentem, hogy elkapjam a kötelet, de esélyem se volt, viszont aggodalmam fölöslegesnek bizonyult, mivel Ran hátra se nézett, úgy kerülte ki a feléje hajított eszközt.
- Keményebb az öreg, mint amire számítottam- mondta unott hangon és húzta volna vissza elhajított fegyverét, de már rámarkoltam a kötélre és a csuklóm köré csavartam.
- Azt hiszem ezt megtartom- mondta és hirtelen összerezzentem, ahogy az esti szél megcsapta bőrömet.
- Hajrá – mondta még mindig színtelen hangon, ami elkezdett már aggodalomra sarkalni és megrántotta maga felé a kötelet és vele együtt engem.
Hihetetlen erő lakozott benne, olyan könnyedséggel rántott el engem, mintha a reggeli kávéja után nyúlna. Magatehetetlenül előre zuhantam, ő pedig emberen túli sebességgel előttem termett és egy iszonyatosan nagy erejű ütést mért a hasfalamra.
- Uaah- szaladt ki a levegő a számon és fél térdre ereszkedtem és felkiáltottam- RYU FOCIS TÁMADÁS- majd két kézzel megemeltem a fenekénél fogva és erőteljesen a földhöz vágtam, majd elégedetten hallgattam a tompa puffanást, amivel leérkezett.
Felszisszent, amikor a háta a kemény macskakőre érkezett és rögtön állt volna fel, de én már rátérdeltem a mellkasára és nyomtam le a két kezét, ezzel teljesen tehetetlenné téve.
- Hmpf, nem is rossz – mondta érzelemmentes hangon.
- Próbálkozik az ember – feleltem komolyan-, és most válaszolsz néhány kérdésemre, különben mérges leszek és akkor bajok lesznek.
- Gon – mondta az eddig szokottnál hangosabban-.
- Hogy mi? – néztem értetlenül, majd észrevettem a körülöttem növekvő árnyékot.
Hirtelen felfogtam, hogy mi történik és hátraugrottam. Jól cselekedtem, mert ahol néhány pillanattal ezelőtt én álltam, most egy nagydarab, izmos, barna bőrű, rövid ősz hajú egyén állt, aki egy vékony szürke mellényt és egyszerű hozzáillő nadrágot viselt.
- Mehetek Kanami?- kérdezte az alatta fekvő nőtől szintén gépies hangon.
- Igen, köszönöm Gon- válaszolta Kanami enyhe mosollyal az arcán,
Védekezően felemeltem a kezem és néztem frissen jött ellenfelemre. Veszélyesnek tűnt, ezért hátra is fordultam, hogy figyelmeztessem a lányokat.
- Maradjatok hátul, és ha valami történne, meneküljetek.
- Kész vagy?- kérdezte az előttem álló alak, miközben körzött egyet a fejével és tett pár vállkörzést.
- Ryu- hallottam Ran hangját jobbomról-, kapd el- kiáltotta és felém hajította két tőröm.
- Köszönöm- feleltem, miközben markomba zártam fegyvereimet, felvettem kedvenc pozícióm, bal kéz előre jobb kéz kicsivel felé, törd rogyaszt fél oldalasan állni, és ismét összerezzentem a hidegre való tekintettel.
- Akkor elkezdem – szólalt meg színtelen hangon és hirtelen előre szökkent.
- Mi a?!- méretéhez hihetetlenül gyorsan mozgott, a köztünk lévő távolságot a másodperc törtrésze alatt megtette.
Épp hogy annyi időm volt, hogy balra eltáncoljak, míg így is súrolta az ökle. Hátraugrottam másik keze elől és döfésre készen vártam a következő rohamot, ami jött is, de nem úgy ahogy vártam és ez majdnem az életembe került. Egészen idáig fegyvertelennek hittem Gont, de túl későn jöttem rá, hogy maga egy fegyver. Jobb tenyeréből egy fél méteres penge állt ki, ami a mellkasom felé közeledett és én épphogy csak eltudtam téríteni sérülés nélkül. Miközben én az előző támadás kivédésével voltam elfoglalva, addig ő bal kezével megmarkolta ágyékom és felhajított jó három méter magasra.
- Woahwaoh, ez magas - kiáltottam fel.
Szerencsére sikerült jól lábra érkeznem, de mire visszanyertem volna egyensúlyomat, Gon már előttem volt és hatalmas erővel lesújtott a „kardjával”, mire én védekezően felemeltem mindkét tőröm. Clang, hallatszott az éles hang, ahogy a két tőröm találkozott az ő fémjével. Éppen hogy sikerült kivédenem, de az emberfeletti erősségű támadás térdre kényszerített és ott is tartott, miközben Gon folyamatosan csapkodott fentről.
- Na hogy tetszik Gon?- kérdezte Kanami- Még fiatal voltam, mikor egymásra találtunk, és még ő is csak ismerkedett a képességével. Ha engem kérdezel szerintem már egész jó, de úgyis meglátod.
- Nekem annyira nem tetszik- válaszoltam támadásai súlya alatt nyögdécselve.
- Ez felettébb kellemetlen, de nekem még van egy kis elintézni valóm a családdal – és hallottam ahogy néhány lépést tesz, de én még mindig nem tudtam mozogni a támadások miatt.
- Sill itt az idő!- kiáltott fel Ran.
- AAAaaaa- üvöltött fel ellenfelem és egy még nagyobb ütést mért rám, ami miatt szinte belesüllyedtem a földbe.
- Még egy ilyen ütést nem bírok ki- gondoltam magamban-, valamit tennem kell.
Feje felé emelte is a kezét és készült a következő csapásra. Tudtam, hogy most kell cselekednem és megfeszítettem az izmaimat és összeszedtem minden erőm. A csapás oda érkezett, ahová vártam, én pedig ezt és Gon súlyát kihasználva, végigcsúsztattam a kardját pengéimen, oldalra táncoltam, megpördültem és jobb kezemmel nyaka felé döftem, de azonnal hátra is kellett ugranom, ugyanis a testéből tucatnyi fekete penge jött elő, minden előjel nélkül. Kevesen múlott, hogy otthagyjam a fogam. Hirtelen éles fájdalom nyilalt végig a testem és aggódva vettem észre, hogy a testemet több apró vágás borítja és a bal karomon mély vágás keletkezett.
- Azt hiszem egy kézzel kell folytatnom – jelentettem ki higgadtan-, még szerencsére ennyi is elég lesz ellened.
- Hmpf- válaszolt Gon és keze elindult vállába szúrt tőröm felé, hogy kihúzza.
-Jó helyen van az ott – mondtam higgadtan, majd felkiáltottam- TŰZ- ŐRVÉNY
-UWAH- ordított fel Gon, ahogy a tőrömből tűz tört fel, mint valami locsoló csőből és komoly károkat okozva égette belülről, de szerencséjére a rakétaelv miatt, kiesett belőle a tőröm, majd csilingelve a földre hullott.
- Csodálom, hogy még helyén van a kezed- feleltem tettetett ámulással-, akkor megnézzük most mi lesz- majd jobb kezemmel a rövidebb tőrömet a fájdalomtól összegörnyedt ellenfelem felé hajítottam, és büszkén néztem, ahogy a késem könnyedén beleszalad a gyomrába.
- Viszlát haver, sajnálom- búcsúztam tőle és hangosan megszólaltam- Tűz, Robbanás.
Buuuuuum, zengett bele a környék tőrömből feltörő robbanás hatására. Védekezően szemem elé kaptam kezem és meglepődve láttam, hogy Gon még mindig egy darabban fekszik a földön, jobb kezét görcsösen a hasára szorítva, és láttam, hogy valamilyen különös aura lengi körül a kezét.
Hát ezzel megvolnánk – csaptam össze tenyerem, de azonnal felszisszentem bal kezembe nyilaló fájdalomtól.
-Ryu- hallottam Lianara kiáltását, és észrevettem, ahogy rohan felém- ne mozogj és lazulj el- parancsolta és két tenyerét a bal karomon lévő vágás felé helyezte,majd kántál kezdett:
- Fájdalom menj el, fájdalom menj el, omerto ale quics, omerto ale quics- a szavak hatására éreztem ,hogy hirtelen forróság önti el a testem és láttam, hogy kezeiből fény árad.
- Te varázsló vagy?- kérdeztem tátott szájjal.
- Később, most maradj nyugton- felelte ellenkezést nem tűrő hangon és hirtelen elvörösödött és elfordította a tekintetét.
Figyelmemet a menekülni tűnő Kanamira fordítottam és meglepődve láttam, hogy valóban menekül,még pedig Sill tűzlabdái elől, aki mint valami géppuska lövöldözte őket, miközben Ran nyugodtan állt mellette egy kétkezes katanát nyugtatva a vállán.
- Érdekes családod van- jegyeztem meg csendben.
- Igen – felelte nagyon magas hangon Lianara.
- Jól vagy? – néztem aggódva rá és észrevettem, hogy arca rákvörös színben pompázik.
- Igen – szólalt meg ismét, bántóan magas hangon, én pedig éreztem, hogy a finom meleg hatására, egyre jobb állapotba kerül a kezem.
- Miért nem jön senki sem? Csak feltűnt már valakinek ez a felhajtás – kérdeztem dühösen.
- Félnek itt az emberek, de szerintem a városőrök hamarosan ideérnek – felelte még mindig erősen koncentrálva.
- Elég, elég, megadom magam- kiáltott fel Kanami és megtorpant és a levegőbe emelte a kezét-. Megmondom Melagnak, hogy több pénzt nem tud belőletek kivenni, mivel erős sereget gyűjtöttetek össze, én pedig beismerem a vereségemet.
- Azt hiszem, ez kezdetnek megteszi- lépett előre Ran-, de valami kárpótlás is járna nem gondolod?
Kanami ránézett, de megszólni nem szólalt meg, helyette inkább odasétált elém és Lianara elé, majd megszólalt:
-Te egy igencsak érdekes teremtmények tűnsz, Ryu – mondta enyhe tisztelettel-, remélem találkozunk még a jövőben- majd szemét lassan végigfuttatta rajtam és kacér mosollyal az arcán elismerően hozzátette- Annak kifejezetten örülnék is.
Ezek után odasétált Gonhoz, aki lihegve felült és felnézett rá.
- Jól vagy Gon?- kérdezte tőle a szokott hangján.
- Persze, volt már rosszabb is – válaszolta fel sem nézve, majd felállt, egyik kezét még mindig a hasára szorítva.
- Indulásra kész vagy?
- Azt hiszem, ahhoz még …- kezdte Ran, de Kanami egy kézmozdulattal elhallgattatta és ránézett.
- Inkább csend legyen – felelte, majd felszökkent az egyik ház falára és egy macska ügyességével felmászott a tetőre- Gon, gyere már.
- Jó – szólt Gon unottan, odasétált az egyik ajtóhoz, berúgta, mire ijedt sikoltozás kerekedett, de ezzel nem törődve besétált, majd eltűnt a szemem elől.
Kanami még visszanézett, majd búcsút intett és ez után hátfordított, majd elfutott Gonnal a nyomába. Ezzel egy időben megérkeztek az utcába a városőrök és azonnal felénk rohantak.
- Senki nem mozdul! Fegyvert eldobni- kiáltozták.
- Rendben, megadjuk magunkat- szólt Ran és hátraszólt a családjának-, menjetek be, amíg én ezt elintézem.
- Oké- bólintott Sill és intett felénk, hogy jöjjünk.
Miután beléptünk Sill becsukta az ajtót és nagy sóhajjal leült egy székre és arcát a kezébe temettem.
- Hát ez jó volt- kiáltottam fel és kezeimet összekulcsoltam a tarkómon- Au, elfelejtettem, hogy megsérültem- mondtam és leengedtem a bal kezemet-. Bocsánat a felfordulásért- folytattam bűnbánóan-, viszont Lianara te hihetetlen voltál! Nem is gondoltam volna, hogy ennyire erős vagy, de miért vagy ennyire vörös?
- VEGYÉL MÁR FEL EGY NADRÁGOT!- kiáltott fel és mutatott a hiper fegyveremre, miközben eltakarta szemét.
-Ohh, bizonyára a nadrágom nem bírta az átalakulást…

Szeretnék a védelmemben szólni(ha szabad).
1. Véleményem szerint egy "képzett férfi" képes némi fej elfordítással és némi becsléssel véleményt formálni, arról nem is beszélve, hogy ennek a résznek csak egy enyhe tréfás légkör behozása volt a célja.
2. Az egyetlen rúnát használ személy én voltam, a többieknek nincs szüksége rá. Rajtam kívül három mágikus cselekményt létrehozó személy Sill, Lia és Gon volt. Sill, mint mondtad, egy mágus, de ez azért nincs levezetve, mert én központú elbeszélőt használok és Ryusoke sem volt ennek az információnak tudatában.
3. A tűzlabdákat azért nem részleteztem, mivel Ruysoke a csatából vetett oda egy pillantást és el volt foglalva a maga dolgával, ami miatt nem volt ideje részletesen megfigyelni az eseményeket.
4. Gon karakterét ha meg kell változtatnom, akkor egy Isten, fél- istenre lecserélve már beleillik a történetbe?( bár nagyon szeretném megtartani, maximum kisebb változtatásokkal)

Akkor jelezném a jutalom fejében, hogy végeztem^^

- Ahh, basszus ez undorító – panaszkodtam hangosan, miközben odébb rugdostam egy patkányt a csatornában-, „ persze, hogy megmentem Sent, holnap este meg is indulok”, én és az a rohadt nagy szám. Uaa – hirtelen iszonyatos bűz csapta meg az orromat, és tömény undorral kísértem figyelemmel a tőlem fél méterre úszó kibelezett állatot. Talán borz lehetett…
- Naaa, mindegy elvileg mindjárt ott vagyok a bejáratnál… - próbáltam összpontosítani a feladatra, de a szag a levegőben és Ran szavai a fejemben nem igazán engedték.
- Melag egy helyi bűnbanda feje, egyszerű banditákat foglalkoztat – magyarázta Ran-, leginkább piti bűnözők és nem okoznak komoly károkat – tartott egy kis szünetet, míg megtöltötte a pipáját-, rongálások, fosztogatások satöbbi. A boltom szerencsére jól megfigyelt helyen van, szóval emiatt azt elkerülik, de a házunk már más téma. Volt egy számomra kedves ember barátom, akit Melag szintén zsarolt és nyomorba kényszerített, és amikor már nem tudta tovább fizetni a folyamatosan növekedő összeget, Melag megölette. De a történetnek itt nincs vége, mivel a lányát elrabolták és Melag elé vitték. Mikor fülembe jutott, hogy mi történt, minden követ megmozdítva sikerült egy alkut kötnöm Melaggal.
- Alkut?-mordultam fel- Miért nem belezted ki inkább?! Láttam a kardodat, nem akármilyen gravírozás van rajta, a portálőrök jelét viselte – fakadtam ki.
- Melag kis hal, de még így is túl erős nekem és nem fogom kockáztatni a családom épségét- felelte határozottan.
- Igazad van, bocsánat.
- Szóval – folytatta nyugodtan-, alkut kötöttem vele. A bevétel egy bizonyos részét kifizetem neki, ő pedig rendes körülmények között ellátja Sent, időközönként találkozhatunk és megbizonyosodhatunk jólétéről, viszont nem hajlandó szabadjára bocsátani.
- Tudjuk hol tartják fogva?- kérdeztem gyorsan és hadartam tovább- Bárhová be tudok jutni, gond nélkül kiszabadítanám és nem kéne tovább fizetnetek!
- Ami azt illeti, a legutolsó találkozásunkkor sikerült kideríteni hol tarthatják fogva, de nem tudom biztosra és azt sem tudom milyen őrizet alatt áll.
- Nincs olyan őrizet, ami kicselezné Legendás Ryusokét! – álltam fel büszkén.
- Ryu ez nem játék – csattan fel Lianara-, most is megölhettek volna! Ha én nem lennék hetekig kéne lábadoznod a sérüléseid miatt!
- Lia, hidd el nekem tudom a dolgok súlyát és nem veszek mindent játéknak – feleltem higgadtan, miközben a szemébe néztem-. Tudom a határaimat és hogy mire vagyok képes. Nem hagyhatok valakit cserben, ha van esélyem segíteni rajta…
- De akkor is… – felelt és lesütötte a szemét.
Felálltam, odasétáltam mellé, majd átkaroltam a vállánál fogva:
- Amennyi bajt okoztam nektek, ez a legkevesebb amit megtehetek- próbáltam kedvesen ráhatni-. Ígérem nem öletem meg magam – és megeresztettem egy halovány mosolyt.
- Hmpf, azt majd megint nekem kell téged rendbe raknom…
- Na látod, hogy halhatnék meg ha ilyen jó orvosom van? – feleltem nevetve.
- Hehe, mondasz valamit – és kibontakozott az ölelésből.
- Drágám, felvinnéd Liát kérlek, beszélnék Ryuval még egy keveset.
Visszaballagtam ismét régi helyemre, miközben Sill felsétált a lépcsőn Lia társaságában.
- Utánanéztem a helynek és találtam egy kiváló behatolási pontot…
Kiváló mi? Kiváló a tökömet… Lopakodjak úgy, hogy kilométerekről érezni a szagomat?! Ezt a bűzt még a csodaszereim se képesek teljesen elvenni…
- Valahol itt kell lennie – mormogtam magamban és a fáklyámmal körbevilágítottam-, valahooooool… Áá, itt is van- szóltam elégedetten, mikor észrevettem a falra szerelt körülbelül 1 méter átmérőjű rácsot.
Letettem a táskámat, hogy előkeressem eszközeimet. Ismét farkasszemet néztem a ráccsal, de immár reszelővel a kezemben és nekiálltam, hogy utat csináljak magamnak. Körülbelül egy fél óráig tartott, mire sikerült magamat átvágni rajta, majd levetkőztem és felvettem a fekete tolvaj ruhámat, majd a hozzájáró maszkot, és lelocsoltam magam a saját készítésű szagtalanító folyadékommal.
- Hát nincs más hátra, mint előre – mondtam magamnak és bemásztam a lyukon…

Egy jó óra mászás után elértem egy sötét folyosóra, ami csupán néhány fáklyával volt megvilágítva. Ha Ran feltételezése helyes, ez a tömlöc környéke lehet, de Sent az őrökhöz közel tartják, egy lakosztályban. Egy pillanatig eszembe jutott, hogy be kéne jutnom a tömlöcbe és kiszabadítani onnan az embereket, de arra a következtetésre jutottam, hogy nem túl kellemes alakokat találnék ott, így inkább a felfelé vezető lépcsőt kerestem. Szorosan a falhoz simulva lépkedtem előre, de rossz utat találtam, mivel lefelé vezetett és meg kellett fordulnom. Fogytak a drága percek. Végre megtaláltam a megfelelő járatot, és hangos kacajok csapták meg a fülem. Nyilván közeledek az őrök felé.
Egyre tisztábban hallottam a hangokat és egy ajtóhoz érkeztem, ami alól fény szűrődött ki.
- Tos végzett már a csajjal?- hallottam egy mély hangot
- Dehogy, tudod hogy szereti addig elhúzni, amíg a nő el nem kezd sírni és rimánkodni- hallottam egy másik hangot.
- A picsába sietnem kell – sürgettem magamat és az ajtó mellé álltam.
- Dobok egy sárgát - szólt az egyikük és közeledő lépteket hallottam.
A falhoz lapultam és megvártam míg kinyílik az ajtó és kibotorkál rajta egy magas termetű férfi.
- Hajmási péééééééter, hajmási páááááááááááál, a barométeeeeeer nem toreááááááál – énekelte hamisan.
Megvártam míg eltávolodik, majd előléptem, befogtam a száját és tőrömmel elvágtam a torkát. Tökéletes munka.
Óvatosan bekukucsáltam és még két őrt vettem észre, ahogy egy asztal körül ülnek. Az egyikük pont felém nézett, ami miatt nem tudtam észrevétlenül behatolni. Körülnéztem más bejárat után, de csak a sötét kőfalakat láttam. Odasiettem a hullához, benyúltam a két hóna alá, nagy nehezen felemeltem, hangosan nyögdécselni kezdtem, majd erőteljesen a földhöz vágtam.
- Hé haver jól vagy?- kérdezték bentről.
Sietve az ajtó mellé álltam, tőreimet bekészítve és vártam a megfelelő pillanatot.
- Hallod, mi bajod?- hallottam a közeledő lépteket
- Még egy kicsit- suttogtam magamnak-, még egy keveset, megvagy- majd kifordultam a fedezékemből, és az állába mártottam a pengémet, kihajoltam mögüle és mielőtt felócsúdhatott volna a másik, elhajítottam a dobókésemet, ami a homlokcsontján keresztül szaladt és utat vágott magának egészen az agyáig.
Gyorsan kihúztam a tőröm első áldozatomból, és sietve végigfuttattam a szemem, eddig nem észlelt fenyegetés után kutatva. Egyszerű őrszoba volt, egy fegyveres szekrény, egy asztal, körülötte székek, és egy förtelmesen kinéző priccs. Sehol sem volt olyan hely, ahol elbújhatott volna valaki. Három ajtót véltem felfedezni, egyet amin át bejöttem, és még két másikat, de mielőtt elgondolhattam volna, hogy merre menjek, egy női hang ütötte meg a fülemet:
- Engedj el te disznó!
- Ne ficánkolj már annyit, csak a saját dolgod nehezíted meg- csatlakozott hozzá egy öblös férfi hangja
Odarohantam az ajtóhoz, ami mögül a hangokat hallottam és azonnal fel is téptem. Hiába érkeztem hangosan, nem vettek észre, mivel a férfi a falhoz láncolt nővel volt elfoglalva és a nő pedig nem tudott hátra fordulni, mivel a nyakán is volt egy fém nyakörv. Egy egyszerű mozdulattal megöltem a férfit és nyúltam volna segíteni, de egy pillanatra megálltam. A nő gyönyörű volt! Az őr nyilván meg akarta erőszakolni, mivel harci kimonója félre volt húzva, de alsóneműje még mindig a helyén volt. Combjáig érő világos lila haja, karcsú alakja volt, viszont az arcára nem volt rálátásom. Egy fehér kimonó volt rajta, aminek a derekán egy lila szalag volt.
- Ne félj, mindjárt kiszedlek- mondtam neki, visszahelyeztem tokjába a tőröm és kulcs után keresgéltem az őr ruhája között.
Némi kutatás után, meg is leltem az egyik zsebben egy kisebb kulcscsomót, és mellé sétáltam, szemügyre véve a láncokat, amik a falhoz voltak erősítve.
- Rendesen kikötöttek, meg kell hogy mondjam…- próbáltam beszélgetés kezdeményezni, de sikertelenül. Még a tekintetét sem emelte rám, biztos a nem tudta a láncok miatt.- Nem vagy túl beszédes, ugye? – mondtam, miközben próbálgattam a kulcsokat a zárba- No, de sebaj, szerencsére én eleget beszélek helyetted is.
Még mindig nem nézett rám, szólni sem szólalt meg, én meg inkább elhallgattam és a szabadon engedésén fáradoztam.
Katt, hallatszott , amint sikerült elfordítani az egyik kulcsot a zárba.
- Tessék, mindjárt megvagyunk- és kinyitottam egy másik zárat-, már csak a nyakadon lévő van… Uwah- kiáltottam meglepetésembe, amikor az ujjaival megütötte a hasfalamat, amint szabad lett a nyaka-, hát ezt miért kaptam?!
- Ki akartalak zsigerelni, de úgy tűnik, hogy a fogságban legyengültem…- felelte nyugodt hangon.
- Minden hős megmentőt így köszöntesz? – replikáztam felháborodottan.
- Megmentő?- ekkor vette csak észre az őr hulláját- Oh, már értem. – felelte nem túl lelkesen.
- Nők…- sóhajtottam és szemügyre vettem az arcát.
Kemény vonásai voltak, de még így is szép volt, sokat látott lila szemei hidegen meredtek rám, mindenféle érdeklődést és érzelmet elhagyva.
- Engedd meg, hogy bemutatkozzam, Ryusoke vagyok, hős megmentő – próbáltam beszélgetést kezdeményezni és odanyújtottam neki jobbomat.
- Senhime – szólt és elfogadta karnyújtásomat.
- Senhime(háború hercegnője)?- kérdeztem vissza meglepetten- Te lennél Sen, Jacob lánya?
- Igen.
- És miért hívod magad Senhimének?
- Nem én hívom magam így, a többiek adták ezt a csúfnevet- magyarázta-, azok akik láttak a csatamezőn harcolni és tudták, hogy keresem a csatákat, így gúnynevet adtak.
- Ühüm – hümmögtem.
- Gondolom, akkor idefelé végeztél mindenkivel, és kimehetek?- kérdezte csalódottan.
- Ami azt illeti, egy kis járaton másztam be és csak négyőjükkel végeztem – mondtam büszkén.
- Igen? – lángolt fel hirtelen a szeme- Akkor mehetek harcolni? – és a választ sem várva kirohant a szobából és hallottam, ahogy a fegyverszekrényben matat.
- Jobb lenne, ha a járaton át távoznánk, amin keresztül én jöttem.
- És kimaradni a jó buliból?- kérdezett vissza a válla felett- Gyerünk, kell lennie itt egynek… Megvagy!- kiáltott boldogan és előhúzott egy egyélű lándzsát.
- A jó bulira könnyen ráfaraghatunk- próbáltam hatni rá.
- Egy mocskos tolvaj lehet…- mondta lenézően és el is ment mellettem a még csukott ajtó irányába.
- Hogy micsoda?!- de mire szóltam, már ki is nyitotta és kirohant rajta.
Gyorsan visszaszereztem még elhajított késem az egyik őr koponyájából és utána iramodtam. Egy hosszú felfelé vezető csigalépcsőhöz értem, és elkezdtem rajta feliramodni, amikor szitkozódás és csilingelés csapta meg a fülem. Mikor felértem észrevettem Senhimét, amint egy lakattal lezárt ajtóról próbál átjutni.
- Majd a mocskos tolvaj segít- szóltam neki sértődötten és könnyed mozdulattal kinyitottam a lakatot.
- Na végre- és mielőtt megállíthattam feltépte az ajtót és kirohant egy nagy csarnokba, ahol három egymással beszélgető páncélos, azonnal észre is vette.
- Mi a..?!- kiáltott fel az egyik és kardjához kapott, ami az övén lógott, de elkésett, mivel Senhime már keresztül is döfte a mellkasát, keresztül a páncélon.
A hozzá közelebb lévőt gyomron rúgta, és kirántotta áldozatából a fegyverét. Ügyesen kikerülte a rá lesújtó kardot és válaszul a penge tompa felével a sisakra csapott, mire ellenfele felnyögött és térdre rogyott. Senhime a hátára lépett, a földre kényszerítve ellenfelét, és oldalra fordulva átdöfött a harmadik ember sisakrostélyai között, mire az artikulátlan hangot hallatva hátrazuhant. A talpa alatt lévő fegyveres kiáltozva próbált felkelni, de Senhime nem engedte neki, majd feje felé emelte lándzsáját és a háta közepébe szúrta azt.
- Egész jó – dicsértem lenyűgözve.
- Ez csak a bemelegítés volt!- kiáltott fel.
Hirtelen kitárult egy kétszárnyú ajtó és még két darab jól felfegyverzett ember rohant be rajta.
- Kezd izgalmas lenni- hallatszott Senhime szenvedéllyel teli hangja.
- Én jövök – és átvettem sárkányformám, magamhoz vettem a fal mellől két lándzsát és az egyik hulla kardjának markolatára csavartam a farkam- megmutatom mit tud egy mocskos tolva.
Előreszökkentem és a két őrt, akik elrettenve nézték átalakulásom, azonnal felnyársaltam.
- Még valaki?!- kiabáltam be a terembe, ahonnan kijöttek.
Kiáltásomra még több őr rohant felém, de Senhime már mellém ért és harcállást vett fel.
- Na akkor menjünk ki a főbejáraton…- szóltam torz mosollyal az arcomon és előre szökkentem, bele a csatába…

Miután legyőztük a Melag szolgálatában lévő katonákat kisétáltunk a kúriából, ahol Senhime fogolyként volt tartva és elindultunk Ran háza felé…

Ismét hosszas fejtörést okoztál nekem Ryusoke.

Az alapötlet nekem tetszett, tolvajhoz illő feladat volt. A probléma a történetben akkor lépett fel, amikor elkezdődtek az akciók. Volt egy-két nem teljesen stimmelő dolog, amik felett át lehetett siklani (ilyen volt többek között a lila haj, és most már kérlek állj le ezekkel a lehetetlen hajszínekkel), de néhány dolog felett nem. Egyik ilyen, hogy a lány mégis hol harcolt, noha ennek kifejtésére ráérsz később is, de ha legyengült a fogságban hogyan öl meg ennyi embert? Emellett néhol nehezen érhetőek voltak a váltások, és a végén határozottan erősebb voltál mint kellett volna legyél (amikor lemészároltátok a maradék őrséget).

Mindez nem ok arra, hogy elutasítsam, így elfogadom. Jutalmad 30 tp.

De a tetteid nem maradtak következmények nélkül, a sokszoros gyilkossággal a város rendfenntartásának is felkeltetted a figyelmedet, és két napon belül a következő események történtek:
-20 arany vérdíj került a fejedre, és a városőrség keres, emellett a fantomképeddel és személyleírásoddal teleplakátolták a várost
-Ran-t és családját a hónap végén börtönbe vetik (ennek megakadályozására május 31-i határidővel pályázatot írhatsz, elutasítás esetén bekerülnek a börtönbe, javítási lehetőség nincs), és négy hónap múlva kivégzik (ennek megakadályozása érdekében speciális küldetést kérhetsz, melyben kiszabadíthatod őket. ha a küldetésen nyújtott teljesítmény nem megfelelő, vagy nem írsz, akkor meghalnak. természetesen ha nem kerülnek börtönbe akkor ez a pont nem lép életbe.)

- Ah, ez nagyon lassan megy –sóhajtottam- Túl sok unalmas részlettel jár ez a mesterség, de mindegy, valahol el kell kezdenem.
Még régen mikor édesapám tanított a tolvajlás hogyanjára és trükkjeire, akkor külön ki emelte, hogy szükségem van barátokra, de még inkább szükségem van kapcsolatokra. A tolvajlás nem az a szakma, ahol az ember a reggeli kávé felett ülve, újságot olvasva, átfutja az apróhirdetéseket munka után nézve, hanem az a munka, ahol kellemetlen és büdös emberek suttogva és titkolózva eljuttatják hozzánk az információt, majd később a fizetséget. Ennél fogva az első feladatom, ilyen hálók kiépítése.
Most is épp ezt csinálom, a piacon lődörögve, bármiféle pletykára vadászva.
- Hallja Zon, megint döglenek a tehenei a gazdának, apadozik a tejforgalom…
- Ekkor meg az asszony azt mondta, hogy a tetőn keresztül esett bele az ágyba…
- De nem én voltam, mester!
- Hát ezekkel nem sokra megyek- sóhajtottam ismét. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz valami használható információhoz jutni ebben a városban. Nem értem édesapám, miért állította be egyszerűnek a kezdeteket, és miért nem adott több tanácsot a kezdéshez. Ötletem sincs, hogyan építsek ki kapcsolatokat. Először azt gondoltam ide jövök, sétálok a piacon, és embereket hallgatok ki, hátha elcsípek egy apró beszélgetést, ami munkát ígérhet számomra. Nem valami nagy terv, de héj, spontán ember vagyok, általában beválnak ezek. Mondjuk lehet, hogy még nagyobb tervezés kellett volna…
Abban a pillanatban, ahogy befejeztem gondolatmenetemet, hirtelen érdekes beszélgetés csapta meg a fülemet a közelből.
-… szóval a hülye fiam eladta a családi gyöngyöket, hogy abból fizethesse ki a dobozkát, amit sikeresen összetört, remélve hogy nem vesszük észre. Gondolom mondanom sem kell, hogy azoknak a gyöngyöknek az értéke, messze túlhaladja azt az árat, amiért az ostoba gyereke elpasszolta Boennek. Itt jössz te a képbe. Azt akarom szerezd vissza őket és holnap hozd ide. – Megtorpantam és a társalgó páros felé néztem, miközben próbáltam egyé válni a tömeggel. A beszélő valamiféle kereskedőnek tűnt, előkelő sapka volt rajta, és szép, ápolt bajusza, viszont aki nem igazán illett a tömegbe az a társa volt. Hosszú kampó orra volt, ronda sunyi feje és biztos vagyok benne, hogy bűzlött is. Mikor kinyitotta a száját válaszra, láttam rajta, hogy a fogai is rohadnak. Igazi alvilági forma. Pontosan az én emberem!
- Nem lesz ingyen, de visszaszerzem neked- terül szét egy pénzéhes vigyor a pofáján.
- Persze persze, szóltak, hogy a Kapzsi Patkány vagy, nem is gondoltam, hogy ingyen fogod megszerezni. A cím Halfred utca 24, egy zöld tetős házba lakik az ürge. Azt javaslom nappal menj be, mivel közel minden este kurvázik, szóval akkor mindig ébren van, napközben viszont dolgozik.
Hmm, nappal betörni? Veszélyesnek, bár egyaránt izgalmasnak hangzik. Megtaláltam a tökéletes munkát. Már csak ezt a Kapzsi Patkányt kéne eltávolítani az útból, de hogy hogyan azt még nem tudom. Nem néz ki valami kemény fickónak, de nem szeretném bántani, ha nem muszáj. Meg ha elvezet a címhez, az se lenne hátrány. Na mindegy, majd mikor ott vagyok kitalálok valamit, egyenlőre még csak követni fogom.
- A Patkány bevetésre indul!- int a kereskedőnek és bűzcsíkot maga után húzva elindul a tömegben.
- Hát legalább a nevére rászolgált – csóválja  undorodva a fejét a megbízó, majd elindul az ellenkező irányba. Nincs veszteni való időm, elindulok a tömegen keresztül Patkány felé, nem veszíthetem szem elől.
Hát mit ne mondjak, nem tűnik egy született tehetségnek. Nem igazán úgy tűnik, hogy bármi sejtése van arról, hogy követik. Magabiztosan lépdel az utcákon, keresztül megy néhány szűk sikátoron, de legalább a feltűnést kerüli. Én biztos távolról, körülbelül tíz métert hagyva kettőnk között követem, ügyelve arra, hogy bármikor befordul egy sarkon, akkor ott legyen a nyomába, nehogy felszívódjon az egyik forduló után. De ez sehogy sem akar felszívódni. Nyugodtan, fütyörészve halad, mintha csak egy délelőtti sétát tenne a szeméttel teli utcákon.
Megállt egy ház előtt, és felmérte a terepet, én pedig követtem a példáját. Innen lentről nem voltam benne biztos, de úgy tűnik mintha zöld teteje lenne. Talán ez lenne az? És hogy akar bejutni?
Hirtelen megindult ismét, én pedig meglepetten követtem, mikor három házzal arrébb elkezdett felmászni az egyik sikátor falára. Úgy tűnik fentről kívánja megközelíteni a helyet, bár a mászási technikája hagy némi kívánni valót. Megvártam míg felér, majd én is felmásztam, és amint felértem elbújtam egy kémény mögött, szemmel követve, hogy mi lesz a következő cselekvése.
Óvatosan kikémleltem fedezékem mögül, és szemmel követtem, ahogyan egy tetőablakot próbál szerencsétlenül kinyitni.
- Istenem, ezt a gyökeret – rázom meg a fejemet és kiléptem fedezékem mögül és rákiáltottam. – Álljon meg! Megszegte MitGrad törvényeit! Adja meg magát!
Körülbelül a  mondandóm felénél tartottam, mikor Patkány hátra se nézve eliramodott az ellenkező irányba, olyan sebességgel, mintha puskából lőtték volna ki.
- Hehe – nevettem ki magam-, ehhez hozzá tudnék szokni. Nah mindegy, akkor nézzük meg nem csinált-e nagy kárt ez a gyökér.
Odaléptem az ablakhoz és örömmel a szívemben nyugtáztam, hogy semmi maradandó kárt nem okozott ez a majom, csupán kisebb karcolásokat okozott a zár környékén. Nem tartott tovább fél percnél, mire kinyitottam az ablakot és macskaügyességgel bemásztam, majd egy drágának tűnő hálószobában találtam magam.
- Ha drága gyöngy lennék, hova tetetetném magam? – vakarom a fejemet gondolkodás közben.
Először az éjjeliszekrényeket néztem át, valamilyen ékszerdoboz után, de nem találtam semmit. Ezek után egy szekrényt kutattam át, de drága selyem ruhákon kívül semmit nem találtam. Körülbelül fél órába tellett, mire teljesen átkutattam a helységet, viszont haladást nem tudtam felmutatni. Vagy nagyon rafinált ez az ember, vagy máris megszabadult az árutól.
Kinyitottam az ajtót, majd kiléptem a folyosóra.
- Hát most merre tovább – elmélkedtem, majd szórakozottan rákönyököltem a lépcsőkorlátra és körülkémleltem a házban. Azt mindenképp meg kell hagyni, hogy kiváló ízlése van az itt lakónak. Remek minőségű szőnyeg feküdt az alsó szinten, kabát akasztó, párnázott székek egy asztal körül, az asztalon ízlésesen elrendezett díszek, valamint egy zölden csillogó ékszer.
- Várjunk csak!- döbbenek meg és hirtelen leszaladok a lépcsőn, majd a kezembe veszem a zöld gyöngyöket. A fény felé tartom és megpróbálok átnézni rajta. Annyira nem értek hozzá, de ez drágának tűnik. Akkor miért volt ilyen hanyagul letéve az asztalra? Nyilván ez az a dísz, amit a kereskedő fia eladott.
- Detektív Ryusoke sikeresen felgöngyölítette az ügyet. – húzom ki magam büszkén.
Éppen azon vagyok, hogy elhagyjam a helyszínt és bemutassam magam, mint a sikeres megtaláló, mikor váratlanul kinyílik az ajtó és belép rajta egy cselédlánynak tűnő személy.
- Oh, hát ezt nem hiszem el- mormogom, és gyorsan az erszényembe rakom a zsákmányt, mielőtt még észrevenne a belép hölgy.
Amint megpillant ijedten hátrahőköl és sikolyra nyitja a száját, de mielőtt egy hang is elhagyná a torkát gyorsan megszólalok.
- Üdvözlöm hölgyem- hajolok meg nyájasan-, kérem ne ijedjen meg, Boen kérésére vagyok itt. Éppen végeztem, szóval ha nem bánja én mennék is- majd lassan elindulok az ajtó felé.
- Tolvaj!- kiállt fel.
- Hölgyem, ez a kijelentés szíven szúrt. Úgy nézek én ki, mint egy közönséges tolvaj?- mutatok magamra. – Én orvos vagyok, kérem szépen.
- Orvos?- lepődik meg, sok mindenre, de erre bizony nem számított.
- Igen, orvos. – helyeselek- A szakterületem a test intim területei és különböző potencia problémák. De mint látja már így is túlságosan megszegtem páciensemnek személyi jogait. Hálás lennék érte, ha ezt a beszélgetést nem mondaná vissza.
- Boennek problémái vannak a nemesebb részével?- pirul el és kapja a szája elé a kezét.
- Azt hiszem kénytelen vagyok magam tisztázni, ugyanis a helyzet túl sok félreértést eredményezhet- csóválom meg a fejem. – Emiatt kénytelen vagyok felfedni páciensem titkát, miszerint különböző potenciális zavarokkal küzd, emiatt szorul kezelésemre. Ez itt- veszem elő a táskámból saját készítésű tüzes poromat-, egy olyan készítmény mi vízben feloldva, bármilyen férfit oroszlánná változtat. Boen úr, már egy ideje részesül szolgálataimban, de mint gondolom ez érthető, teljes diszkréciót kíván. Nos ezért is kérném – veszem fel fontoskodó arcomat-, hogy ezt a beszélgetést senkinek ne mondja vissza és kérem tegyen úgy mintha, ez a találkozás nem történt volna meg. Így Boen úr megtarthatja férfias méltóságát.
Szavaim hallatán nőies kacajban tört ki, majd még mindig nevetve megszólalt:
- Persze, persze – intett a cseléd-,megígérem, hogy ez köztünk marad.
- Köszönöm szépen- mosolygok rá, majd meghajoltam ismét- ebben az esetben én nem is zavarnék tovább. Kezét csókolom.
- Helló, helló – integetett nekem, miközben a könnyeit törölte le, amik nevetés közben csordultak ki.- Hát ezzel is megvolnék. – porolom le büszkén a kezem, miközben kiléptem az utcára- Nincs más dolgom, mint hogy megvárjam a holnapot és eljutassam a kereskedőhöz a frissen szerzett ékszert. Azt hiszem, most meglátogatom Lianarát.
Másnap reggel visszatértem a piacra, arra a helyre, ahol tegnap a beszélgetést hallottam. Nem telt bele sok időbe, míg megtaláltam Kapzsi Patkányt, amint épp hevesen gesztikulálva ecsetelte a megbízónak a tegnapi eseményeket. Összeszedtem a gondolataimat, majd odaléptem a beszélgető pároshoz.
- Üdvözletem uraim, egészen véletlenül hallottam beszélgetésüket és szeretném megkérdezni, hogy nem ez az ékszer amiről szó esett?- kérdeztem, miközben elővettem erszényemből a gyöngyöket és eléjük tartottam.
Néhány másodpercig felváltva nézegettem, mint rám, mint pedig a kezemben tartott díszre, mire a kereskedő végre megszólalt.
- Honnan?- csak ennyit volt képes kimondani.
- Kapzsika megmutatta nekem a helyszínt, de sajnálatos módon, valamiért megijedt és elrohant, szóval gondoltam, majd én véghezviszem eme kérést- vigyorodom el.
- Te voltál az!- szorítja ökölbe a kezét Patkány és fenyegetően rám néz.
- Ejnye-ejnye Patkány, a helyedben vigyáznék, bármikor feltűnhetnek az őrök- nevetek fel, majd visszafordulok a kereskedőhöz. –Szóval szívesen átadom önnek, amennyiben hajlandó kifizetni Patkánynak ígért ár felét és néhány szót ejtene rólam társainak, akiknek szükségük van hasonló szolgálatokra.
Egy darabig szótlanul nézett rám, majd rádöbbent, hogy ez kitűnő ajánlat és végül beleegyezett.
- Persze- kezdett a zsebében kutakodni az összeg után.- De mi a neve.
- A legtöbben úgy hívnak, hogy a Vörös Árny…

Egy nagy ásítással lassan és fáradtan kikeltem az ágyamból. Mióta visszatértünk Ciolurból , azóta viszonylag nyugalmasan telik az élet. A nappalok Ranmarunál töltöm keményed dolgozva, esténként pedig Vörös Árnyként ténykedem Niaramban. Az életem egyszerre nyugalmas és izgalmas.
Miközben elkezdtem valamiféle reggelit készíteni magamnak, benéztem Senhime szobájába, hogy megnézzem, hogy ő is ébren van e. Természetesen ébren volt és természetesen, már a házat is elhagyta. A rejtélyes küldetésünk óta lakótársak vagyunk, ami sokat nem változtatott a dolgon, mivel eddig is kis rejtekhelyen éltünk, viszont akkor nem mehettünk sehova és Lianara gyakori vendégünk volt. Mióta szabadon járhatunk, kelhetünk, azóta Senhime hajnalkor felkel, megreggelizik, majd azzal a lendülettel tovább is megy a városba, hogy körülnézzen vagy bajba kerüljön. Általában az utóbbi szokott történni…
Kinyitottam a spájzot és elővettem a tegnapi maradék tejet, majd beleittam és élveztem, ahogyan a finom nedű végigszörfözik az ízlelő bimbóimon, majd kellemes hűvös érzést hagy maga után, ahogyan lecsúszik a torkomon. Szinte hihetetlen, hogy ezek a rémes, veszélyes szörnyetegek, kiket csak a pusztítás érdekel, miközben ártatlannak álcázzák magukat, amivel átverik az embereket, óvatlanná téve őket, majd egy nap elfoglalják a világot!
Lassan fújtam egyet. Megint elkalandoztam. Szóval azok a rémes szörnyetegek, hogy tudnak ilyen hihetetlenül finom és tápláló italt ki préselni magukból, az számomra egy rejtély. Lehet ez is csak a gonosz tervük része. Lehet, hogy ez valamiféle agykontroláló lé, amivel majd a rabszolgájukká tesznek minket és felhasználnak a gonosz kísérleteikhez. Ekkor megvontam a vállam. Ha ezzel kívánnak minket a rabszolgájukká tenni, akkor legyen. Ez az ital megéri, hogy valaki rabszolgája legyek, gondoltam, majd ismét belekortyoltam az üvegbe, amit aztán letettem az asztalra és elkészítettem magamnak valamiféle reggelit, amihez megittam a maradék tejet.

- Nos, akkor kezdődjön az új nap!- mondtam magamnak boldogan, miután felöltöztem és megmosakodtam-  Zárjunk ismét egy jövedelmező és hasznos napot Ran és Sill világában.
Ahogyan kinyitottam az ajtót és kiléptem észrevettem, hogy egy papír fecni volt az ajtóm elé helyezve, amire egy vörös alak volt lefestve. A vörös árny hívó jele.
- Hmm, újabb munka?- kérdeztem magamtól, mikor érdeklődve felvettem a földről  az ábrát és szórakozottan bámulni kezdtem- akkor azt hiszem, ma csak Lianara, meg talán Senhime lesz a boltban, ugyanis nekem fontos lopni valóm van.
Lelépkedtem azon a pár lépcsőfokon, ami elválasztotta a házamat az utcától, majd elindultam a bolttal ellenkező irányba. Átkeltem néhány utcán, befordultam egy kereszteződésnél, majd a sarkon befordulva egy koszos sikátorban találtam magam, aminek elsétáltam a közepéig, majd megálltam egy téglafalnál. Gyakorlott mozdulattal  kipiszkáltam kettő darab téglát a falból, ami egy kisebb titkos rést tárt fel, ahova bedugtam a kezem és elkezdtem nézelődni a levelek között.
- Piszkos Fred, Popej, Tíz láb ujjú Timi- válogattam a megbízások között- Patkány, hihetetlen, hogy ennek a nyomorultnak még küldenek megbízást, nem, ez sem, Ah- örültem meg, mikor végre a kezembe akadt egy névtelen boríték, amire egy vörös alak volt felfestve- Szeretem ezt a figurát- mosolyodtam el, majd zsebre vágtam a levelet, majd visszaraktam a kiszedett téglákat és elindultam visszafelé, hogy benézzek Liához, és hogy ott olvassam el a kapott megbízást. Láttam, hogy nyugodalmasabb nap van, vásárló nem volt a boltban csupán Lianara serdült, fordult folyamatosan. Egy darabig néztem a kirakat üvegen keresztül, majd beléptem a boltba.
- Hey Lia, mi a helyzet?- kérdeztem boldogan miközben belépek a boltba- Mitől ilyen nagy a csend?
- Ah, Ryu- Üdvözölt engem Lianara, miközben mosoly jelent meg az arcán- Néha ilyen nap is kell, nem lehet mindig nagy forgalom. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor legalább rendet tudok rakni és kicsit pakolni- folytatta sugárzó arccal, mire én kénytelenül is felnevettem és lehuppantam a  kedvenc eladói székembe.
- Látom tényleg szereted ezt a helyet- néztem körbe-, valahogy meg tudom érteni. Hiába egy bolt, valahogy még is családi hangulata van. Jó érzés ide bejönni.
- Ugye?
- Ugye, és veled mi a helyzet?
- Semmi különös- és vissza fordult a pakolásához- dolgozom és próbálom kisegíteni a szüleimet. És veled, mi járatban jöttél ide? Ahogy elnézlek, ma se tervezel dolgozni.
- Mi az hogy ma se?- háborodom fel- Egy héten legalább négy, öt napot itt vagyok! Bár igazad van, most csak téged jöttelek meglátogatni.
Egy darabig néztem míg rakosgatja a tárgyakat, rendezi át a helyet, miközben barátságosan csacsog  mindenféléről, majd kibontottam a megbízói levet és végigolvastam. Most éppen egy féltékeny gazda volt a megbízó, aki biztosra vette, hogy a felesége megcsalja. Azt állítja, mikor a felesége bejön a Niarami piacra, hogy eladja portékáit, ő biztos benne, hogy egy fiatal párbajhősnél is időzik dél környékén, de neki csupán testének bájait ajánlja fel, amit az örömmel el is fogad. Az én feladatom bizonyíték szerzés lenne, majd ha ezzel megvagyok, akkor le kell adnom a jelentést a kapcsolat tartónak a Niaram melletti kisebb tanyán. Nem hangzik túlságosan nehéz feladatnak, ezzel együtt izgalmasnak és veszélyesnek sem, de hát valahol el kell kezdeni és nem lehet mindig penge élen táncolni.
- Szép hölgyem, mennyi az idő?- nézek fel a levélből, belevágva Lianara szavába, aki épp valami kiszedhetetlen foltról beszélt.
- Ha ránéznél az egyik eladásra szánt óránkra, akkor rengeteg időt spórolhatnál- válaszolt megsértődve, hogy megakaszottam mondandóját, de azonnal meg is enyhült-, amúgy dél múlt nem sokkal.
- Úristen, akkor késésben vagyok- pattanok fel és megindulok a kijárat felé,miközben megsimogattam Lianara fejét- Viszlát gyönyörű hölgy!
- Ryu- intett vissza mosollyal az arcán.

Amint kiléptem a boltból futólépésben megindultam a megadott cím felé, amit bármi nemű probléma nélkül megtaláltam. Egy több szintes ház volt, feltételezhetően többen lakták és kisebb lakásokból állhatott.  Először a főbejáraton próbáltam bemenni, de az zárva volt, és az utca kellős közepén nem szívesen állnék neki zárat törni, így gondoltam inkább körbenézek, hátha találok egy másik bejáratot.  Megkerültem az épületet, majd egy kevésbé forgalmas útra néző résnyire nyitott ablakot választottam bejutási célnak. Az ablak mögött mozgolódás volt, de ez nem jelenthet akkor problémát.
Finoman bekopogtam az ablakon, mire azt felhúzták teljesen, majd egy idősebb hölgy hajolt ki rajta:
- Igen- kérdezte barátságtalanul, miközben az orromat megcsapta valami végtelenül finom sütemény illata.
- Ah, jól érzem, hogy almás pitét tetszik sütni?- kérdeztem barátságosan, mosollyal az arcomon- Tudja az a kedvencem. Kérhetnék belőle?
- Utálom az elfeket- és látszott rajta, hogy nem hazudik.
- És mi a helyzet a pénzes elfekkel?- majd megráztam az erszényemet, ami csilingelni kezdett.
- Azokat is…
- Kár, akkor legalább egy szippantást megenged, némi ezüstért cserébe?- próbálkoztam tovább.
Láthatólag  meglepte a kérésem, de végül odébb állt, hogy behajolhassak az ablakon és nyújtotta a markát.
- Köszönöm- mondtam, kicsit bedugtam a fejemet és miközben hajoltam előre egy közepes erősségű ütést mértem a hölgy tarkójára, mire az ájultan eldőlt, én pedig még ugyanazzal a lendülettel átbukfenceztem az ablakon és becsuktam magam mögött.
- Utálom az elfeket, mi?- hümmögtem az orrom alatt, miközben valami kényelmes pózba raktam a nénit- Mi a faszom bajuk van ezeknek velünk…
Kisétáltam a konyhából, majd pedig a lakásból és egy kisebb folyosón találtam magam. Az összes ajtóhoz odahajoltam, majd fülelni kezdtem és az egyiknél érdekes hangokra figyeltem fel. Mivel már házon belül voltam, nem szórakoztam sokat, előkaptam szerszámaim és könnyedén feltörtem a zárat, majd besétáltam. A földön azonnal megláttam a ruhákat, amik illettek is a levélben írtakra, úgyhogy gondoltam meg is van a bizonyíték, bepakoltam őket egy zsákba, majd indultam is volna kifelé, de valahogy nem éreztem ezt helyesnek. Kötelességemnek érzem figyelmeztetni mi vár rá, ezért inkább beléptem az egyik szobába, ahol ketten éppen el voltak foglalva egymással, ezért köhögtem egyet és bekopogtam.
- Öhm, elnézést- álltam meg kellemetlenül az ajtóban.
A nő hirtelen felsikoltott és egy takaróval eltakarta magát, míg a férfi hirtelen felugrott és a nő elé állt.
- Ki a faszom vagy te?!- ordított rám.
- Úgy ismernek, hogy a Vörös Árny, de nem ez a fontos- fészkelődöm, mert nem igazán tetszik a helyzet-, hanem hogy miért vagyok itt.
- És mi a faszomért vagy itt?!
- Hogy megbizonyosodjak, hogy a hölgy megcsalja a férjét, és ezzel meg is volnék, szóval most megyek a jelentést leadni. Gondoltam szólok, hogy ne érjen titeket meglepetésként, mert nem az én dolgom, és nem szeretnék más életében nagyon kontárkodni. De hölgyem, én óvatos lennék az elkövetkezendő pár napba és nem mennék vissza. Nos ennyi lett volna, viszlát- intek és fordulok meg, hogy elhagyjam a helyet.
A férfi egészen eddig tátott szájjal hallgatta az egészet, majd hirtelen felkiáltott és a fal mellől előhúzott egy rapiert.
- Te most megdöglesz!- és rám vetette magát.
- Ho, ho- és gyorsan kitértem a rapier elől- Nem jó ötlet, még bajod esik.
- Nekem?! Inkább megöllek és titokban maradunk!- üvöltözött és közbe hevesen csapkodott a karddal, én pedig még hevesebben próbáltam kitérni az útjából.
- Inkább vállald fel, hogy lebuktatok és találjatok ki valamit!- hirtelen valami keményet éreztem a hátamban és rájöttem, hogy egy asztalnak hátráltam, de közbe repült felém a kard, ezért gyorsan megragadtam egy uborkát, és azzal torkon vágtam a csávót- Látod, látod, mondtam hogy bajod esik.
- Te rohadék!- és ismét rám támadt, én pedig magam előtt tartva az uborkát, próbáltam védekezni, majd elkerekedett szemmel néztem, ahogyan két suhintással felszeleteli a „fegyveremet”.
-Bazdmeg, ez éles!- kiáltottam fel és hátráltam tovább- Ezt nem szeretem!- és minden szónál kénytelen voltam elhajolni egy vágás vagy egy szúrás elől, mikor hirtelen felborultam egy székben.
Láttam a közeledő pengét, amint éppen előre szúr én pedig gyorsan a kezeim segítségével hátrébb ugrottam egy kicsit és így éppen hogy elkerültem a felnyársalást, mivel a kard a két lábam közé csapódott be.
Egy újabb lendületes csapást indított, amit egy sebtében megragadott székkel hárítottam, majd pedig a szúrásába beletartotta a sámlit, amit keresztül szúrt.
- Megvagy- mosolyodtam el, ahogyan láttam, hogy nem sikerül kirántania a beszorult fegyvert.
Hirtelen megpörgettem a sámlit, mire kicsavarodott a keze, és elengedte a rapiert, én pedig azzal a lendülettel fültövön vágtam a fegyvere markolatával.
- Nah, ha most megbocsátotok, mennek kell- és eldobtam az ülőalkalmatasságot, majd ismét megindultam kifelé, mikor hallottam, hogy egy másik kard után nyúl, majd ismét nekem ront.
- Nekem nagyobb van- mutatok a lába közé, mire az megzavarodik és lenéz, én pedig ezt kihasználva egy gyönyörű pörgő rúgással a padlóra küldöm- Azta rohadt, Senhime tényleg megtanított valamire. Na szépen kiálltál a nődért, de  legközelebb keményebben próbálkozz. Na hali- de még az ajtóból visszanéztem-, amúgy tényleg nagyobb.

Beléptem a pajtába, ahol az összekötő várt rám.
- Vörös, na hogy sikerült a küldetés?- kérdezte az egyik oszlopnál állva.
- A gazdának igaza volt, valóban megcsalta az asszony. Itt vannak a ruhái, a csávó lakásában találtam- majd átadom neki a zsákomat.
- Elhoztad a ruháit?!- képed el.
- Kellett valami bizonyíték nem?- vonom meg a vállam- Ez tűnt a legegyszerűbbnek.
- De akkor is…
- Na mindegy végeztünk- nézek  körbe idegesen.
- Igen, a fizetséged szokás szerint eljuttatjuk hozzád.
Hirtelen valami fura nedves dolgot éreztem a könyökömön. Megdermedtem, majd lassan hátranéztem. A legnagyobb félelmem beigazolódott. EGY TEHÉN!
- ÚRISTEN- ugrottam hátra mikor rájöttem, mi van mögöttem és kóstolgatott és készült arra hogy feltörje a koponyámat és megegye az agyamat.
- Mi az?!- kapott a kardjához a férfi, és nézett körbe.
- Nem látod?! Egy tehén- mutatok rettegve az állatra.
- Igen, mi van vele?- értetlenkedett.
- Ezek ördögi állatok, akik el akarnak minket pusztítani!
Egy darabig nézett rám, majd hirtelen elkezdett eszeveszetten kacagni.
- Jah, jah, jah, röhögj csak. Majd meglátod, hogy egy nap arra kelünk, hogy a tehenek leigáztak minket- mondtam sértődötten és kiléptem a pajtából…

- Mint a tehén fent a fán, a Ryusoke oly vidám, keze alól ki sem fogy a vér tóóócsa!- daloltam vidáman, miközben az aznapi bevételt számolgattam. A mai nap is különösen jól sikerült, a lányok remekeltek és én is igencsak jól szerepeltem.
Körülnéztem a nyugodt kis szobában, miközben  visszatettem a kasszába a megszámolt összeget. Senhime és Lianara már hazament, egyedül én maradtam bent, Ranmarura várva, illetve hogy megkapjam az aznapi fizetségemet. Szeretem a napnak ezt a részét. Csendes, sötét, de legfőképpen üres. Ilyenkor már nem kell foglalkoznom a vásárlókkal, nem kell hallgatnom az idióta kérdéseiket, nem kell mosolyognom, miközben rasszista megjegyzéseikkel szidnak engem és felmenőimet. A városban már ehhez hozzászoktam és néhány embert pofán is vertem miatta, de az üzletben ez nem opció. Itt nem magam miatt vagyok itt, hanem Ranmaru miatt, és ha megütnék egy vásárlót, az olyan lenne mintha magát Rant ütném meg, de ő eleget tett értem azért, hogy ez az opció még eszembe se jusson.
- Hah- sóhajtottam egyet, majd elűztem a fejemből a negatív gondolatokat. Nem kell félreérteni, szeretek itt dolgozni, szeretek a vevőkkel foglalkozni, vágyaikat kielégíteni, drága eszközöket eladni, és legfőképp a lányokkal eltöltött időt a világ összes kincséért sem adnám oda, de ettől függetlenül fárasztó tud lenni néha, illetve olykor olykor jól esik némi pihenés, hogy kifújjam magam és megveregethessem a vállamat, hogy „Szép munka volt Ryu, jól csináltad”. A mostani is egy ilyen alkalom volt.
Kényelmesen befészkeltem magam a székembe és még az is eszembe jutott, hogy szundítsak egyet, míg Ranmaru ideér. Szépen lassan lehunytam a szemem, elmosolyodtam és könnyed álomba szenderültem.

Arra keltem fel, hogy nyílik az ajtó, de valami nem volt rendjén. Álmomban kissé lecsúsztam mélyebben a székbe, ami miatt az asztal takarásába kerültem, így nem láttam rá, hogy ki akar bejönni a boltba, de sejtettem, hogy nem Ranmaru az. Ajtó túlságosan lassan nyílt ki, a léptek túlságosan óvatosak és könnyűek voltak, majd némi hallgatózás után meghallottam a behatoló szapora légzését is. Nyílván egy kezdő tolvajjal van dolgom. Óvatosan lejjebb csúsztam méginkább a székemben, hogy az asztal teljes takarásában legyek, majd erősen füleltem, hogy mik is történnek a boltban, miközben az ajtó halkan becsukódott.
- Shh, zhüm- hallatszódott egy enyhe súrlódó hang, majd némi szövet zizegés a bolt elejéből.
- Most vett el egy gyertyatartót és rakta el- gondoltam magamban.
- Tsk, Tsk- most egy fém asztali díszt rakott el a kis zsákjába.
- Cupp, Cupp- cuppantak az illatos gyertyák, ahogyan elválltak a rögzített tartójukból, hogy a besurranó táskájába kerüljenek. Ezek után megállt és nem mozdult. Nyílván megtelt a kis szütyője és gondolkodik, hogy elvigyen e még valamit, vagy inkább vegye fel a nyúl cipőt. Már elég közel került hozzám, ha a távozás mellett döntene, akkor is könnyedén elkapnám mielőtt elhagyja a boltot, de van egy olyan sejtésem, hogy még nem végzett. Nem tűnt teljesen amatőrnek, meglepően csendben cselekedett. Ha nem lennék képzett én is a hasonló tevékenységekben, akkor esélyem se lenne meghallani a motoszkálását, illetve a bolt ajtaján sem akármilyen zár van, nem olyan könnyű azt feltörni és én biztosra tudom, hogy azt bezártam.
Némi szünet után a maradás mellett döntött, és hallottam, ahogyan rejtekhelyem felé veszi az irányt, nyilván a kassza érdekli.
- Nem vagy beszari egy alak, el kell ismernem- gondoltam magamban, miközben hallgattam közeledő lépteit.
- Kopp, Kopp, NYEEEh- Igen, igen, az asztal előtti deszka az kicsit nyikorog. A tolvajok első számú szabálya, hogy mindig figyelj hova lépsz, mert nincs olyan ház, ahol ne lenne egy rohadt deszka, ami nem visít fel rögtön ha rálépsz.
A kicsi besurranó azonnal megdermedt és nem mozdult, hallottam ahogyan szapora légzését próbálja lenyugtatni és szinte éreztem, ahogyan fülel és a legkisebb mozdulatra is kilőjjön mint egy nyílvessző,hogy aztán az ajtó felé rohanjon. Miután megnyugodott, hogy senki sem hallotta hibáját ( Hehehe), elkezdett matatni az asztalon a pénzes erszényt keresve.
- Nah ennyi elég lesz, kölök- álltam fel hirtelen és elkaptam a csuklóját. Amint szembe fordultam vele, gyanúm be is igazolódott. Aki bejött a boltba az egy kamasz gyermek volt,szakadt, koszos ruhában, piszkos szőke hajjal és élettől csillogó szemmel. Másik kezében a kis ronygyokból varrt zsákja volt, amibe sejtésem szerint a lopott holmikat tárolta, de most az a zsák vadul előre lendült.
- Ááá- kiáltott fel és legnagyobb meglepetésemre, nem engem célzott meg, hanem a kézfejemet, amivel fogtam a karját.
- Hó kölyök, még eltalálod a zárnyitó kezem- szólaltam meg és elengedtem, mert nem akartam, hogy a fém tárgyakkal megrakott szütyő összetörje finom kis ujjaim. A kölyöknek csak ennyi idő kellet, majd megfordult, hogy elhagyja az üzlet helyiséget.
- Nem, nem- mondtam neki, és egy könnyed mozdulattal megfogtam egy golyó alakú díszt, ami kiesett a hozzám vágott táskából, majd egy laza mozdulattal elhajítottam a lába elé.
- Whoa- kiáltott fel, mikor rálépett az odadobott golyóra és elcsúszott rajta, viszont esés közben egy meglepő dolgot tett. Eddig nem tűnt fel, de egy piciny íj volt a hátán, amit rendkívül gyorsan húzott elő, és már rajta is volt a vessző.
- Honnan került elő az a… ?!- tátottam el a számat, de nem maradt sok időm csodálkozni, mert felém lőtt. Nem volt se erős lövés, pontosnak se mondtam volna, viszont figyelembe véve az ellövés körülményeit igencsak szép teljesítmény. A vessző nem engem nem talált volna el, de nem akartam, hogy kárt tegyen az üzletben, így gyorsan elhajoltam és rámarkoltam a mellettem elhaladó lövedékre, majd visszafordultam a gyermekre, aki már a második vesszőt készült rám lőni, fekvő pozícióból, úgy hogy a nyíl már az idegen volt. Ekkor gondoltam, hogy komolyra kéne venni a dolgokat, így előre szökkentem és mielőtt a kölök rám tudott volna lőni egy határozott mozdulattal ráléptem az egyik alkarjára, amivel a padlóhoz szorítottam.
- Nyugodj le- szóltam felé határozottan, de nem hallgatott rám, csak ficánkolt és ki akart szabadulni, de erre esélye sem volt.
- Azt mondtam nyugodj le- és elkezdtem lehajolni felé, miközben több súlyt tettem a taposó lábamra, de ő nem foglalkozott velem, majd erősen ráütött sípcsontomra.
- Meguntam- szólaltam meg hidegen és egy tőrt ejtettem a feje mellé, úgy hogy az heggyel beleálljon a  padlóba. A gyerek hirtelen odakapott és rámarkolt, mire megszólaltam.
- Nem neked adtam- a hangom hideg volt és gyilkolási szándékot rejtett, miközben egy másik tőrt a torkához szegeztem, de olyannyira, hogy vér serkent ki, és kezdett lefolyni a nyakán. Amikor megérezte, hogy mekkora veszélyben van, abba hagyta a kapálózást és félelemmel a szemében rám nézett.
- MÉGIS MIT KÉPZELSZ?!- Rántottam fel az ingénél fogva, ami hangos recsegés közepette elkezdett kiszakadni, illetve hallottam hogy a tőr, ami a kezében volt hangos koppanással a padlóra hull- MI A TOLVAJLÁS ELSŐ ÉS LEGFONTOSABB SZABÁLYA?!-  Dühödten a falhoz szorítottam, talán erősebben mint kellett volna, mert láttam, ahogyan fájdalmasan kiszorítottam a levegőt a tüdejéből, de annyira ideges voltam, hogy nem még ez sem érdekelt- NEM ÖLSZ! Te lopni mész oda, ha rajta kapnak elmenekülsz, nem pedig harcolsz, de ha harcolsz, akkor sem oltasz ki életet. Azok az orgyilkosok és van egy olyan érzésem, hogy te nem közéjük tartozol- lenyugodva elengedtem, majd hátraléptem egyet- Bár most hogy jobban belegondolok, kihez tartozol? Nem úgy tűnsz mintha a utcagyerek banda tagja lennél, ők nem járkálnak íjjal a kezükben…- elhallgattam, mikor megpillantottam az íjat. Valami nem stimmelt vele, mintha nem is fából lett volna, hanem… Gyökerekből?!
Még mindig nem szólalt meg, csak dacosan állta a tekintetemet, és mikor meglátta, hogy az íjon elidőzik a tekintetem, akkor gyorsan elrejtette a háta mögött.
- Haaaa- sóhajtottam egy nagyot- Nézd kölyök, nem nézem le amit csinálsz és meg tudom érteni, hogy vannak idők, mikor rákényszerül az ember, de az a helyzet, hogy nagyon rossz helyre jöttél be és biztosra kell mennem, hogy ez még egyszer ne történjen meg…- mondtam neki, miközben felvettem a földről a tőrömet, majd felemeltem a levegőbe, hogy megvizsgáljam nem esett e baja.
A gyermek szeme kitágult a félelemtől és neki hátrált a falnak, miközben egyre szaporábban lélegzett. Egy darabig néztem, mire rájöttem, hogy mitől is ijedt meg.
- Oh, jah nem, ne félj, nem öllek meg- mondtam neki szórakozottan és eltettem mindkét tőrömet, mire ő egy csöppet megnyugodott-, de ettől függetlenül valami büntetést ki kell találnom neked- némi gondolkodás után megszólaltam- Talán Senhime kezére kéne adnom téged, ő biztos ki találna valami mókásat.
Senhime nevére ismét elkerekedett a besurranó szeme, majd megszólalt most először:
- Kupás Sen?!
- Kupás Sen?- vontam fel kérdőn a szemöldököm.
- Igen, a kocsmákat járja, bajt keresve, provokálja a férfiakat és mindig úgy kezdi az egészet, hogy valakit fejbe ver a poharával, aki utána nem kel fel egy darabig.
Kénytelenül felnevettem.
- Igen, ez biztos Senhime…
- Te ismered Kupás Sent?- kérdezte hitetlenkedve és hallottam, ahogyan nagyot nyel.
- Igen, van némi közös történelmünk- mondom halkan-, illetve a barátom, szóval biztos vagyok benne, hogy szívesen segítene, ha megkérném.
- Bármit csak Kupás Sent ne, kérlek- könyörgött nekem, miközben élettel teli kék szemét rám emelte.
- Talán kitalálhatunk valami más megoldást…
Ekkor lépett be a boltba Lianara.
- Szia Ryu, jöttem, hogy…- amint meglátott minket elhallgatatott, majd aggódva megszólalt- Mi folyik itt?
- Elfogtam egy tolvajt és azon gondolkozom, hogy miként büntessem meg. Arra gondoltam Senhimére bízom- Senhime nevén összerezzent a fiú. Elég jó híre lehet Sennek.
- Miért nem fogadod fel inasodnak? A boltban is segíthetne. Nézz rá a ruhájára- mutatott rá Lianara aggodalmasan- Csupa elnyűtt rongy, látszik, hogy nem veti fel az élet. Szerinted kedvtelésből lop? És ha tolvajlásról van szó, te sem vagy éppen szent Vörös Árny…
Mikor Lia kimondtam a nevemet felszisszentem. Ezt semmiképpen sem akartam, hogy kiderüljön. Nem tudom hova tartozik a gyerek, de veszélyt jelenthet, ha tudja, hogy ki vagyok.
- Te vagy Vörös Árny?!- kerekedett el ismét a kölök szeme, de most inkább az ámulattól.
- Hát, öhm, ami azt illeti- hebegtem és nem tudtam mi tévő legyek.
- Te rohadt képmutató!- tört ki hirtelen a gyerekből- Ha te is tolvaj vagy, mégis hogyan teremthettél le úgy az előbb és öltél meg majdnem?!
- Na idefigyelj- léptem előre fenyegetően- nem a tolvajlás miatt kaptad, amit kaptál és ne feledd el a helyzetet, amiben éppen vagy. Nem rablás közben találtál rám, hanem tisztességes munka közben.
- Hmpf- tört ki a gyerekből- Mintha egy tolvaj dolgozhatna tisztességesen…
- Pedig Ryu nagyon is tisztességes-csattant fel Lianara- Nem önmagáért lop, és rengeteget dolgozik apám boltjába, illetve törődik velem és Sennel. Csak azért mert vannak kétes ügyei még egyáltalán nem rossz ember! Sőt talán az egyik legjobb, akivel valaha is találkoztam!- amint ez kimondta hirtelen elhallgatatott, majd elpirult, nekem pedig széles vigyor ült ki az arcomra.
- Tudod mit? Megvan a büntetésed. Lianarára foglak bízni, segítesz neki, bármiben amit kér. Cserébe pedig kapsz rendes ruhát, fürdési lehetőséget és napi kétszeri étkezést. Szerintem ez egy elég jó üzlet. És ha úgy alakul, akkor tanítani is foglak, de ezzel várjunk még. Nos mit mondasz?
Egy darabig csendben gondolkodott, de látszódott rajta, hogy eddigi életéhez képest, ez egy hatalmas fejlődés lenne.
- Rendben.
Előre léptem és a kezemet nyújtottam felé:
- Ryusoke vagyok.
Elfogadta a kéznyújtásom és kicsi kezét az enyémbe tette:
- Crayl…

(És ezúton szeretnék egy társ\csatlós kérelmet is csatolni kaladnom mellé, hogy Crayl is csatlakozzon picinyke csapatunkhoz)

- Gyjah! Gyorsabban!- vágtattam végig a szakadó esőben.
Villám cikázott végig az égen, miközben hevesen sarkantyúztam a lovamat, hogy gyorsabb mozgásra bírjam. Mintha dézsából öntenék úgy zuhogott, nekem pedig még mindig hatalmas távot kellett megtennem, hogy Niaramba érjek. A sikamlós úton, már többször megcsúszott a lovam, mikor a vastag sárréteg nem adott elég tapadást.
- Gyerünk, te dög, SIESS MÁR- üvöltöttem haragosan, és már nem érdekelt, hogy a csuklyám lecsúszik és csurom vizes vagyok, miközben arcomat erőteljesen csapkodja az eső.
Éppen küldetésen voltam, valamilyen mágus vagy varázsló házában, hogy elhozzak…
- Az istenedet már te!- rántottam meg a kantárt, mikor a hátas megint megcsúszott az úton és majdnem elterült.
Ekkor éreztem meg, hogy baj van. Nem tudtam megmondani, hogy mi az csak, hogy egy barátomnak szüksége van rám méghozzá azonnal. Ekkor hagytam hátra mindent, pattantam lóra és indultam meg, nem törődve semmi mással.
A távolban feltűnt Niaram sziluettje.
- Azaz, már nem kell sok!- paskoltam meg a lovamat, miközben az rohant a város felé.
Nem az istálló felé tartottam, hanem a kapukat céloztam meg, ahol az esőnek köszönhetően nem volt tömeg, csupán néhány kósza lélek, meg egy két koldus volt az úton. Ahogy közeledtem a hatalmas kapu felé, és egyértelmű vált, hogy nem állok meg városőrök kezdtek gyülekezni, hogy megállítsanak. Az első adag mellett elfutottunk, viszont a hátsó sorfal már megállított volna, szóval kihúztam a lábam a kengyelből és fel gugoltam paripámra, miközben próbáltam stabilan állni a csúszós nyergen.
- Azonnal álljon meg!- kiáltotta a parancsnokuk, mikor már vészes közelségbe kerültem, de nem foglalkoztam vele, csak kiegyenesedtem, miközben két kézzel markoltam a gyeplőt.
- Becsapódásra készülj!- üvöltött fel a parancsnok és a lándzsákat előre szegezték, a lovam felnyerített és lefékezett, én pedig kihasználva a lendületet elrugaszkodtam a levegőbe lőve magam, át a katonák feje fölött, majd egy elegáns gurulással földet értem, és azonnal elkezdtem sprintelni otthonom felé. Egy darabig hallottam, ahogyan kiabálnak utánam és üldöznek, de hamar lehagytam őket, ami szokatlan, de nem foglalkoztam ezzel.

Miközben rohantam a városon keresztül úgy éreztem valami nincs rendjén, de eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy mégis mi az. Túlságosan kihalt. Hiába szakad az eső, nem szokott ennyire kihalt lenni. Egy lélek nincs az utcán, holott koldusokat és utcagyerekeket mindig látni kint. Elkezdtem lelassítani, hogy körülnézzek és megtudjam, hogy mi folyik itt mikor Ran hangját hallottam:
- Ryu, gyere gyorsan siess. Szükség van rád!
- Ranmaru? Hát te mit keresel nálam?- lepődtem meg, majd elindultam felé.
Ran kihajolt lakásom ajtaján és hevesen integetett, hogy menjek felé. Fel sem tűnt, hogy már is ideértem, nem foglalkozhattam ezzel, tényleg szükség volt rám.
- Hogy vannak?- kérdeztem aggódva, míg felszaladtam a lépcsőn Ranhoz.
- Eddig jól, de majdnem lekésted. Lianara és Sill már aggódott, hogy nem érsz ide és nem tudtuk elképzelni, hogy mihez kezdünk, ha nem leszel itt.
- Hát tudod, hogy a hősök mindig az utolsó pillanatokban érkeznek- feleltem kis mosollyal a számon.
- Nem hősködhetsz mindig, főleg mostantól…
- Tudom, tudom- feleltem felelősség teljesen, miközben a folyosón sétáltunk a szobám felé, végül megragadtam a kilincset.
- Ryu, még valami- fogta meg a vállamat Ran és a szemembe nézett- Tudd meg bármi történik, mi itt vagyunk. Ti hárman bármikor jöhettek hozzánk segítségért és mi mindig ott leszünk nektek.
- Köszönöm Ranmaru. Ez sokat jelent nekünk- mosolyogtam és hatalmas nyugalom öntötte el a lelkemet csupán azért, hogy hamarosan ismét megtöltse valami más- Hát akkor lássunk neki…
Lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába…

Amint beléptem az első amit megláttam, az Sill volt, aki éppen egy rongyot nyomott bele egy lavór vízbe, és amint meglátta, hogy beléptünk Rannal, azonnal odasietett hozzám.
- Ryu, végre itt vagy! Gyere, mosd meg a kezed!- és odavezetett egy előkészített tálhoz, amiben fehéresen derengő víz volt.
Gondolkodás nélkül beletettem a kezem és azonnal éreztem, hogy valami mágikus erő kezd dolgozni, hogy minden koszt és baktériumot leszedjen az utazástól mocskos kezemről. Mikor már nem éreztem semmi működő erőt, ami körülöttem dolgozik, akkor kihúztam a kezem és elindultam a lepedővel elfügönnyözött ágy felé. Megragadtam szélét, vettem egy mély levegőt és félrehúztam…

-Ryu!- pillantottam meg Lianara aggodalmas arcát- Elkezdődött!
- Most már minden rendben lesz, itt vagyok.
Végre megpillantottam őt is, a valaha élt leggyönyörűbb teremtményt…
Ott feküdt az ágyban Senhime, verejtéktől gyöngyöző homlokkal, hevesen lélegezve és kétrét görnyedve a fájdalomtól.
- Itt vagyok Sen, mostmár minden rendben lesz- léptem oda mellé és megszorítottam a kezét.
- Ryusoke…- csupán ennyit mondott, majd felkiáltott, ahogyan megkezdődtek a fájások.
- Gyerünk Sen, megkezdődött életünk legnagyobb csatája! Csak küzdj úgy ahogyan szoktál!- próbáltam erőt adni neki, és bármit megtettem volna, hogy ne lássam szenvedni, miközben ő egyedül küzd.
- Ran, hozd fel a forralt vizet, lányom, rád pedig itt lesz szükségem- lépett az ágy végéhez Sill és elkezdte osztani az utasításokat.
- Csillapítsam a fájdalmát?- kérdezte Lianara és már elő is készítette a varázslatot.
- Nem. Nem kockáztathatjuk meg, nem tudjuk milyen hatással lenne a babára. Tedd a kezed a hasára, próbálj eggyé válni vele és szólj mikor érzed, hogy fájás közeledik. Sen, te pedig mikor mondom, akkor nyomj teljes erődből.
Iszonyatos volt nézni, ahogyan kedvesem mellett álltam és nem tudtam mit tenni, míg körülöttem mindenki vadul küzdött egy új életért. Simogattam az arcát és beszéltem hozzá, tudatva vele, itt létemet és támogatásomat, de nem tudom, hogy bármelyik szavam is keresztül jutott a fájdalom függönyén. A percek óráknak tűntek, az órák pedig napoknak. Lianara eggyé vált Sennel, két kezét a hasán tartva, szemét lehunyva figyelmezett arra, hogy mikor jön fájás és mikor kell Senhimének nyomnia. Sill Sen lábánál térdelt és folyamatosan figyelte a magzatot, hogy az egészségesen világra jöhessen. És én? Én ott álltam mellette és imádkoztam az összes létező Istenhez, miközben körülöttem mindenki szorgoskodott. És ekkor meghallottam. Egy gyermek felsírt. A gyermekem…
Sill gyengéden körbetekerte egy vastag fehér ronggyal, majd odalépett hozzám.
- Apuka… Kívánja el vágni a zsinórt és megfürdetni a kislányát?
- A lányom…- vettem át csecsemőt. Az én lányom. Apa lettem…

- A te szemeidet örökölte- mondtam boldogan Senhimének. Körülbelül egy óra telt el a születés óta. Én az ágyon fekszem Sennel, a többiek pedig az ágy köré gyűltek, hogy megünnepeljék boldogságunkat- Ugyanolyan gyönyörű lila. A fiúk megfognak örülni érte.
- Nem engedem férfiak közelébe addig, amíg meg nem tanítottam harcolni…
- Nem is tudom hogy melyik a rosszabb. Ha olyan lesz mint az apja, vagy ha olyan mint az anyja- szólalt meg Lianara fejcsóválva.
- Hát igen, esélye sincs normális életre- nevetett fel Ranmaru.
- Ezért vannak itt ezek a csodálatos nagyszülők- felelte mosolyogva Sill.
- Ki gondolta volna, hogy a Szárnyas Vadkanban lévő kalandotok ide fog vezetni?- kacagott Lianara.
Várjunk. Én sosem említettem Lianarának a kocsmában történteket. Senhime pedig beleegyezett, hogy elfelejtjük. Vajon mégis kikotyogta valamikor?
- Lianara te honnan tudsz erről?
- És hogy kívánod nevezni az új családtagot?- szólt közbe Ranmaru
- Hát persze. Szüksége van egy névre. A Recetear mindig is tetszett.
- Ez ostoba név- mondta Sen-, de ettől függetlenül tetszik.
- Egy mestertolvaj és egy embertelen harcos gyermeke- folytattam- Azt hiszem izgalmas életre számíthat.
- Hát remélem legalább fele olyan izgalmasra sikerül, mint a szüleié.
Senhime felé fordultam és végig simítottam az arcát:
- Ugye tudod, hogy mindennél jobban sze…
Ekkor berobbant az szobaajtó.

Lassan nyílt ki a szemem, és még lassabban jöttem rá, hogy hol vagyok. A ház pincéje. Biztosan sokat ittam, és mindenféle hülye dolgot álmodtam. Az alkohol meg is magyarázná ezt az iszonyatos fejfájást. Ez az egész annyira valótlannak tűnt. Ekkor pillantottam meg egy fekvő alak körvonalait a sötétben.
Odarohantam és rájöttem, hogy Sill fekszik a földön.
- Sill, istenem, jól vagy?
Nem volt jól. Az ujjaim valami ragacsosat tapintottak a feje hátulján, de mégis eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy az vér. Felnéztem és láttam, hogy fölöttünk egy hatalmas lyuk van a mennyezeten, fent pedig emberek kiabálnak. Egy emeletet zuhantunk, ő pedig rosszul érkezhetett. Nem láttam, de tudtam hogy meghalt.
- Recetear!- kiáltottam fel és átalakultam, hogy felrepülhessek és megvédhessem a családomat. De mégsem alakultam át- Mi ez?! Miért nem működik? GYERÜNK- ordítottam magatehetetlenül, ahogy a bennem rejlő sárkány szunyókál és nem hajlandó a segítségemre sietni.
Nem volt időm ezzel foglalkozni, a kijárat felé rohantam és felszaladtam a lépcsőn ki a pincéből. Amint felértem az első dolog, amit észrevettem az Ranmaru volt. Ott állt a falnál. Nem is állt. Hanem lógott, miközben egy lándzsa meredezett ki a mellkasából. Nyílván ez szögezte a falhoz.
- Oh, Ran…- csuklott el a hangom, de nem állhattam meg.
Odarohantam az ajtóhoz és kinyitottam, csupán azért hogy ledöntsön a lábamról a test ami rám esett. Lianara volt az, el vágott torokkal, miközben vastagon ömlött a vér a sebből.
- Lia…- toltam le magamról, majd lassan felkecmeregtem, és botladozva megtettem pár lépést.
A szobám lángokban állt. Egy tűzgyűrű közepén ott állt két férfi, akit nem láttam még eddig. Mindkettő valamit tartott a kezében.
- Oh nem, nem, nem, NEM- rogytam térdre, mikor rájöttem, hogy mi van a kezükben.
Az egyik Senhime fejét tartja a kezében, miközben csonkból vér csöpögött a padlóra. A másik pedig frissen született síró gyermekemet szorongatta.
- Kérem, ne tegye- könyörögtem neki, miközben távolodott a valóság és én pedig lassan az őrület határára sodródtam.
Nem válaszolt, csupán egy hanyag mozdulattal belehajította Receteart a mellette lévő tűzbe, aki utolsó lélegzetvételével még hangosan felsírt, hogy aztán borzasztó hanggal koppanjon a padlón, aminek a hangja beleégett az agyamba. Miközben egyre jobban sötétült körülöttem a világ valami megváltozott. Egy pillanatra visszatértem az tébolyultság szigetéről.
Felkiáltottam és rájuk rontottam. Kardot rántottak, de amint a kezem a kardot érte azok eltörtek, én pedig teljes erőmből hozzá nyomtam őket a falhoz, miközben a torkukat szorítottam.
- Megdögletek mind! Mindannyiótokat kibelezlek! Esküszöm! Mind meghaltok!
Ekkor áram cikázott végig a testemen, én pedig a padlóra rogytam.

Mikor fel akartam egyenesedni, akkor éreztem meg a hátamon lévő tárgyat, ami a legkisebb mozdulatomra villámokat küldött a testembe. De valami nem stimmelt. Nem éreztem a lángok szagát, a szobám fa burkolata helyett, most kő volt, és a kezeim pedig sárkánykezek voltak. Sárkánykezek?! Mikor alakulta át? Ekkor pillantottam meg a mellettem fekvő két hullát. Se nem Lianara, vagy Senhime, vagy bárki akit ismertem. Egyszerű embereknek tűntek.
- Be kell vallanom lenyűgöztél- hallottam egy ismeretlen hangot a hátam mögül- Eddig bárkin alkalmaztam ezt a varázslatot, azok először megtörtek, végül bele őrültek. Te vagy az egyetlen, aki képes volt visszaharcolni. Bár inkább az állat harcolt mint te. Megölted a két zsoldost, akit béreltem, anélkül hogy láttad volna a valóságot.
- Milyen valóság? Mégis miről beszél?- kérdeztem, és megpróbáltam ismét felállni, de azonnal elektromosságot küldött a testembe.
- Ne ficánkolj, csak rosszabb lesz és közelebb hozod az elkerülhetetlent. Hogy milyen varázslat? Mivel te vagy az első, aki képes ezt megkérdezni, ezért elmondom. Feltárom szíved legtitkosabb vágyát, eléd rakom, felkínálom neked, hagyom hogy élvezd és végül- itt hatásszünetet tartott- elveszem tőled.
- A legtitkosabb vágyat?- kérdeztem hitetlenkedve. Ez lenne a szívem leghőbb vágya?
- Csak nem meglepődtél rajta? Nem vagy vele egyedül. Sokan nem tudják mit akarnak. Tudod, úgy is felfoghatnánk, hogy én segítek az embereknek.
- Az nem nagy segítség, ha elveszel tőlük mindenkit, aki fontos nekik!- hördültem fel és megpróbáltam elrugaszkodni.
- Chaqarr- hallottam, ahogyan felkiált, én pedig a fájdalomtól azonnal összeroskadtam, ahogyan egy erős kisülés érte a testemet.
- Mondtam, hogy ne ficánkolj annyit.
- Megöllek- hörögtem fáradtan, miközben próbáltam legyőzni a kínt és ismét mozgásra bírni a testemet.
- Na,na,na- cicegett-, betörsz a házamba, a papírjaim között kutakodsz, elviszed az ingóságaim és még a halálomat is kívánod, mikor rajtakaplak? Hova fajult ez a világ? Az elfeket végre meg kéne zabolázni…
Hát persze! Már emlékszem, hogy kerülök ide. Senhimével egy nagyobb munkát hajtottunk végre, ő felelt a fedezésemért, ha netalán a dolgok rosszul sülnek el, de valamiért egyetlen őr vagy katona nem volt házban és mikor megtaláltuk a széfet, hirtelen elsötétült minden.
- Te vagy Joffrey?
- Ugyan már, Joffrey? Az az inkompetens barom nem tudna ilyen mágiát létrehozni. Nem Joffrey már rég hallott, én csak az ingóságait és papírjait használom. Peched van, hogy ide törtél be.
- Csodálatos…
- Remélem a pokolban megkapod, amire itt vágytál, mert a lány is követni fog lassan.
Senhime! Őt is elkapta! Összegyűjtöttem minden erőmet, majd leütöttem a hátamról a botot, fél térdre fordultam és épp hogy sikerült elkapnom a fejemre sújtó fegyvert. Megpróbáltam sárkánymancsaimmal eltörni a rudat, de túlságosan sérült voltam, így ismét csak összegörnyedtem, mikor az elektromosság végigcikázott a testemen.
- Chaqarr- kiáltott fel, láttam ahogyan egész rúnasorozatok villanak fel a boton és most folyamatosan éreztem, ahogyan áram jut a testembe- Kezdesz idegesíteni kicsi elf. Ideje, hogy megdögölj.
- Argh- Nyögtem fel és könnyek szöktek a szemembe, mind a fájdalomtól és mind attól, hogy véget ér a kalandozásom, mikor hirtelen véget ért szenvedés.
Eltartott néhány másodpercig mire felfogtam, hogy tudok mozogni, majd felemeltem a fejemet. A varázsló mellkasából egy lándzsa hegye meredt előre vérrel borítva.
- M-m-mi ez?- mondta halkan.
- Elkábítottál, megkötöztél, megkínoztad egy barátomat és most pedig meg akartad ölni- hallottam Senhime hangját a varázsló mögül- Úgy gondolod, hogy ezek után bármi esélyed van arra, hogy életben maradj?!
- T-te kur-va – mondta, majd élettelenül oldalra dőlt, ahogyan Sen kihúzta belőle a fegyvert.
- Féreg…
- Sen , jól vagy?- kérdeztem, miközben próbáltam lábra állni.
- Persze, csak két őr vigyázott rám. Látom, te elintézted a másik kettőt. Többen nincsenek a házban és a papírok is nálam vannak. Illetve találtam néhány érdekes iratot, aminek hasznát vehetjük
- Nem úgy értem- ráztam meg fáradtan a fejem- Rajtad nem varázsolt?
- Dehogynem, előttem is elsötétült minden- vonta meg a vállát.
- Nem láttál dolgokat?
- Miféle dolgokat? Magadnál vagy tolvaj?
- Akkor jó- mosolyodtam el, miközben sötétedett előttem minden.
- Mi jó? Nem értelek. Héj-héj-héj Ryu!- hallottam még, mielőtt végleg elájultam.

- Nem értem…- sóhajtottam egy nagyot, miközben forgattam a kezemben tartott botot.
Az eszköz valamiféle ritka fából volt faragva, amit nem ismertem. Könnyű volt, rugalmas és még én is éreztem a belőle áradó hatalmas varázserőt. De ami igazán aggasztott az a rajta lévő vésetek. Feltételezem rúnák voltak, de se én, se Sill nem tudta megmondani, hogy mik lehetnek ezek. Iszonyatos mennyiségű írás volt rajta, különböző szimbólumok, vájatok. Néhányat tudtunk csak beazonosítani, például Villám, pusztít, létrehoz, de ez még csak egy apró töredéke az egésznek.
Oldalra fordultam, hogy letegyem ágyam mellé, mikor belém nyílalt ismét a fájdalom.
- Argh- nyögtem fel fájdalmasan-, alaposan rendben hagyott az a rohadék. Nem is tudom, mikor voltam ennyire ramaty állapotban. Azt hiszem ideje kicserélni a kötést.
Lassan kikecmeregtem fekvőhelyemről, majd az oldalamat fogva elsétáltam dolgozó szobám felé, ahol az orvosságokat tároltam. Normális esetben Lianara könnyűszerrel rendbe hozott volna, de mivel nem tudtuk milyen eredetű és fajtájú a mágia, amit rajtam használtak, jobbnak látta, ha inkább az általános módszereket alkalmazzuk. Ezért csupán mindenféle kenceficével kenem magam és rengeteg mennyiségű kötszert használok el magamra.
- Nah, nézzük mik is kellenek nekem- elmélkedtem, miután kinyitottam a pár rejtett zárat az ajtómon és deaktiváltam a csapdáimat- Kakukkfű, lándzsás utifű kivonat és persze Noctura kenőcs.
Miután előkészítettem a szükséges eszközöket fáradtan leültem és hozzá láttam, hogy rendbe tegyem magam, de ekkor kopogást hallottam az ajtómon.
- Megyek- kiáltottam, majd összegörnyedtem, ahogyan a fájdalom keresztül cikázott testemen. Egy darabig csendben szenvedtem, majd összeszedtem magam és kisántikáltam az előszobába.
- Lianara, jó látni- mosolyodtam el, mikor megláttam, ki látogatott meg.
- Ryu, jól vagy?- Láttam az aggódást az arcán. Nyílván észrevette mennyire fájdalmas volt az arckifejezésem.
- Voltam már rosszabbul is- legyintettem, mire ismét belém nyílalt a kín.
- Nincs szükség erre a macsózásra!- ugrott oda, hogy megtartson, majd pedig betámogatott a szobámba, és leültetett- Kicserélted már a kötésedet?
- Épp azon voltam, mikor meghallottam, hogy kopogsz.
- Akkor megcsinálom neked. Merre van az orvosi dobozkád?- nézett körbe.
- A dolgozó szobámba hagytam. Ott van az asztalon előkészítve minden.
Megfordult és kisétált a helyiségből, majd nemsokára felszerelkezve tért vissza.
- Nah, lássuk azokat a csúnya sebeket- és elkezdte rólam lebontani az iszonyatos mennyiségű kötszert- Jobb mint volt, de még így is nagyon csúnya. Az elmúlt egy hét alatt bőven javulnia kellett volna, de úgy tűnik ez nem igazán akar…
Egy darabig fájdalmas pillantásokkal vizslatta sérüléseimet, majd belenyúlt a kis szütyőbe és elővette a Noctura kenőcsöt.
- Ahh, utálom ennek az izének a szagát- fintorodtam el.
- Így jártál, ez a legjobb növény égési sérülésekre, úgyhogy szokj hozzá.
- Remélem nem lesz túl sokszor szükség rá…
- Nem én voltam, aki egy mágussal kezdett verekedni.
- Nem is az én választásom volt- húztam el a számat, mikor eszembe jutott az emlék.
- Nah ne mozogj, bedörzsölöm a mellkasodat.
Kissé hátradőltem és megtámasztottam magam a két karommal, miközben Lianara odahajolt, majd lassú finom mozdulatokkal elkezdte a trutyit rám kenni. Egy darabig figyeltem, ahogyan körkörösen mozgatja a kezét és óvatosan, szinte simogató mozdulatokkal dolgozik, majd a szemem az arcára tévedt.  Az arca folyamatosan vörösödött , a szemében vágyakozást véltem felfedezni? Az elmúlt pár hónap Niaramban igencsak megedzette testemet, aminek köszönhetően megizmosodtam és szálkásodtam. Nyílván ez tetszik neki, mosolyodtam el önelégülten magamban, mikor feltűnt, hogy a légzése is egyre szaporább lesz, mellkasa pedig fel és le süllyedt. Ekkor tévedt tekintetem a mellkasára és azokra a hihetetlen mellekre. Lianara a kedvenc ruháját hordta, amit én végtelenül kihívónak találtam, főleg a mély bevágást a dekoltázsnál, ami teljes belátást engedett nekem a csodaikrekre…
Hatalmasak voltak, tökéletes formájúak, és hívogattak, miközben egy izzadság csepp lassan csorgott lejjebb egészen addig, amíg el nem tűnt a vájatban. Iszonyatosan erőltetnem kellett magam, hogy ne vessem rá magam, viszont voltak olyan testrészeim, amiknek nem tudtam parancsolni és éreztem is, hogy a bennem lévő „sárkány” felébred és áldozatért kiállt.
Lia kezei egyre lejjebb és lejjebb csúsztak, ahogyan a mellkasomról áttért a hasamra és oldalamra, hogy az ott lévő sebeket is kellő törődéssel és odaadással elássa.
Elszakítottam tekintetem kebleiről és a plafon felé fordultam, hogy önuralmat parancsoljak magamra, ami nem ment túlságosan egyszerűen. Minden erőmet összeszedve bámultam a plafont remélvén, hogy ez segíteni fog, mikor valami puhát éreztem a mellkasomhoz simulni. Csupán egyetlen apró pillantást engedtem meg magamnak, és ekkor rájöttem, hogy Lianara mellei voltak azok, amik hozzám dörgölőztek. Ő ezt nem vette észre túlságosan lekötötte a kenőcs felrakása és így egyre többször simult hozzám véletlenül, rólam pedig patakokban csorgott le a veríték, és éreztem, hogy a fenevad teljes méretet vett fel.
- Mindjárt kész vagyunk, már csak… Íh!- sikkantott egyet, mikor hozzáért véletlenül felágaskodó fegyveremhez, majd elkezdett hebegni- Bo-bo-bocsánat, nem, nem akartam, vé-véletlen volt.
- Öhm, tudom, ne aggódj- erőltettem mosolyt  a számra, mikor legszívesebben ráugrottam volna magam, de tudtam, muszáj türtőztetnem magam.
- Azt hiszem kész is volnánk- mondta gyorsan, végül pedig bekötözött.
- Uhm, köszönöm szépen- feleltem kínosan.
Egyre hosszabbra és hosszabbra húzódott közöttünk a csend, amit végül ő tört meg.
- Kérsz egy kis teát? Nem rég voltam a piacon, vettem valami újfajta növényt. Az árus azt mondta, ha el akarom feledtetni a fájdalmat, akkor ez lesz rá a legjobb.
- Persze!- örültem, hogy Lianara végre megtörte a csendet és kaptam az alkalmon, hogy eltereljük valamerre ezt a szituációt.
- És miféle tea lesz ez?- kérdezem kíváncsian, míg Lianara meggyújtja a tűzhelyet és felteszi forralni a vizet.
- Ami azt illeti nem igazán tudom- fészkelődött kényelmetlenül- Egy vándorló füvésztől vettem, aki rengeteg különböző virágot, gyökeret, füveket, meg hasonlókat árult. Mikor megkérdeztem, hogy tud e valami jó fájdalom csillapítót, vagy sebgyógyítót, akkor mosollyal a száján ezt adta oda, mondván, hogy ha megitatom a férfival, akkor azonnal elfeledi a fájdalmat.
- Ühüm- hümmögtem magamban, elég érdekesnek és gyanúsnak hangzott- Biztos, hogy ez jó ötlet?
- Nem hinném, hogy Niaramba bármiféle mérgező növényt engednének árulni, főleg nem a piacon.
- Lia, még sokat kell tanulnod Niaramról- sóhajtok-, bár az igaz, hogy a főtéren aligha árulnának bármi illegálisat. Maximum nem lesz hatása és kidobott pénz volt. Tényleg, mennyiért vetted?
- Öhm, hát… az nem fontos- sütötte le a szemét és még inkább feszengett.
- Ne mond, hogy ilyen drága volt. Mennyi? Öt, Hat ezüstöt adtál egy kis zacskóért?
- Kicsit többet- mondta elvékonyodó hangon, miközben vörösödött a feje.
- Tízet?
- Még egy kicsit- a feje már szinte lángolt.
- Úristen ne mond, hogy tizenötöt!- temetem a kezembe az arcomat.
- Másfél aranyat- nyögte ki,miközben beleszórta a kis tasak tartalmát a forró vízbe.
- MÁSFÉL ARANYAT?!- kiáltok fel- EZÉRT A KIS ADAGÉRT?! TE JÓ ÉG LIA! Hogy lehetett ennyi eszed?! Azt hittem te okosabb vagy ennél!
Ekkor jutott el az agyamig, hogy talán túlzásba estem. A válla elkezdett rázkódni, bennem pedig realizálódott, hogy sírni fog. Airlariszra, mit tettem?!
- Nézd Lia, sajnálom- fel álltam és odasétáltam hozzá- Nem úgy értettem, csak tudod, féltelek, és nem akarom hogy átvágjanak. Az olyan gyönyörű és ártatlan lányokat mint te, előszeretettel csapják be, vagy bántják és ez az, amit én mindenképp el szeretnék kerülni.
Láthatólag nem vigasztalták meg szavaim, ezért magamhoz öleltem finoman.
- Tudom, hogy csak nekem akartál jót, de maga a tény, hogy itt vagy jól esik, felesleges ilyen drága dolgokkal próbálkoznod.
- Én csak jót akartam- szipogta, majd szorosan hozzám bújt, én pedig éreztem, ahogyan puha mellei hozzám nyomódnak, és a fenevad ismét éledezni kezd.
- Megértem Lianara és hálás vagyok érte- simogatom a fejét, és rámosolygok.
Néhány másodpercig így voltunk, nem tudván, hogy mire gondoljak közben. Egy részem ki akar bontakozni az ölelésből, egy másik pedig még közelebb akar kerülni hozzá. Ha van olyan, hogy tökéletes pillanat, akkor ez az. Félszegen a jobb kezemmel nyúlok, hogy megcirógassam az arcát, mikor hirtelen felfütyül mellettünk a teáskanna, mire Lianara kiugrik karjaimból és odamegy a tűzhelyhez.
- Nah, ha már ilyen drága volt, ne pocsékoljuk el- majd elzárja a tűzhelyet, míg én visszaülök az asztalhoz.
- Egyetértek.
- Kíváncsi vagyok milyen lesz.
Elővesz két poharat, majd mindkettőbe tölt, mire megérzem a különös édeskés illatot, amit a gőzölgő folyadék áraszt.
- Akkor igyunk, mintha ez lenne az utolsó italunk!- emelem fel a poharamat, majd keserűen megjegyzem- Mert ki tudja milyen hatással lesz ránk…
- Ne legyél már gonosz Ryu!
Válasz helyett inkább a számhoz emelem csészém és egy mélyet kortyolok a teából. Egyszerre volt édes és savanyú, igencsak különös aroma. Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám... Kacér. Élveztem, ahogyan a meleg folyadék lassan lecsorog a nyelőcsövemen, különös utóízt hagyva a számban. Letettem a poharat és láttam, ahogyan Lianara is így tesz. Meglepődve konstatáltam, hogy meg is ittam az adagom felét.
- Hát Lianara, lehet hogy piszok drága egy lé, de olyan piszok jó is- dicsértem meg- Erre rá tudnék szokni.
- Ugye?! Én megmondtam- húzta ki büszkén magát az előttem ülő hölgy.
- Akkor folytassuk is ezt a jó szokást!- majd ismét a számhoz emeltem a csészét, hogy kiürítsem tartalmát.
Miután mindketten megittuk, úgy gondoltuk, ebből kéne még, így újratöltöttem.
- Akkor a fájdalomcsillapításra!
- A fájdalomcsillapításra!- csatlakozott hozzám.
Ekkor lépett be az ajtón Senhime és köszönt ránk hanyagul.
- Sziasztok. Mit csináltok?
- Éppen Lianara méregdrága teáját iszogatjuk. Van kedved megkóstolni?
- Persze- felelte röviden, majd leült közénk.
Lia elővett egy harmadik poharat, majd megtöltötte azt is.
- Hmm, ismerős az illata- mondta Senhime, majd közelebb hajolt a gőzölgő léhez- De nem, az nem lehet!
- Valami baj van?- kérdeztem rosszat sejtve, de ő válasz helyett csak belekortyolt, hogy aztán azzal a lendülettel kiköpje és egy hatalmas bal horgot osszon ki nekem, amitől én meglepetten elterültem a padlóm
- Tolvaj! Ez Kamagra gyökér!- üvöltött rám
- És akkor mi van?!- kiabáltam vissza, miközben éreztem, hogy a sebeimből újra fájdalom kezd szétterjedni.
- Hogy merészelsz ilyet Lianarával itatni?!
Elkerekedett a szemem, miközben értetlenül álltam, és még védekezni sem próbáltam i, mikor embertelenül erős karjai a nyakamra szorultak.
- Senhime! Én vettem!- kiáltott fel Lianara
- Hogy mi?!- fordult hátra értetlenül.
- Fájdalom csillapító teát akartam venni és ezt adta egy javasasszony!- magyarázkodott Lia.
- Hogy fájdalom csillapítót? Ezt nem értem, akkor ti nem is…- hirtelen elengedett és elhátrált, miközben felvette a szokásos érzelem mentes arcát- Bocsánat, csak eszembe jutott… Én másra gondoltam... Összekevertem valamivel… Azt hiszem, hogy jobb is ha én megyek.
- Várj- ragadtam meg a karját és felém fordítottam- Mégis mi volt ez?!
- Nem fontos- nézett velem farkas szemet- Csak valamire emlékeztetett, de már mindegy.
- A reakciódból ítélve nem az- próbálkoztam tovább- Szóval mégis mi volt ez.
Egy hirtelen mozdulattal kiszabadult a szorításomból, majd hátat fordított
- Most mennem kell, holnap reggel jövök!
- Sen!- kiáltottam utána, de már csak az ajtóban fordult vissza.
- Ryu, vigyázz rá- mondta, miközben egy eddig nem látott érzelem suhant végig az arcán. Szomorúság? Kétségbeesés? Törődés? Vérszomj? Nem tudtam megmondani…
Mielőtt válaszolhattam volna, kinyitotta az ajtót, majd hangosan becsapta maga után.
- Hát ez fura volt- ültem vissza a székemre.
- Az…
- Mi ütött belé? Még sosem láttam ilyennek.
- Én sem…
- Már hozzászoktam a legtöbb hülyeségéhez, de ez… Lia jól vagy?!- ijedtem meg mikor ránéztem.
Lianara a kezével legyezte az arcát, miközben szaporán és vadul lélegzett.
- Nem tudom, olyan furán érzem magam- nézett fel, de a tekintetétől megijedtem. Még sosem láttam ilyennek. Egy kiéhezett vad nézett vissza rám!
- Haza kísérjelek?- kérdeztem aggódva és csöppet félve, hogy mi fog történni.
Hevesen megrázta a fejét, felállt, de majd összeesett.
- Lianara!- gyorsan odaugrottam hozzá, hogy támogassam.
- Ryu, le akarok feküdni- nézett rám hatalmas gyönyörű szemekkel.
- Persze, persze, odaviszlek- majd óvatosan a karjaimba vettem, hogy letehessem az ágyamban.
A sebeimnek ez biztos nem tesz jót, gondoltam magamban, de ez most nem igazán érdekelt. Aggódtam érte, nem tudom, mit itathatott meg velünk. Úristen, tényleg méreg volt?! De akkor Senhime miért hagyta, hogy megigyuk? Nem biztos nem méreg volt, de valami még sincs rendjén…
Miközben cipeltem Lianarát, ő átölelte a nyakamat és odahúzta magát, én pedig éreztem, ahogyan a forró lélegzete cirógatja a bőrömet, a leomló szőke haja pedig simogatja karomat. Kezdtem úgy érezni, hogy semmiképp sem akarom elengedni, de az aggódás erősebbnek bizonyult, ezért összeszedtem magam és bevittem a szobámba. Valami nem volt rendjén velem sem. Különböző erotikus gondolatok szaladtak végig a fejemben, hogy miket művelhetnék ezzel a gyönyörű elffel, és még ő sem ellenkezne. Mégis mióta vágyok már erre? Mióta lesem a megfelelő pillanatot?!
- Nem- motyogom, majd finoman letetettem Lianarát az ágyamra.
- Várj- szólalt meg halkan, mikor el akartam tőle húzódni. Finoman a nyakam köré vonta karjait és közelebb húzott magához- Ne menj el. Maradjunk még egy kicsit…
Képtelen voltam már ellenállni, idáig tartott az akaraterőm. Ahelyett hogy eltávolodnék, inkább közelebb húztam magam, míg az ajkaim már közvetlenül a nyakán voltak.  Éreztem, ahogyan lassan beletúr a hajamba, majd simogatni kezdi, én pedig egy kis csókot leheltem a nyakára.
- Ah…- nyögött fel halkan és kissé megvonaglott alattam.
Folytattam a kényeztetést, először csak apró mozdulatokkal, miközben folyamatosan gyorsultam és nagyobb mozdulatokat tettem. Finoman kidugtam a nyelvem és kis köröket kezdtem leírni az ütőere körül.
- Mmm…- éreztem, ahogyan a forró lélegzete a vállamat éri.
Átváltottam piciny harapdálásokra, kezdetben óvatosan.
- Ryu…- mondta szenvedélyesen és éreztem, hogy a háta elemelkedik az ágytól, de a ránehezedő testem nem engedte teljesen felemelkedni.
A puha mellei hozzám simultak, míg a kemény mellbimbói nekem nyomódtak. Megemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek egy röpke pillanatig. Azokban a gyönyörű szemekben ugyan az a vágyódás volt, amit én éreztem. Tudtam, hogy akar engem és innen már nem lehet visszakozni. Nem is akartam...
Oda hajoltam hozzá és lezártam az ajkait egy csókkal.
- Mch…aahn- szeretetteljesen és szenvedélyesen nyomódtak az ajkaink egymásnak. Erőteljesebben folytattam, buzgón, mohón, hogy még többet ízleljek belőle. Nekinyomtam nyelvem az ajkainak, mireszétnyíltak és előjött a nyelve, válaszolva az enyémre. Áhítozva mélyebbre és mélyebbre hatoltam, megkóstolva minden egyes porcikáját. Lázasan csókoltuk egymást.
Amikor ajkaink külön váltak, egy apró nyál csík kötött össze bennünket. Áthatóan a szemébe néztem, és próbáltam a gondolataiban olvasni.
- Még…- húzott vissza magához, én pedig lezártam ajkait ismét sajátjaimmal- Nnh…hahn…
Lianara forró lélegzete az orromnak csapódott. Ajkaink éhesen kóstolták egymást, míg nyelveink egybe fonódtak. Lassan végig simítottam kezemmel a testén, majd puhán megcirógattam a jobb mellét.
- Ahmm…
Lassan masszíroztam, élveztem ahogyan szinte belefolyik a kezembe Lianara hatalmas melle. Finoman két ujjam közé csippentettem a merev mellbimbóját, mire ő ugrott egyet, mintha villám ütötte volna meg.
Szóval ezt szereted? Elkezdtem vadabbul játszani vele, élvezve a reakciót. Egyre buzgóbban csókolt vissza, mintha magába akarna szippantani.  Miközben nyelvünk hevesen akarta magát a másikéra tekerni, a háta felemelkedett,mire én gyorsan  levetettem róla a ruhát, végül óvatosan elemelkedtem tőle.
- Lianara, ezek hatalmasak- szólaltam meg lenyűgözve, attól hogy milyen nagyok itt a szemem előtt. Nem csak a méretük volt hihetetlen, hanem teltségük is. Olyan volt, mintha szét akarnának robbanni. Még úgy is megtartották alakjukat, hogy Lia a hátán feküdt, miközben a bimbók peckesen az ég felé mutattak.
- Ez egy kicsit megalázó- fordította el a tekintetét.
- Olyan mintha tele lennének valamivel.
- Nem hinném, hogy bármi is lenne bennük.
- Ezt ki kell derítenem.
- Huh? Mire gondolsz?
Hirtelen mozdulattal bekaptam az egyiket, majd rászívtam.
- Aaah!- rándult meg, majd szenvedélyesen nyöszörgött alattam, míg én a mellét ízlelgettem akár egy csecsemő. A mellbimbói finomak voltak, mintha betöltötték volna az egész számat.
Lassan fokozatosan elkezdtem lejjebb menni, finom csókokat hagyva utamon. Két kézzel megragadtam szoknyáját és lehúztam róla, de a bugyiját még rajta hagytam.
- Várj, ott koszos nem mostam meg- próbált tőlem elhúzódni.
- Nincs olyan rész a testeden, ami mocskos lenne Lianara - néztem fel mosolyogva a lába közül, majd ujjammal végigsimítottam a lába között.
- De, Ah, ah…- szakította félbe a mondatot, miközben a gyönyörtől visszahanyatlott az ágyra.
Hihetetlen, gondoltam magamban, a hercegnői nektár már átitatta a fehérneműt és apró cseppekben csorgott le a lábán.
- Ahogy elnézem már elég nedves- morfondíroztam.
- Ne mondj ilyet, ez megal-áháházó!
- De ha egyszer így van- és közben fel-le mozgattam két ujjam az ajkai között.
Lassan átváltottam körkörös mozdulatokra, szeparálva ujjaimat, egy időben kényeztetve mind két felét, végül pedig óvatosan ráharaptam fogaimmal végigszántva a kényes területet a fehérneműn keresztül.
- Hah, hah- nyögte hangosabban és éreztem, ahogyan megugrik, én pedig lefogtam combjait, hogy helyben maradjon, míg tovább kényeztettem. Óvatosan levettem róla a bugyit, majd mohón előrehajoltam.
Nem tudott ellenállni nekem, csupán csak nyögdécselt és borzongott, miközben én a lábai között kényeztettem. Finoman nyaltam a bejáratát fel és le, majd előrenyújtottam nyelvemet és középre nyomtam.
- Aaaaaah… Ez…ez…
- Úgy tűnik ez tetszik neked- majd a bejárat feletti pontra koncentráltam
- Ott, ott, igen, ODA!- kiáltott fel és vadul vonaglott, én pedig láttam, ahogyan rászorít a lepedőre. Önelégülten néztem, ahogyan folyik ki belőle a hercegnői nektár.
- Aj jaj, innen csorog ki valami- egyenesedtem fel- Azt hiszem a legjobb lesz, ha valahogy megszüntetem ezt a szivárgást…
- Igen!- markolt rá a kezemre, miközben a körmei mélyen belemélyedtek kézfejembe- Szüntesd meg a szivárgást! Akarlak Ryusoke! Magamban akarlak érezni!- kiáltotta.
Meglepődtem a viselkedésén, de nem voltam abban a helyzetben, hogy ellent mondjak neki, így gondolkodás nélkül letoltam a nadrágom és a hiper fegyveremet hozzá dörgöltem női szervéhez.
- Ott, kérlek, hatolj belém!- vonaglott egyre vadabbul.
Gondolkodás nélkül, szinte állatiasan toltam előre a csípőm és éreztem, hogy keresztül szakítok valamit. Lianara forró vaginája rászorult fegyveremre és majdnem azonnal elélveztem.
- Oh- nyögtem fel, miközben próbáltam ellen állni a kísértésnek, hogy most azonnal bele eresszem királyi nedűmet-  Nagyon jó érzés benned lenni...- majd észrevettem, hogy egy kis vércsík csorog le az erekciómon- Lianara, ez neked az első?
- Bocsánat, azt akartam, hogy meg legyél velem elégedve- majd rám mosolygott- De rendben van, csak kérlek, légy óvatos…
Úgy tettem ahogy kérte. Lassan, finom mozdulatokkal dolgoztam, figyelve reakcióira. Szinte magába szívott a melegsége, küzdenem kellett az állatias ösztönök ellen.
- Ah…Mmm… Jó érzés Ryu? Jó érzés bennem lenni?- nézett rám szenvedélyesen.
- Soha nem éreztem ennél csodálatosabbat.
- Csinálhatod keményebben…
- Rendben- majd figyelve a hangjára felgyorsítottam.
- Hmm…Ahh… Mmh…nh…
A vaginája még szorosabban zárult körém.
- Lia…ah… ha ennyire… körbe fogsz nem… nem tudom visszatartani.
- D-de nem tu-tudok mit tenni- a hangja egyre magasabbá vált, miközben megtelt szenvedéllyel- A testem mag-mag-magÁTÓL!
Felkiáltott az utolsó szónál, én pedig gyorsabb tempóra váltottam.
- Ez csodálatos! Olyan mintha a tes-testem olvadna-na-na.
Hirtelen megálltam és elkezdek tőle távolodni, mígnem csak a töve maradt bent.
- M-mit csinálsz? Ne-nehogy abbahagyd- lihegte és a lábaival megpróbált ismét magába helyezni, de én egy hirtelen lökéssel behatoltam ismét.
- Ahhh! N-ne ilyen hirtelen!
Nem törődtem vele, helyette még párszor megcsináltam, mire ő minden egyes alkalomkor felsikkantott, mígnem összekulcsolta  a lábát a derekam körül, én pedig nem tudtam tőle rendesen elhúzódni.
- Most megvagy- mosolygott rám kajánul, majd karjait felém nyújtotta és magához húzott.
Hirtelen ötlettől és a Kamagra gyökértől vezérelve, felemeltem és vadul a falhoz támasztottam.
- M-mi ez?- lepődött meg, de nem ellenkezett, csak magához szorított és vadul megcsókolt.
Válasz helyett, belé hatoltam ismét egy bizonyos pontra koncentrálva.
- Airlaszra, Ott!Ott! Ne hagyd ABBA!
- Szóval ott szereted?
- IGEN! SZERETEM! OTT SZERETEM!- kiabált önkívületében.
Ahogyan egymásért kiáltottunk felgyorsultam és mélyebbre hatoltam.
- Még! Taníts többet!
- Foglak Lia.
- Ahh… R-Ryu, Ryu, még. Többet! Keményebben!
Lianara könyörög nekem és a szemembe fúrta tekintetét, én pedig válaszoltam neki csípőm vad csapkodásával.
- Lia, nem bírom tovább…
- I-igen, kérlek, kérlek élvezz belém!
Kitartottam addig, amíg bírtam, de éreztem, ahogyan kiszáll tagjaimból az erő, és azonnal elszabadult valami.
- Jön, jön, JÖÖÖN!- az utolsó szavakat kiáltva teszi meg.
- Lianara, élvezzünk együtt!
- IGEN! IGEN! IGEN!
Elfordultam a faltól, majd keményen az ágyra zuhantam, Lianarával magamon, miközben éreztem, hogy a forró spermám megtölti.
- A-aaaaaah!
A lehető legmélyebbre tolom magam, amennyire csak lehet és töltöm bele királyi folyadékomat.
Ekkor tőrt belőlem végleg elő a vadállat és éreztem, ahogyan az élvezés pillanatában átveszi felettem a hatalmat a sárkány és előtör belőlem. Átalakultam, de ez Lianarát nem ijesztette meg, aki fáradtan a mellkasomra hajolt.
- A sárkány is kérne egy kicsit?- szólt fáradtan.
- Belőled sosem elég- majd a karmos kezemmel óvatosan megfogtam az állát és közel húztam magamhoz, egy csókra.
-Hmmm... Chmm- csókolt vissza, majd finoman elhajolt- Micsoda édes csókok…
- Édes vagyok- vigyorodtam el, miközben éreztem, hogy a lándzsám ismét megmerevedik.
- Oh, máris?- lepődött meg, és rándult össze.
- Sok szusz van bennem.
- Azt megnézzük mindjárt, hogy mennyi…

Folytatás következik^^

Hát sok minden akartam lenni életemben, de a takarítónő nem tartozott közé… És erre most mégis ezt teszem hét méter magasan...
- Óh, hogy kergessétek a sárkány farkamat - mormogtam magamban, miközben giliszta módjára kúsztam a nagyterem gerendáján, egy ronggyal magam előtt- Ráadásul ez rohadt magas…
Nem számít csak munka legyen. És ez nem is akármilyen, egyenesen Rupert megbízása. Komolyan megszervezett, jól fizetős, hírnév teremtős, de most ez sem érdekelt igazán. Csak legyen valami, ami elvonja a figyelmemet a ma reggelről…

Fáradtan fordultam oldalra ágyikómban, miközben a csodálatos álom maradványai még a fejemben voltak, mikor a kezem beleütközött valamibe.
Azonnal kipattant a szemem, hogy aztán Lianara békésen nyugvó arcára tévedjen a tekintetem.
- Mi a…?!- hőköltem hátra, és eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy nem csak a fejemben történtek meg az esti dolgok.
Úristennő, ez tényleg megtörtént? Mégis mihez kezdjek most? Mi lesz vele?
Miközben aggodalommal telve figyeltem a boldogan szunyókáló Liát, valami kis zörgésre lettem figyelmes odakint. Azonnal lefordultam az ágyról, kivettem a hozzászíjazott kést, majd sebtében magamra tekertem egy rongyot és kirontottam.
- Senhime?! Mégis mit keresel itt?!- lepődtem meg, és leengedtem a tőrt.
- Itt lakom- nézett rám hűvösen.
- Igen, de azt mondtad holnap jössz.
- Dél van…
- Hogy mennyi?!- meglepődve kinéztem az ablakon és rá kellett jönnöm, hogy igazat beszél, a nap valóban magasan járt az égbolton- Ez hihetetlen. Mi volt veled tegnap?
- Mire gondolsz?
- Szerinted mire?- háborodom fel- Miért nem figyelmeztettél, hogy milyen hatása lesz a teának? És te honnan tudtad, hogy milyen hatása lesz egyáltalán?!
- A régi haduram gyakorta itatott hölgyekkel ilyet, és hozzám is került párszor- vonta meg a vállát.
- Ho-ho, MI?!
Ez már túl sok volt, hogy képes legyek befogadni. A Kamagra gyökér, a tea, a tegnap, Senhime és a róla folyamatosan kiderülő dolgok. Egyszerűen eddig bírtam.
- És miért nem figyelmeztettél?!
- Hoztam még Kamagra gyökeret- tért ki kérdésem elől és letett a konyhapultra egy kis szütyőt- Gondoltam még jól jöhet.
- Mit csináltál?!- fakadtam ki.
- El akartam nektek készíteni és az ajtótok elé tenni.
- Mégis miért?!
- Ajándék- fordult el tőlem, hogy vizet forraljon.
- Sen bazdmeg, figyelj már rám!- rántottam meg karjánál fogva, hogy rám nézzen, de ő automatikusan védekezett, minek köszönhetően mindketten padlót fogtunk és rajtam végezte.
- Mit akarsz tolvaj?- kérdezte fogcsikorgatva, miközben villámokat szórt a szeme.
- Megtudni, hogy mi a faszom van veled.
- A farkadnak semmi közöm hozzád…
- Ez csodálatos. Akkor elmagyaráznád, hogy mi ütött beléd tegnap? Akkora horgot adtál, ami egy átlagos embert megöl! És utána meg csak elviharzottál mindenféle magyarázat nélkül, mikor tudtad, hogy mi fog történni.
Miközben beszélek hozzá látom, hogy távolba réved a tekintete és elveszik a gondolataiban egy pillanatig, de azonnal gyűlölködve néz vissza rám.
- Pont azért mentem, mert tudtam, hogy mi fog történni.
- De meg kellett volna akadályoznod!
- Mégis miért?!- ordított rám- Nem akartad?!
- Ez nem így működik! Nem lehet csak úgy bedrogozni valakit, hogy vonzódjon hozzád!
- Miért, nem akartad, ami történt?!
- Senhime, ez akkor sem lett volna meg…
- NEM AKARTAD?!- vágott a szavamba, mire én idegesen vissza üvöltöttem.
- DE BAZDMEG, AKARTAM!
Csend telepedett ránk, nem lehetett mást hallani, csak az én hangos zihálásomat.
- Hmpf, gondoltam- mondta hidegen, majd leszállt rólam és elkezdett az ajtó felé sétálni.
Fájdalmasan feküdtem a földön, majd felkászálódtam.
- És most mi lesz? Elviharzol megint? Nem vall rád a gyávaság.
Megtorpant, majd fenyegetően megfordult, miközben vészesen dagadt a szokásos ér a homlokán.
- Engem egy senkiházi tolvaj ne nevezzen gyávának. Attól, hogy van más ki a sárkány golyóiddal játsszon, ne képzeld magad többnek.
- Mégis minek nevezzelek akkor?- léptem előre- Dezertőrnek? Menekülőnek? Idegesítő szajhának?
Hirtelen egy láb lendült az arcom felé, de nem ért váratlanul, így el tudtam előle húzódni, majd beléptem és az általa tanult mozdulattal felütöttem. Hallottam, ahogyan koccannak a fogai horgom nyomán, ő pedig hátralép, majd elmosolyodik.
- Ismerős mozdulat, csak nem tőlem tanultad?- és harcállást vett fel.
- Jó mesterem volt- álltam én is támadó állásba.
- Az jó, mert most a szart is kiverem belőled- lendült előre, de elnézett a vállam felett és megtorpant- Majd máskor.
És azzal a lendülettel sarkon fordul, megragadta a kilincset és lenyomta, de még az ajtóban visszafordult.
-…- nyitotta szóra a száját, de végül csak rám nézett, én pedig képtelen voltam ki venni a szeméből mi járhat a fejében. Talán most először láttam szomorúnak, de túl ideges voltam, hogy ezt felfogjam…
- A kurva életbe!- és a fal felé ütöttem, hogy aztán észrevegyem Lianarát, aki az ajtómban áll, könnyes szemmel.
- Te lefeküdtél Senhimével?
- Lianara, én…
- Igen vagy nem?!- kiáltott fel.
- Igen- sóhajtottam fájdalmasan- Lefeküdtem vele…
- Értem…- majd vissza ment a szobába.
- Lianara, kérlek,- mentem utána, de egyszerűen nem tudtam hangot kipréselni a számon, így csak néztem, ahogyan felöltözik.
- Én nem ezt akartam- lépett oda hozzám, mikor végzett- nem így.
- Én sem.
- De megtörtént és most nem tudom, mit tegyek.
Fájdalmasan érintett az egyes szám a mondatában, úgy gondoltam, hogy bármit teszek rossz vége lesz.
- Mi lenne ha újra kezdenénk? Az első lépcső fokokkal?
- Pár napja még én lettem volna a legboldogabb elf ha ezt mondod- fordította rám szomorú szemét-, de most nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretném. Csak annyit akarok, hogy minden legyen olyan mint régen.
- Legyünk barátok?
- Igen, barátok.
Ez szíven ütött, de a lehető összes opció közül ez volt a legjobb, így hát csak fájdalmasan lenyeltem mondandómat és kezet nyújtottam.
- Akkor az új barátságra.
- De nem tudom, hogy ez menni fog megint- és elsétált mellettem, ki a lakásomból…

- A francba!- néztem idegesen a pormacska után, amit levertem. Miközben szállt a nagy része lemállott róla, de még így is egy nemesi hölgy vállán landolt, aki beszéd közben, csak lesöpörte magáról.
Hibáztam, már megint! Utálok hibázni, de most megint megcsináltam. Hihetetlen mocskos itt minden! Valamiért a hét méter magason lévő gerendákat nem tisztítja senki. Ez az egész Rupert egyik zseniális emberének a terve volt. A feladat egyszerűen hangzik. Egy Lord ünnepi ebédet tart, amire számos embert meghívott, közte a kiszemelt célpontot is, aki egy nő. Neki van egy elegáns, drága, sárkánykínjás gyűrűje, ami nekünk kell. De nem lehet bármikor el lopni, nem dehogy… A vacsora kellős közepén, hogy Ruppert megmutathassa, hogy ő erre is képes!
- A nemesek és a rohadt pénisz méregetésük- mormogtam magamban, miközben az egy méterrel odébb lévő gerendára akartam átkapaszkodni- Mennyivel egyszerűbb lenne, ha levenném róla miközben alszik, vagy egyszerűen…- befejezetlenül hagytam a mondatot és néhány ujjammal átnyúltam a gerendára, ami sikamlós volt a rajta lévő vastag porrétegtől.
A lábammal átkulcsoltam a másik gerendát, lassan lefordultam róla, majd elengedtem, hogy átlendüljek a következőre, de miközben a levegőben voltam, éreztem, hogy csúszok lefelé. A több centi vastag kosz, nem igazán megfelelő egy elf testsúlyának megtartására, ezért elképzelhető, hogy egy nemes tányérjába fogok landolni. Mikor két ujjal tartottam az egész testsúlyom és vészes gyorsasággal haladtam a föld felé, szabadjára engedtem a bennem lakozó sárkányt, hogy a karmaimat használjam kapaszkodásra. Reccs!
- Hogy az a…- konstatáltam dühösen, hogy a kedvenc csizmám kettészakadt. De legalább lent elég nagy a zaj, hogy ne hallják meg az itt történő dolgokat. Érdekes lenne, ha valamelyik vendég fel kívánna nézni. Biztosan bizalomgerjesztő látványt nyújtok innen fentről. Szerencsére a kesztyű hordásáról leszoktam az ehhez hasonló esetek miatt, de a reggeli kalandok miatt nem gondolkodtam és csak felvettem az első lábbelit, ami a kezem ügyébe akadt. És mit ad Airlaisz?! Még szép, hogy a kedvenc, drága csizmám volt az…
- Hogy nyalogatná Ruppert a bestia heréimet…- dünnyögtem, miközben mélyen belevájtam karmaimat a gerendába, majd két kézzel felhúztam magam. Nem alakultam még vissza, inkább erősen kapaszkodva, egy macska ügyességével végig másztam a vékony farúdon, a célpont széke felé.
- Nah, jöjjön a csoda- majd ismét elővettem emberi formám, miközben levettem magamról a hosszú selyem kötelet. Röhejesen drága volt,de ez volt a legsötétebb és a legvékonyabb, amit szerezni tudtam. A végére kötöttem egy horgász kampót, majd lassan elkezdtem leereszteni.
A terv az volt, hogy egy beépített szolgáló köpő csővel összemaszatozza a gyűrűt távolról, egy másik odalép, hogy megtisztítsa, aki elveszi és felnyújtja nekem, miközben az egyik őr, valami lármát csinál, ami odavonzza a figyelmet, és én így biztosan el tudom végezni a feladatot. Nehogy kövessem a hálókörletébe és elvegyem az asztaláról mikor elteszi, nem dehogy… Inkább fizessünk egy zsák aranyat elterelésért, meg minden hülyeségért, hogy villogtathassuk méteres phalloszunk…
- Mindjárt, mindjáááááárt- lógattam le a kampós kötelet, mikor észrevettem, hogy az egyik sarokban álló szolga, valami fémet emelt a szájához és abban a pillanatban valami csattant a gyűrűn. Gyönyörű lövés volt, bizonyára mérgezett tűkkel szokta ezt a műveletet végrehajtani.
- Jaj, hölgyem, kérem engedje meg, hogy megtisztítsam gyűrűjét- lépett oda aggodalmat színlelve egy másik szolgáló, majd elvette az ékszert és hevesen törölgetni kezdte, én pedig őrült sebességgel engedtem le a kötelet.
Hatalmas csörömpölést hallottam, de nem törődtem vele, inkább figyeltem, hogy mikor akad rá a horogra az ékszer és tűnhetek innen a francba. Enyhe rántást éreztem a kötelen.
- Végre!- majd feltekertem, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy aztán a markomba zárhassak egy igen értékes ujjdíszt- Ryusoke, eltűnik!

Letettem az asztalra a levelet, majd kihátráltam az üzletből és visszazártam az ajtót.
- Gyere Crayl, indulunk- intettem Craylnak és megindultunk a város kapui felé, miközben a levélen járt a fejem.

Lianara, mondanám hogy sajnálom a dolgok alakulását, de az hazugság lenne és azt nem szoktam. Nos ami azt illeti igen, de az munkahelyi ártalom. Szóval neked nem szeretnék hazudni, ezért nem mondom. Viszont azt sajnálom, ahogyan a dolgok alakultak utána. Nem akarom elveszíteni a barátságunkat és nem akarom lerombolni azt az életet, amit eddig felépítettünk. Ezért úgy gondolom, mindenkinek jobb lesz, ha én most elhagyom Niaramot egy időre. Még egyik munkám során találkoztam néhány érdekes erdei elffel. Meglátogatom őket Craylel, hogy aztán mindketten erősebbként térhessünk vissza. Addig is reménykedem benne, hogy mire visszatérek, meg tudjuk oldani ezt a dolgot.

Utóirat: A levélben található pár aranyat kérlek juttasd el Senhimének, ha netalántán még visszatérne valamikor. Abból a pénzből elélhet egy darabig a lakásban.

(Ez a kaland után kívánok részt venni, az "Osmiumi kaland" küldetésben)

- Már megint a földön van- gondoltam magamban- Mióta elkezdődött a gyakorlás egyszer nem tudta végre hajtani rajtam a gyakorlatot. Pedig röhejesen egyszerű. Természetesen nem hagyom magam, engem sem úgy tanítottak. Voltak napok, mikor vérző fejjel, szétzúzott öklökkel, remegő lábakkal is kint álltam a szakadó esőben, mert a tanítom nem volt megelégedve teljesítményemmel. Azok voltak a szép idők. És én most erre a tolvajra pazarlom napjaimat - néztem végig a lassan feltápászkodó Ryusokén- Hogy miért teszem? Én magam sem tudom. Talán mikor megmentett a fogságból adósa lettem neki az életemmel. De meddig fogom ezt a köteléket érezni? Nem mondom, hogy tehernek érzem, de vannak pillanatok mikor úgy gondolom, hogy képességeimet máshol is kamatoztathatnám. Máshol, ahol átérezhetem a  csata hevét, izgalmát, valahol ahol veszélyben van az életem- harcállásba állt előttem és felkészült a következő próbára- Itt nem tudom kiélvezni teljes erőmet, képességeim nem képesek kibontakozni, elképzelhető, hogy az itt létem alatt meg is gyengülök, mert nem tudok rendes ellenfelekkel edzeni. Talán tényleg jobb lenne, ha hátat fordítanék az egésznek- Ryu nekem támadt, én pedig egy könnyed mozdulattal a földre dobtam, hogy egy hangos csattanással landoljon. De nem adta fel- Már közel három órája ment az edzés, és még mindig van benne kitartás. Képes még mindig talpra állni. Talán még sem teljesen reménytelen. És persze ott van Lianara is. Bármit megtenne, hogy megvédje, de túlságosan gyenge, hogy erre képes legyen. Szüksége van rám. Igen. Szükség van még itt rám. Nem hagyhatom itt őket. Nem hagyhatom cserben őket. Szükségük van rám…

- Rosszul csinálod!- üvöltöttem rá, miközben egy erőteljes ütéssel rácsaptam a könyökén lévő pontra, amitől ismét teljesen elzsibbadt a karja és kiesett belőle a fa gyakorló tőr-  Megint rossz helyre támadsz!
- A faszt támadok rossz helyre!- fakadt ki ismét. Már közel négy órája csináljuk, nyilván a tűrőképessége határán van- A Támadásom helye tökéletes, de mire odaér, te már rég máshol vagy, és visszatámadsz. A technikád szar, amit tanítani akarsz!
- Először- folytattam nyugodtan- ha én már nem vagyok ott, és te még mindig oda támadsz, akkor a támadásod szar. Másodszor te kérted, hogy tanítsalak. Elvárok tőled valamiféle minimális tiszteletet, mert a te kérésedre csinálom ezt. Normál esetben egy hozzád hasonló tolvajjal le sem állnék küzdeni. Nem érsz annyit…
- Arghhhhh- szakadt ki egy vadállatias morgás Ryu torkán, majd előreugrott. Nem célzott sehova, nem gondolta át a támadását, nem gondolt a következményekre. Tökéletes. Kezdi érteni. A küzdelem alatt ki kell kapcsolnod az agyadat és csupán csak ösztönből küzdened. A testednek tudnia kell, hogyan kell cselekedni, be kell tanítani ezeket. Egy reflex minden teremtményben benne van, csupán az emberek túl sok értelemmel rendelkeznek. Ez az ami sebezhetővé teszi őket. Túl gondolnak mindent. Ezt nem szabad, ez az amit egy harcosnak ki kell nevelnie magából.
Természetesen könnyű szerrel kivédtem a támadását.
- Ez egész jó próbálkozás volt. De megint rossz helyre támadtál. Az ellenség végtagjaira célozz. Azokon belül is azokra a pontokra, amiket mutattam. És ha már nem vagyok ott? Célozz oda, ahol lenni fogok. Elég egyetlen pontos támadás, döfés oda és közel harcképtelen lesz az ellenfeled. Tökéletes technika egy nálad erősebb ellenfél legyengítésére, vagy pedig ha élve akarod elfogni.
- Szóval oda támadjak ahol leszel- morfondírozott Ryu- És csak arra az egy pontra koncentráljak. Szerintem menni fog.
Elképesztő a kitartása. Már nem is tudom mióta gyakoroljuk ugyan azt a gyakorlatot. Hirtelen nekem támadt, de én könnyű szerrel kitértem, kirúgtam a lábát, majd miközben esett el oldalba térdeltem, felnyögött és végig gurult a szobán, majd a földön maradt.
- Ennyi szerintem elég lesz mára- és közben szánalommal végig néztem rajta, mert nem úgy tűnt, hogy hamarosan meg fog mozdulni, de hirtelen remegő tagokkal el kezdett lábra állni- Oh, szeretnéd még folytatni?
- N-n-nem adom fel- nyögte, miközben lassan felállt, de harc állásba már nem volt képes beállni. Már nem a bohókás tolvaj állt előttem, hanem egy végsőkig küzdő, meggyötört lélek. Talán nem is annyira felesleges az itt létem.
- Hát akkor mire vársz? Látod fegyver nélkül vagyok, támadj nekem- majd harcállásba álltam, és vártam a következő rohamát.
Az meg is történt, előreugrott, hirtelen lecsökkentve a közöttünk lévő távolságot, de ugyan azt a mozdulatot csinálta, amit az imént. Könnyedén kivédem megint. Kiléptem oldalra, hogy kigáncsoljam megint, mire ő az első lábával lefékezett és elrúgta magát jobbra, balkezével ívesen döfött egyett. Mivel oldalra léptem, a nem számított támadás meglepetés szerűen ért, de még így is képes voltam odébb lökni a kezét, viszont elvesztettem az egyensúlyom és át kellett helyezni a lábamat.
- Megvagy!- kiáltott fel, majd hirtelen a jobb kezével célba vette a blokkoló karomat. Muszáj volt elszenvednem a rámért találatot, mivel ha nem teszem, akkor a bal kezével súlyosabb sebet ejt rajtam.
- Urgh- nyögtem fel, mikor egy erőteljes döfés lebénította a karomat, és éreztem, hogy nem tudom mozgatni. Gyorsan elhátráltam és Ryu kajánul vigyorgó arcával találtam magam szemben, miközben a tőrt a torkomhoz emeli.
- Megvagy- majd az arcát közel vitte az enyémhez- Oda céloztam ahol leszel, és tettem róla, hogy biztosan is ott maradjál. Szerintem nem is rossz egy tolvajhoz képest. Mit gondolsz?
- Azt, hogy még mindig van egy szabad kezem- majd egy erőteljes gyomrossal emlékeztettem, hogy még nem győzött le, csupán volt egy szerencsés találata.
Összegörnyedt az ütés erejétől, felnézet rám és csupán ennyit mondott:
- Megvagy…
Majd eszméletlenül elterült a földön.


Vág, vág, döf, döf. Vág, vág, döf, döf. Vág, vág, döf, döf.
Ez az a gyakorlat, amit Ryuval már órák óta ismételünk. Két vágás a figyelem elterelésére, majd két erőteljes döfés, amivel kivégzed a meglepett ellenfeled. Az alapja elég egyszerű, csupán csak gyakorlás kérdése, hogy elég hitelesen el tudode adni magad.
- Az első támadás nem harc értékű. Azzal csupán lendületet gyűjtesz a következő támadásodhoz- magyaráztam Ryunak, akinek már az izzadság kövér cseppekben folyt le izmos mellkasán, végig a has kocka vonalain, miközben erősen zihált- É-és akkor, szóval az nem baj ha nem talál. Persze nem probléma, ha megsebzed vele, de nem ez a lényege, hanem a következő támadás, ami viszont már kivégző mozdulat.
- Szóval először beetetem- próbálgatta lassan Ryu- de valójában csak előnyös pozícióba helyezem magam, illetve összegyűjtöm a lendületet, a második valós támadáshoz, amivel komoly sérülést okozok.
- Pontosan- majd hirtelen elé fordultam- Itt az ideje a rendes gyakorlásnak.
- Csak meg ne bánd- mosolygott rám, a szokásos csábító erejét használva. Kár, hogy ez rajtam nem válik be.
Hirtelen vágott egyet, de túlságosan egyértelmű volt, hogy mit tervez, illetve még a közelemben sem volt a támadás, így a második döfésnél a csuklójára tettem a kezem, majd gégén vágtam, mire ő hörögve esett össze.
- Túlságosan egyértelmű volt. A vágás messze volt tőlem, még megijeszteni sem volt jó. Bármilyen harcos azonnal felismerte volna a technikád.
Levegőt kapkodva felállt, majd ismét harc állásba helyezte magát. Ezúttal az első támadás már egész hihető volt, de mivel tudtam mit akar, így könnyedén blokkoltam és visszatámadtam.
- Ha tudom, hogy mit akarsz csinálni, akkor nem elég csupán csak a technikát alkalmazni. Be kell építeni a stílusodba. Használd, ahogyan te csinálnád, ne úgy ahogyan én, mert különben ismét csak a földön végzed.
- Hmpf, te akartad szép hölgy.
Szép hölgy? Lepődtem meg a kifejezésen. Bár  a férfiak többsége vonzónak tart, nem igazán szoktak ehhez hasonlatos melléknevekkel illetni, és így erősebb hatása volt rám, mint kellett volna. Ryu ezt ki is használva. Bár jó pillanatban kapott el, még így is képes voltam elhajolni az első támadás elől, de azt mégegy követte, majd mégegy és mégegy. Egy egész sorozatot eresztett rám, én pedig kénytelen voltam hátrálni.
- Ostoba- gondoltam magamban- Öt, maximum hat támadás felé fölösleges menni, mivel már tudja az ellenfél mire számíthat és csak magadat fárasztod ki.
Megvártam még egy döfést, majd én is előrelendültem.
- Mi a…?!- lepődtem meg, mert a semmiből egy vágás lendül oldalra, ami elől épp hogy sikerült lebuknom, mikor hirtelen belém nyílalt a felismerés. Hiába tudtam, mi fog következni a mozdulatom miatt hátrányos helyzetbe kerültem és nem voltam képes elhajolni az immár valós támadás elől, ami erősen halántékon csapott és a földre terített.

- Sen!Sen!- hallottam távolról Ryu hangját. Lassan a plafont láttam. Mit keres a plafon ott? Ez azt jelenti, hogy a földön vagyok- Sen! Sen!- mit kiabál Ryu? Nem tudja mennyire idegesítő? Nyílván nagyobb ütést kaptam, amit meg kellett volna engednem. Borzasztóan hasogat a fejem, és nem vagyok képes mozogni. Megpróbáltam válaszolni, de csak halk nyöszörgés hagyta el a torkomat.
- Ne aggódj ágyba viszlek és szólok Liának, hogy segítsen rendbe rakni- hallottam az aggódó hangját, majd éreztem, ahogyan a keze bekúszik a hátam és a combom alá, majd gyengéden megemel. Fejem a mellkasára bukott és különösen nehéznek éreztem ebben a pillanatban. Éreztem ahogyan a mellkasa fel le emelkedik, az erős szívverését. Úgy éreztem itt biztonságban átadhatom ismét magamat a sötétségnek…


Ez az este is olyan volt, mint a többi. Néhány pojáca erősebbnek hitte magát, mint amilyen volt, és segítenem kellett rendbe tenni néhány dolgot a fejükben. És az arcukon… Ma korábban haza is értem, mivel nem volt semmi, ami szórakoztatott volna, szóval úgy gondoltam, az est fennmaradó részét itthon töltöm el valamivel, mikor Ryusoke beviharzott az ajtón szesztől bűzölögve.
- Segíts nekem- csak ennyit mondott, majd leült az első székre.
- Hát látom, nem poharat kérsz, mert azt hoztál magaddal- intettem a kezében lévő üvegre utalva- Mégis mi kéne tolvaj?
- Te harcos vagy ugye?- nézett fel rám kétségbe esetten.
- Azt hittem ennyi idő után ez egyértelmű.
Mielőtt folytatta volna meghúzta az üveget, majd szomorúan vette észre, hogy elfogyott, így csak ledobta a földre.
- Akkor biztosan rengeteg embert öltél már meg.
- Igen.
- És katona is voltál?
- Igen- kezdtem sejteni, hogy merre megy ki ez a beszélgetés.
- Akkor parancsra is öltél már embert?
- Parancsra is öltem már, igen. De a parancsokat csak a megfelelő emberektől fogadtam el.
- Akkor ez lehet a probléma- roskadt össze- És ártatlanokat öltél már?
- Ez szakmai ártalom- futott végig egy árny az arcomon, ahogyan emlékek villantak fel előttem- Nem mindig tudod irányítani a sorsodat. Van hogy a szálak kicsúsznak a kezeid közül és te csak sodródsz az árral, bármit is jelentsen az.  Akkor az egyetlen cél ami vezérel az a túlélés. Nem törődve a következményekkel, mert ha törődnél is vele, nem tudsz ellene tenni, hogy máshogy alakuljanak a dolgok. Akinek az ölés és a gyilkosság az életéhez tartozik, ahhoz a bűntudat és a lelkiismeret is párosul. Sajnos néha olyanok is a pengéd alá kerülnek, akiknek egyáltalán nem kellett volna, de saját magad és a körülötted lévők miatt kénytelen vagy ezt megtenni. Tudom mit gondolsz- néztem végig fájdalommal teli arcán-  Nyílván magadat hibáztatod és azon morfondírozol, mi lett volna, ha máshogy cselekedsz, ha valami apróságra jobban odafigyelsz. Igen. Lehet, hogy sok minden más lett volna. Fontos dolog ez. Ebből tanulsz. Ebből tudod, hogy érdekel még, hogy a benned lévő tűz éltet vagy már elemészt. Fontos, hogy emlékezz ezekre a pillanatokra. Az arcokra, amik téged okolnak, a hangokra, amik téged átkoznak. Mind fontos, hogy emlékezz rá, hogy el tudd kerülni a követező alkalomkor. De a legfontosabb mind közül, hogy emlékezz rá, ne pedig át add magad neki. A jó emberek mindig jót akarnak, csupán nem mindig végződnek jól a dolgok. És te Ryu, te jó ember vagy.
- Köszönöm- motyogta maga elé. Nem tudom, hogy a mondandómból mi maradt meg neki, de ezt még később is elmondhatom. A lényeg, hogy segítsek neki megbírkózni ezzel a teherrel. Az első ártatlan halála tűzkeresztség egy harcos életében. Úgy tűnik, hogy ő most esett át ezen a tűzkeresztségen.
- Gyere- álltam fel és megfogtam a kezét, majd pedig a háló felé kezdtem terelni.
- Nem kérdezed mi történt?- nézett rám.
- Az most nem fontos- válaszoltam neki komolyan- Most nem meghallgató fülekre van szükséged.
- Hanem?
- Majd megmutatom, csak bízz bennem- mosolyodtam el, majd becsuktam magunk mögött az ajtót…


(Ezzel a történettel szertnék élni az alkalommal és két képességet megpályázni:
Bénító csapás/Crippling Strike: Egy ütés mely ha célba talál, az adott testrész elzsibbad/lebénul, és ezáltal nem használható egy darabig.
Vág és döf!/Cut and Strike: Egy támadás melynek a lényege, az hogy két támadást csinál egy körben. Egy gyengét, mely a figyelmet kívánja elterelni, a védelmet máshova helyezni, illetve egy erőteljes, ami a valós értékű támadás. Arra gondoltam, hogy a következő képpen működhet:
Első támadás sebzésx0.3, második támadás sebx0.8 - valamennyi védelmi érték)

- Hah! Láttátok ezt?- fordultam hátra vigyorogva- Ezentúl hívjatok a késdobálás mesterének!
- Itt az ajándéka uram…- mormogott mögöttem a boltvezető, majd elém rakta a hetedik megnyert plüss állatomat.
- Nem unod még?- kérdezte Senhime unottan.
- Ugyan már ezen mit lehetne unni? Nézd milyen aranyos- tartottam elé a frissen nyert pici sárkányt- Azt hiszem ezt már megtartom magamnak. Lia és Crayl már úgyis elég sok mindent kapott.
- Nem kéne már megkeresni?
- Hmmm, lehet, hogy ideje lenne- raktam el a szütyőmbe  a frissen szerzett zsákmányt, majd az utolsó ismert helyük felé vettük az irányt.
Niaram mindig is élettel teli volt, de ez most különösen igaz volt a városra. Hallottam történeteket az éves Isten fesztiválokról, de nem gondoltam volna, hogy ekkora felhajtás csinálnak ennek az egésznek, ennyi emberrel és megannyi programmal. Végtelenül szórakoztatónak tartom a játékokat és előadásokat, amit a város ad nekünk az adófizetők pénzéből. Az utcák ki vannak világítva hatalmas lámpásokkal, a piacot különböző standok veszik körül, ahol árusok a portékáikat kínálgatják, illetve számos szekér van, ahol az ember kipróbálhatja ügyességét, gyorsaságát, némi jutalom reményében.
Szerencsére nekem ezekből a tulajdonságokból akad bőven, illetve az is sokat segít, hogy a felszereléseket az alvilági céhekre bízták, hogy ez-meg-az ne működjön, a tőr kicsit legyen elhajolva, a pecán a kampó ne legyen hegyes, és aki valamily rejtélyes okból jóban volt ezekkel a céhekkel el tudta intézni, hogy hozzá a jó felszerelés kerüljön, vagy hogyan használja a hibásakat. Így valamért engem már nem igazán szívleltek az árusok…
- Szerinted merre lehetnek?- Fordultam Senhiméhez, öt percnyi eredménytelen keresés után.
- Lianara azt mondta, hogy megnézi a tűzzel táncolókat, gondolom arra lesznek Craylel együtt. Tényleg- kapta fel hirtelen a fejét Sen- Te sárkány vagy, téged miért nem hoz lázba a bemutató?
- Ugyan kérlek- tettem szét a karom-, én napi szinten játszom a tűzzel, miközben teljes mértékben az ura vagyok. Miért érdekelne néhány pózer mutogatása?
- Engem is lekötnek a harcos produkciók, arról nem is beszélve, hogy nem igazán láttam, hogy bármilyen mágikus sárkány képesség birtokában lennél- nézett rám szemrehányóan.
- Csak idő kérdése, szép hölgyem, csak idő kérdése- majd egy kacér kacsintást engedtem meg magamnak, mire Senhime fáradtan elnézett és ismét a tömeget kezdte fürkészni.

- Ryu!- hallottam Lianara hangját a közelből.
A hang irányába fordultam, és megláttam, amint Lia lelkesen integet nekem.
- Nah milyenek voltak a táncosok?- kérdeztem mellé érve.
- Még nem voltak, csak most jönnek elő- lelkendezett és a szeme megtelt csillogással.
- Nem értem miért vagy oda annyira értük, én egész nap ezt csinálom- mondtam, miközben belülről mart a féltékenység.
Hirtelen éreztem, hogy valaki nekem ütközik, majd bocsánatot motyogva tovább is menne.
- A-a- ragadtam karon, majd vissza vettem az erszényemet- Rossz célpontot választottál barátom. De látod ott azt a hölgyet?- mutattam Senhime felé- Nála biztos sikerrel járnál.
- Kupás Sen közelébe biztosan nem megyek- intett nemet a tolvaj, majd azonnal tovább is állt.
Hát igen, az efféle események, akármennyire is gyönyörűek és élettel telik, a tömeg tökéletes célpont a piti bűnözőknek, tolvajoknak, akik ekkor még szívesebben járták az utcákat, némi zsákmány reményében. De ezzel együtt, még mindig inkább csodálatos ez az esemény.
- Kezdődik, kezdődik- tűnt fel mellettünk Crayl és izgatottan mutogatott a kör alakú főtérre, ahol erős fények villództak, de többet nem tudtam kivenni, az előttünk álló tömegnek köszönhetően.
- Kövessetek, utat vágok nekünk- állt be elém Sen, majd határozott léptekkel megindult előre a tömegen át. Neki köszönhetően probléma nélkül átértünk az embereken. Néhány természetesen bosszúsan néztek ránk, de mikor meglátták ki megy előttünk, azonnal sokkal érdekesebbet láttak a másik oldalt és még inkább utat engedtek.
Mikor legelőre értünk, meglepődve konstatáltam, hogy egy törp mellett állok. Teljes páncélzatban a szakállát simogatta, miközben enyhe unalommal figyelte a produkciót. Az artisták fáklyáinak fénye élénk táncot jártak  csillogó mellvértjén. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem. Valamily megmagyarázhatatlan oknál fogva teljesen elvarázsolt. Talán azért mert most láttam először törpöt. Láthatóan nem adta jelét annak, hogy zavarná a bámulásom, bár mintha kötélcsomóhoz hasonlatos izmai meg-meg moccantak volna a páncélzat rései között. Mikor már azon voltam, hogy megszólítom, felkiáltott mellettem Lianara:
- Mennyire menő!
Lianara hangja kizökkentett a merengésből, és végre  a produkcióra is vetettem egy pillantást. Semmi különöset nem véltem felfedezni, szokásos tűzzel táncolók, botokon és köteleken forgatnak mindenféle égő dolgot. Nagy dolog…
- Nem értem mi tetszik rajtuk annyira- fontam össze a mellkasomon a karom.
- Mozgásuk kecsessége, hogy milyen természetesen és könnyedén mozognak valaminek a közelébe, ami veszélyes, de ők mégis oly könnyedén játszadoznak, mintha semmi nehézség nem lenne benne- ecsetelte nekem izgatottan Lianara, majd pedig elpirulva folytatta- És természetesen a kockás hasuk is magával ragadó.
Ekkor vettem csak észre, hogy a mutatványosok között csak férfiak vannak, mind félmeztelen és mind igazán izmos felsőtestnek örvendhet, ami még valami olajjal is bekentek, hogy csillogjon. Hát persze, hogy a nőknek tetszik.
- Hmpf, nem értem mi tetszik rajtuk, nekem is ilyen hasam van.
- A tiéd a közelébe se ér ezeknek- intett, de még mindig nem nézett rám, majd pedig lelkesen előreugrott, mikor a produkciósok önkéntes hölgyeket kértek az előadáshoz.
- Oh…- lepődtem meg, ahogyan a csalódottság és a féltékenység hulláma söpört végig a testemen. Miután megbeszéltük a köztünk történt eseményeket, arra a következtetésre jutottunk, hogy ez csak egyszeri  alkalom volt, akármilyen jól is sikerült, és nem fogjuk a közeljövőben megismételni. Természetesen én nem adtam le erről, de valamiért meglepett, hogy Lianara más férfiak iránt is képes vonzódni, pedig annyira magától értetődik, és amilyen gyönyörű teremtés, egyértelmű, hogy ez viszonozva is lesz egy nap.
- Te mit gondolsz Sen?- fordultam felé, vagyis csak fordultam volna, mert észre vettem, hogy már ő is a tér közepén van, miközben két férfi vonaglik körülötte, két darab lángoló karddal, Senhime pedig megigézve bámulja az olajtól és a tűz fényétől csillogó mellkasukat.
- Csodálatos- mormogom magamnak- Ennyi figyelem éhes pojácát…
- Nem tetszik valami elf?- kérdezte a törp előre nézve- Általában érdemes értékelni az előadást, amit a népnek adnak.
- Jah, jah- sóhajtottam fájdalmasan- De miért ilyen jóképű előadást adnak?
Ekkor hatalmas hangon felröhögött a törpe.
- Hogy ezek jóképűek? Ugyan hegyes fülű barátom.  Amilyen fehér nép ezekre a „férfiakra” gerjed, az meg is érdemli- a férfiak szót erős iróniával mondta- ezek csak bohócok, egyik sem tudja, hogyan kell rendesen megfogni egy kardot. Nézd meg azt!- mutatott, ahogyan az egyik éppen három ujjal pörgetett egy szablyát.
- Mondasz valamit. De akkor Senhime mégis mit keres ott?
- Talán az asszonyod?-fordult felém felvont szemöldökkel.
- Ugyan, dehogy- tagadtam, miközben a szememet még mindig rajta legeltettem- Csupán csak kíváncsi vagyok mit eszik ezeken a majmokon.
- Hát akkor lépj előre és légy te a legdominánsabb majom- kacagott fel ismét a törp, majd akkorát csapott a hátamra, hogy öt métert előrezuhantam, rá az egyik artistára, aki feldöntötte a kardot egyensúlyozó társát. Az egész közönség hirtelen némult el és éreztem, ahogyan az összes szempár rám szegeződik.
- Öhm, Jó estét?- keltem fel a földről óvatosan, semmi hirtelen mozdulatot nem téve.
- Mi a francot csinálsz elf?!- pattant fel az egyik mutatványos és heves vitába kezdett velem.
- Tudod te ki a franc vagyok én?! Maximilian a Tűzzsonglőr! Érted te ezt?
- Öhm, nem igazán tudom mit kéne értenem- néztem rá szemöldökömet felhúzva.
- Mi az hogy nem érted? Én vagyok a leghíresebb tűzbűvölő az egész Birodalomban. Férfiak ezrei akarnak olyanok lenni mint én!Több nő teszi szét a lábát nekem egy nap, mint amennyivel te egész életedben találkozol!
- Azért ezt kétlem haver- folytattam nemtörődöm hangon- és ami azt illeti a bűvölés terén is érdemes lenne némi javulást produkálnod.
- H-ho-hogy mi?!- látszott rajta, hogy most veszíti el az önkontrollt, majd fenyegetően magasba emelte a karját.- Itt helyben…
- MAX!- kiáltott fel a másik mutatványos- Nem ez a megfelelő módja egy lelkes néző üdvözlésére-lépett előre, majd egy bájos mosolyt eresztett meg felém- Légy barátságosabb piros bőrű barátunkkal, hiszen hallottam, hogy eddig sem volt megelégedve produkciónkkal. Mond csak nem akarnád bemutatni nekünk, hogyan csinálja ezt egy hozzád hasonló profi?
Idegesen körülnéztem a körénk gyülekező tömegen,a mérges arcokon és félelemmel konstatáltam, hogy ha nem alkotok valami, akkor itt bizony lincselés lesz és van is rá egy tippem, hogy ki lesz a rossz végén. Ismét belenéztem a vigyorgó arcba, majd kikaptam a kezéből a kötelet, aminek lángolt a vége.
- Persze. Hogyan mondhatnék nemet, egy kollégának?- mosolyogtam vissza és a lehető leghatározottabb lépésekkel középre sétáltam, miközben csend egyre nagyobb súllyal nyomta a vállamat.
- Hát akkor kezdjük- biztatóan rámosolyogtam Lianarára, aki kétségbeesett arccal és aggodalommal tekintett rám, majd elkezdtem a bemutatót...

Először csak néhány alap mozdulatot tettem. Kicsit itt pörgetem a kötelet, néha ott, köröztem néhányat, fordultam, meg hasonló. A tömeg tetszését kezdtem elnyerni, néhányan tapsoltak és éljeneztek, de ezzel nem értem be. Amit csináltam csupán csak parasztvakítás, egyszerű mozdulatok, amik jól néznek ki. Többet akartam. Elkzedtem bonyolítani az egészet. Felgyorsítottam az iramot, közel engedtem az arcomhoz, majd hirtelen kissé felfelé elengedtem,hogy ívesen a közönség felé szálljon. Többen ijedten hátra léptek, de felesleges volt. Levettem a felső ruhámat egy mozdulattal, majd pedig egy tigrisbukfencet mutattam be, végül elkaptam a kötél végét és magamhoz rántottam a kötelet, majd elkezdtem a karomon körbe pörögni, miközben a lábammal terelve a köröket írtam le a kötéllel. A nép ekkor kezdett el  hangoskodni és ünnepelni, de még közel sem végeztem. Kimért mozdulatokkal az egyik kardhoz sétáltam, felvettem és vágásra emeltem.
- Fontos a félmeztelenség, ugye?- vigyorogtam rá az eddig önelégült mutatványosra, aki láthatólag meglepődött az eddig látottakan.
Hirtelen elvágtam a kötelet, ami a magasba repült. Míg a közönség a felszálló égő véget nézte gyorsan a számba tömtem egy marék port, amit a mutatványhoz előkészített számba vettem. A leeső, lángoló gombócot bekaptam, majd becsuktam a szám. A közönség egyöntetűleg némúlt el, meglepődve azon amit láttak. Sok mindenre számítottak, de erre nem. Hát akkor ehhez mit fognak szólni!
Éreztem ahogyan a kotyvalék készen áll reagálva sárkányi nyálammal, majd egy üvöltést hallatva kieresztettem egy kisebb lángcsóvát.
Miután végeztem, kihúztam magam, visszafordultam az artistákhoz, majd kaján vigyorral az arcomon meghajoltam. Hatalmas tapsvihar tört ki.
- Nos, egy hozzám hasonló profi eképpen jár el- léptem oda és a megmaradt kötelet a ledöbbent arcú mutatványos kezébe nyomtam.
- Öhm- nyelt egyet. Hát erre a végkimenetelre nem számított- Egész jó.
- Tudtommal valami nyereményt is ígértek a közönségnek valamikor, egy ehhez hasonló produkcióért nem?
- Nyeremény! Nyeremény! Nyeremény!- Skandálta a tömeg. Láthatólag teljesen megnyertem magamnak őket.
- Nos igen, de azt azt az az eseményt még nem kezdtük el- dadogott.
- Nézd haver- hajoltam közel hozzá- Egy lenyűgözött tömeget elég könnyű mozgásra bírni. Biztos, hogy nem jár nekem az a nyeremény?
- Hát, ta-talán tehetünk egy kivételt- majd bicentett egy másik ledöbbent ember felé, aki kis keresgélés után elő vett egy kéken derengő kulcsot.
- Bölcs döntés barátom- mosolyodtam el, majd kikaptam a férfi kezei közül az érdekes kulcsot- Mégis mi ez?
- Tedd hóba és majd meglátod.
- Hóba? Mikor lesz itt bármikor is hó?- néztem rá értetlenkedve.
- Az már a te bajod- vigyorodott el ismét a mutatványos- És ha megbocsátasz, de folytatnánk a produkciót.

- Nagyon király voltál Ryu!- lelkendezett mellettem Lianara.
- Ugyan már- próbáltam leplezni önelégűltségemet- mondtam, hogy ezt bárki meg tudja csinálni. Bár nem olyan jól, mint én természetesen…
- De akkor is!- pörgött mellettem Lianara.
- Egy amatőrhöz képest tényleg jó volt- vonta meg a vállát Senhime.
- A mester nem amatőr!- kiáltott fel Crayl- De ha az lenne, akkor is mesterien lenne amatőr!
- Öhm, köszönöm Crayl… Azt hiszem.
- Még lesz egy Guntar ünnepség is- lelkesült fel Senhime- Aréna játékokkal tisztelegnek előtte. A győztes egy egzotikus hátassal és egy varázs erszénnyel lesz gazdagabb!
- Hát akkor mire várunk?- léptem előre- A vesztes megkapja az erszényt!
Ezzel a felkiáltással rohantunk végig az utcákon, hogy részt vegyünk némi bunyóban is!

-Lassú! Még mindig lassú!- üvöltöttem rá Ryura, ahogyan eltalálták a támadásaim- Erősebbé válni, nem csupán csak a fizikai erő megszerzését jelenti. Fontos megtanulni, hogyan harcolj minden szituációban. Nem csak arra koncentrálhatsz, hogy miben vagy jó, hanem meg kell figyelned ellenfeled, és egy módot találni legyőzésére. Ha valaki jobb nálad, védekezned, alkalmazkodnod kell hozzá, végül pedig, mikor megtaláltad a gyenge pontját a technikájának, akkor és csakis akkor visszatámadni
- Értem, hogy mit kéne csinálnom, de túlságosan gyors vagy, nem tudok ilyen sebességgel mozogni- törölte le az izzadságot az arcáról-.
- Pedig muszáj leszel- förmedtem rá és ismét harcállásba álltam, majd pedig előre lendültem.
Kezdetben egészen jól tért ki támadásaim elől, nem koncentrált semmi másra, viszont amint rést próbált keresni, amin keresztül visszatámadhat, megszakadt a koncentrációja és figyelmetlenné vált, aminek meg is lett az eredménye.
- Aú- kiáltott fel, amikor a fa penge hangosan csattan feje búbján- Lehetnél néha kicsit kevésbé kegyetlen.
- Hmpf- néztem rajta végig, miközben fájdalmasan a kobakját simogatta- Ezt fogod kérni az ellenfeledtől is, miután keresztül vágja valamelyik bajtársadnak a koponyáját?
- Nem, ezt egy állítólagos társamtól kérem- borult el a tekintete- Aki ha jól tudom, azon ténykedik, hogy valamiféle harcos váljon belőlem…
- Üzenem annak a barátodnak, hogy ez elég lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
Harcállásba állt és csak utána válaszolt:
- Átadom neki, miután keresztüljutottam védelmén.
Kénytelenül elmosolyodtam önbizalmán. Ha eddig sem sikerült, nem hinném, hogy pont most fog neki. Megengedem magamnak ezt az utolsó rohamot, de amint eltalálom végzünk mára. Fölösleges tovább erőltetni, ami nem megy. Inkább a nem rég tanultakra koncentrálunk, mielőtt valami újat mutatok neki.
- Uwaaaa!- kiáltottam fel és előrelendültem.
Erőteljesen, de mégis sebesen döfködtem előre, de ő eddig ügyesen hátrált és kerülte el a pengét. Még mindig távolságot tartottam, mivel tudtam, hogy mindjárt eléri a kerítés szélét, amibe megakad, én pedig befejezem az egészet, de nem ez történt. Észben tartva, hogy kör alakú az elkerített legelő, ahol edzünk változtatott mindig út irányán és elkezdett köröket megtenni. Egész szépen tartotta a távolságot. A körénk gyűlt ember tömeg egyre csak nőtt. A nézőközönség főként gyerekekből és öregekből állt, akiknek nem volt mit csinálni, így érdeklődve szokták figyelni a Ryuval eltöltött edzéseinket itt az erdő széli kis legelőn.
Már legalább húsz másodperce tartja fent a védekezést, és képtelen voltam találatot bevinni.
Harminc másodperc, kezdem érezni, ahogyan nehezedik a karom.
Negyven másodperc, kezdek ideges lenni, hogy még mindig nem sikerült, de nem adom át magamat a kapkodásnak.
Ötven másodperc, mostmár baromira zavar ez a tolvaj!
- Hah!- szakadt ki belőlem némi félelemmel teli nyögés, mikor észrevettem hibámat.
Ryu balra mozgott ki, én pedig enyhén jobbra támadtam, és így túlságosan nagy teret,hagytam magamon védtelenül. Láttam, ahogyan felcsillan a szeme, majd pedig előrelendül. Fél kezét végigcsúsztatta szálfegyverem markolatán, folyamatosan kifelé tolva. Elengedtem lándzsám, hogy másik kezemmel a tőrömhöz nyúljak, de ő addigra odaért hozzám, lefogta kezem, majd erőteljesen gyomorszájon térdelt.
- Urgh!- szakadt ki belőlem az összes levegő és némi nyál, majd pedig térdre rogytam.
- Bumm!- kiáltott fel Ryu, a magasba emelte a kezét, mire az idézőjeles közönség felzendült.
A körénk gyűlt gyereksereg feléjenzett, és berohantak gratulálni. Valamiért nagyon tetszett nekik Ryu teljesítménye, és ő pedig tudta, hogyan kell velük bánni.
- Jól vagy Sen?- kérdezte mosolyogva, miközben egy kisfiú éppen a hátára mászott fel, majd pedig kinyújtotta a kezét felém.
- Miért ne lennék jól? Nagyobb ütések után is keltem már fel- de azért elfogadtam a kezét és hagytam, hogy felsegítsen.
- Tudom, de ilyenkor mindig olyan érzésem van feléd. A gyönyörű hölgyek bántalmazása nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé.
- Mióta vagyok én hölgy?- vontam fel a szemöldököm.
- Amióta gyönyörű - felelte egy kacér vigyor keretében, de hirtelen egy lesből támadó gyerekkel kezdett el birkózni…


- Harci adaptáció?- hőkölt hátra Ryu mikor előadtam neki a következő lépést az edzésben.
- Pontosan. Min lepődtél meg ennyire?- néztem rá kérdőn.
- Valahogy nehezen tudom elképzelni rólad, hogy efféle dolgokkal is foglalkozz küzdelem közben csak annyi.
- Miért? Van hogy kritikus lehet egy küzdelemben, hogy sikerül láthatatlanná válnod a csatamezőn.
- Ez lehetséges egyáltalán?- hitetlenkedett.
- Természetesen- magyaráztam- Persze ott, ahol csupán két ellenfél áll szembe egymással szinte lehetetlen. Ott is megoldható, de jóval nehezebb. Viszont mikor már öt-hat személy vesz részt az összecsapásban jóval egyszerűbb. Hogy hogyan? Az már rád van bízva.
- Ötletek?- fonta össze a karját.
- Vond el az ellenfeled figyelmét,majd mikor nem koncentrál rád, akkor próbálj kikerülni a látómezejéből. Csalogasd egy társad felé ellenfeled, majd pedig hagyd, hogy társad lefoglalja, míg te eltűnsz. A lehetőségek végtelenek, neked csupán csak kreatívnak kell lenned. Bár- hezitáltam egy csöppet, majd pedig nehezen folytattam- te igencsak kreatív vagy, mikor az szükséges…
- Csak nem egy dicséretet hallottam?- hajolt mosolyogva közel az arcomhoz, de én rá se hederítve folytattam.
- De a legfontosabb! Nem elég kikerülni a látómezőből és elintézni, hogy megfeledkezzen rólad. Úgy kell intézned, hogy ne is juthass eszébe, mert mással kell törődnie. Gyújsd fel a ruháját, eressz rá egy vadállatot, vagy csak szimplán sebezd meg, hogy sok vért eresszen és megijedjen. Ha egyszer sikerült elérned ezt, akkor képes vagy orgyilkosságot végre hajtani a csata közepén. Ez elég hasznos tud lenni, olykor olykor megfordíthatja a harc kimenetelét.
- Gondolod?
- Tudom- néztem le a földre, ahogyan emlékképek cikáztak a szemem előtt- Sőt mi több, nem kell mindenki előtt láthatatlannak lenned. Elég, ha csak az az egy személy elől eltűnsz, csak akkor figyelned kell, nehogy téged támadjanak oldalba.
- Ez elég bonyolultan hangzik- tette az állához a kezét, miközben gondolataiba merült- Kevés nagyobb létszámú küzdelemben vettem részt, de való igaz, hogy mind a Szürke Vadász akcióban, mind az Osmiumi erdőben jól jött volna, ha ezt meg tudom csinálni.
Lassan mosolyra húzódott a szám:
- Nos, én gondoskodom róla, hogy elsajátísd…

- Ezt mégis hogyan tudtad összehozni Senhime?!- nézett rám tátott szájjal Ryu.
- Lenyűgöztem a megfelelő embereket tolvaj, úgy- vigyorodtam el önelégülten.
- Ez még tőled is sok- csóválta a fejét.
- Mi a helyzet Kupás?- lépett hozzánk egy gyakorlatozó katona a hozzá való felszerelésben.
- Lynus, ő itt egy barátom, gondoltam el kéne neki némi gyakorlatozás igazi harcosokkal- mutattam be Ryusokét a városőrnek.
- Ö-ö-örvendek, uram- remegett Ryu, láthatólag nem élvezte a szituációt, amit én valamiért roppant mód igen.
- Gyanús vagy te nekem elf- mérte végig a tolvaj vöröses bőrét gyanakodva-, valami azt súgja nem teljesen legális a kereseted elf.
- A nevem Ryusoke…- sötétedett el a tekintete.
- Woah- lepődtem meg. Azt gondoltam, hogy meg fog hunyászkodni az őr előtt, erre pedig tessék, képes szembe szállni vele.
- Hmmm- Lynus egy darabig nézte még Ryut, majd pedig kiegyenesedett- Na mindegy, annyi esze még egy Karám beli tolvajnak is van, hogy ne jöjjön a városőrökhöz bemutatkozni.
- Ezzel egyetértek- vigyorodott el Ryu, majd pedig kezet fogtak.
- Kicsit késtetek Kupás- fordult vissza hozzám Lynus- már mind beöltöztünk és bemelegítettünk. Ha ti is át akartok esni ezen, akkor bizony nagyon le fogtok maradni.
- Nyugi- intettem lazán- már otthon bemelegítettünk, futottunk idáig és hoztunk saját felszerelést.
- Oh- lepődött meg rajtam- Ez még tőled is szokatlan, a legtöbb gyakorlatozásra, ahova jöttél, mindig a mi felszereléseinket használtad.
- Most nem én kívánok a középpontban lenni- majd mosolyogva hozzátettem- Kivételesen.
- Egyszer úgyis le leszel győzve tudod-e?- bökött felém az őr.
- Téged elnézve maximum tíz éved van, nekem pedig van még háromszáz. Jobban jársz ha belehúzol…
Nem válaszolt csak hátat fordított és elindult a gyakorló telep felé, ahol már többen elkezdték a bemelegítő harcokat.
- Ugye tudod, hogy te vagy az egyetlen személy, akitől elfogadom ezt?
- Pont elég nekem Lynus.
- Pontosan mit tervezünk?- szólt közbe Ryu.
- Nem egyértelmű?- néztem hátra rá- Gyakorlatozni fogunk a városőrökkel.
- Oh…
- Ez nagy megtiszteltetés fiam!- morogta Lynuss- Keveseknek adatik meg.
- Éljen…

Mondanom sem kell, hogy én könnyűszerrel legyőztem az összes ellenfelemet, viszont Ryu láthatólag nem adott bele mindent. Nyílván úgy gondolta, jobban jár ha most megverik, majd pedig később elfelejtik. Talán nem a legrosszabb taktika. De ami azt illeti nem is a sima egy az egy ellen küzdelemért vagyunk itt. A harci adaptációt akarom, hogy gyakorolja valós környezetbe és erre Lynus és a brigádja volt a legalkalmasabb bagázs.
- Akkor mehet?- lépett előre az ellenséges csapat kapitánya.
Négy a négy ellen csapatkordinációs gyakorlat volt. Itt kibontakozhat Ryu.
- Hah!- kiáltotta fel és előre döftem.
Sikeresen blokkolta első csapásomat, én pedig védtem a visszatámadást, viszont mikor elkezdtem előre tolni a vonalat, két ellenfél figyelmét is magamra vontam. A harcba becsatlakozott azonnal mind a két társam, illetve Ryusoke.
- A marha!- gondoltam magamban- Pont az lenne a lényeg, hogy hátra maradjon, erre pedig berohan közéjük.
Láttam ahogyan megpróbálja felöklelni az egyiküket, de lepattan róla, de visszatámadását megakasztotta az egyik szövetségesünk és Ryu már sehol sem volt. Hogy tud ennyire kordináltan mozogni idegenekkel? Túl sokáig néztem Ryut, mert egy támadás váratlanul ért, és majdnem el is talált, ha utolsó pillanatban nem hajolok el előle. Gyorsan vissza támadtam, majd figyelmemet ismét Ryusoke felé fordítottam, és elégedetten láttam, hogy sikeresen kiszedte első áldozatát, aki az egyik társunkkal volt elfoglalva. Hátulról megragadta sisakrostélyát, majd megpörgetve a földre hajította ellenfelét, végül pedig egy tőrt nyomott a torkához.
- Elég! Elég!- kiáltott fel az egyik társunk, amikor az egyik kard hangos kondulással landolt páncélján.
Három a három ellen, egész jó. Felgyorsítottam támadásaimat és végeztem az előttem állóval, mikor kegyetlenül térden csaptam, aki erre felnyögött és oldalra dőlt. Ketten egymás sisakjára csaptak teljes erővel, aminek következtében megszédülve a földre ültek. Már csak hárman maradtunk.
- Senhime, készülj- hallottam a hangját, majd láttam, ahogyan elviharzott előttem és három gyors csapást mért a katonára, amiből kettő talált is, de nem voltak elég erősek.
Amaz meglepődött a hirtelen támadáson, de nem eléggé hogy ennyivel elintézettnek találja az ügyet lendületet vett és visszatámadt, viszont Ryu már kipörgött én pedig megakasztottam támadását. Néhány jól célzott csapással hátrálásra késztettem, mikor egy hirtelen mozdulattal megmarkolta lándzsám markolatát. Eltolta magától, majd támadásra lendült.
- Ennyi nem lesz elég!- kiáltottam fel, leguggoltam, végül pedig egy erőteljes felütéssel állon találtam az őrt, aki hátrarökönyödött.
Normál esetben, csak kis időre tartotta volna fel csapásom, de Ryu már mögötte volt, és ahogyan megszédült a katona a nyaka köré fonta mindkét karját, hogy egy erőteljes fojtással a földre vigye, egészen addig, amíg az meg nem adta magát.
- Ez egész élvezetes volt- mondta Ryu boldogan, miközben együtt sörözött azzal a néhány városőrrel.
- Legközelebb mi győzünk, ugye tudod Ryu?- mutogatott mosolyogva az egyik.
- Persze, persze- legyintett amaz- Majd ha öten jöttök ellenem!
Hangos kacagás volt a válasz, és a nap további része jó hangulatú részeges mulatozással telt…

Azt hiszem itt az ideje törlesztenem az adósságaimat.


Az első le nem értékelt posztod a felnőtt tartalommal bíró posztod. A történet ötletes volt, tetszett a teával való megoldás. Ami az aktus leírását illeti, jó volt, de akadtak vele problémák. A legtöbb problémát, talán az összest az obszcén és modern megfogalmazások jelentették, melyek nyersessége vagy oda-nem-illősége (utóbbinál pl a hiper jelző a férfiasságodra) kiugrasztják az olvasót a történet hangulatából, ezáltal rontják az olvasás élményét. Megjegyzem az ilyen problémákra minden irományodban figyelj oda.
Mindenesetre szép volt, jó volt, mivel hármas szinten írtad a jutalmad 3*65 tp, azaz 195 tp.

Következő irományod ezen történet folytatása volt. Be kell vallanom, ebben egy picit csalódtam. Az érzelmi szálat jól kijátszottad, és a meló is ötletes volt (noha kísértetiesen hasonlított egy jelenetre egy bizonyos könyvből… khmm), de! És itt egy hatalmas DE következik. Mégis mi a fenének kellett neked ezt a kettőt egy posztban megírnod? Így az érzelmi szál még csak-csak megállja magát, de a munka… sokkal jobban kifejthetted volna, egyszerűen lóg a levegőben a dolog. Arról nem beszélve, hogy akinek ennyi pénze és ennyi profi embere vanm mégis miért téged kér fel a dologra? Megjegyzem, az ilyet illendő az adott karakter/npc tulajdonosával előtte egyeztetni. Mivel ez most szerény személyem elfogadom a dolgot, de fontos tudnod, hogy ha valakit beleírsz az irományodba, és az nem adja a kész műre áldását, hanem azt mondja, hogy neki nem tetszik amiért benne van/ahogy benne van, akkor automatikusan elutasításra kerül a mű. Tartsuk tiszteletben más karakterek npc-inek/karaktereinek függetlenségét. Csak képzeld el mi lenne ha Robert beleírná Senhimét egy kalandjába a megkérdezésed nélkül…
Summa-summárum kaptunk tőled két fél-kalandot, az kitesz egy egészet, de azért mégsem… jutalmad, mivel hármas szinten írtad 3*50 tp, azaz 150 tp.

Jöjjenek a Senhime pillanatok.
Fontos leszögezni, hogy a Senhime pillanatok nem kalandként, hanem pályázatként kerültek értékelésre. Ebből kifolyólag kevesebb tp-t kapsz, mintha kaland lenne.
Az első Senhime pillanatok nagyon jópofára sikeredett, és kifejezetten jó ötlet volt, hogy belelássunk egy picit a harcos hölgy fejébe, ami szerintem mindenkit, aki nyomon követi olvasmányaidat, érdekelt. Eddig ugyanis nem tudtunk meg róla sokat azon kívül, hogy egy vérengző vadállat, és szeret szeretkezni, noha ezt úgy tűnik inkább vágyai kielégítésére, mintsem romantikus indíttatásból teszi. Hatalmas reményekkel kezdtem bele az olvasásába, hogy most belelátunk a mélyebb lelki világába… és ez nem történt meg. Félre ne érts, ez az irományodon nem változtat, ez személyes, és nem admini csalódás volt. Mint admin úgy vélem, hogy a pályázat ötletes és kreatív volt, jól kifejtetted benne azt, hogy hogyan tanulod meg a technikákat.
A második Senhime történet is igen kreatív lett, itt-ott megcsillant Senhime valója a történetben, már-már érzelmek jelentek meg nyomokban. A városőrökkel való edzés jó ötlet volt, és jól kijátszottad a tolvaj feszengését a közelükben. A képesség is abszolút rendben van. Viszont szólok, hogy egy picit kezd zavaró lenni a karaktered tökéletessége. Eddig is néha úgy éreztem, hogy meredek amiket csinál, de itt az, hogy megveri Senhimét, majd a katonákat… kicsit kezdett zavarni. Még nem vészes a vérpistaság, de kezd abba áthajolni a dolog, úgyhogy erre figyelj kérlekl
Jutalmad a két pályázatra 50 tp, és a képességek:


Bénító csapás/Crippling Strike
Leírás: Egy ütés mely ha célba talál, az adott testrész elzsibbad/lebénul, és ezáltal nem használható egy darabig.
Módosítás Asztali Szerepjátékhoz: A bénult idő 1d4 kör. Az okozott sebzés a felére csökken, mivel a bénítás, és nem a sebzés a lényege. Kritikus találat esetén a bénult körök száma, és nem a sebzés kétszereződik. Fej/nyak találat esetén a célpont elájul.
Megjegyzések: A képesség a Célzott Támadás nevű képesség egy módosított változata, mely csak számodra és Senhimének elérhető. Módodban áll ezt másnak megtanítani, de mindenki másnak 1 HKP-ba fog kerülni az elsajátítása.

Vág és döf!/Cut and Strike
Leírás: Egy támadás melynek a lényege, az hogy két támadást csinál egy körben. Egy gyengét, mely a figyelmet kívánja elterelni, a védelmet máshova helyezni, illetve egy erőteljes, ami a valós értékű támadás.
Módosítás Asztali Szerepjátékhoz: A képesség csak olyan körben alkalmazható, amikor a karakter képes két támadást végrehajtani (lényegtelen, hogy ezt két külön fegyverrel vagy egy fegyverrel teszi), azaz két támadási időbe kerül. Az első támadás által okozott sebzés a felére csökken, a második támadásnál pluszban 1d6-tal a találathoz. A találat helyét a két dobott szám (a d6 és a d20) összege adja meg. Ami meghaladja a 20-at 20-nak számít.
Megjegyzések: A képesség egy új, egyedi képesség, mely csak számodra és Senhimének elérhető. Módodban áll ezt másnak megtanítani, de mindenki másnak 1 HKP-ba fog kerülni az elsajátítása.

Harci elterelés / Fighting Diversion
Leírás: Egy képesség, mely lehetőséget ad a karakternek harc közben elterelni magáról a figyelmet, valami másra. A valami mást előidézheti a karakter is (pl robbantással), de igazán akkor hatásos, ha egy másik karakter vonja magára ellenfelei figyelmét. Ha sikeres, akkor a karakter képes elrejtőzni, és az orvgyilkosság képességet használni.
Módosítás Asztali Szerepjátékhoz: Harcban a rejtőzés próbánál az ellenfelek alapból aktívnak számítanának, de ezzel a képességgel, ha jókor használod, az ellenfelek státusza éberre vagy passzívra változik. Éber állapothoz valami kisebb elterelés, passzív állapothoz egy másik karakter figyelem-felkeltése szükséges. További bónuszokat okozhat, ha valami nagyon megdöbbentő történik, ezt a mesélő dönti el.
Megjegyzések: A képesség egy új, egyedi képesség, mely csak számodra elérhető. Módodban áll ezt másnak megtanítani, de mindenki másnak 1 HKP-ba fog kerülni az elsajátítása.

- Lehet, hogy nem látszik rajtam, de nagyon sok mindenen keresztül mentem. Az emberek nem gondolnák rólam, mikor először rám néznek, de ez az igazság. Egyáltalán nem nevezném könnyűnek az életem. Boldognak? Annak igen, a mosolyom őszinte, tetteimben nem rejlik hátsó vagy ártó szándék, viszont ettől függetlenül rengeteget szenvedtem. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen megtörtek volna az a súly alatt, ami folyamatosan rám nehezedett. Egy elf élete nehéz, főleg ha a vállalkozására uzsora kamatot rónak ki, védelmi pénzt szednek és fizikai bántalmazásnak teszik ki a családját. És ez csak az elmúlt pár évtized… Előtte az emberek megaláztatását kellett tűrnünk. Arcon köptek csupán csak azért, mert hosszú volt a fülem. Megvertek a fiúk, mert magasabb voltam náluk. A boltosok tolvajnak néztek, csupán mert hosszú és gyönyörű szőke hajam mellé szakadt ruha párosult. Borzasztó körülmények között telt el eddigi életem fele. Negyven év, más élőlények ilyenkorra már végelgyengülésben összeesnek, de nekem ez csupán csak egy röpke szakasz, tinédzser kor ha úgy tetszik. Amíg édesapám Rance társa volt, akkor a hatóságoktól kellett tartani. Napokat töltöttünk különböző rejtekhelyeken, koszban bújkálva, mert rossz vagy túlságosan befolyásos ember lett meglopva, aki emiatt minket keresett. Nem is értem édesapám miért társult azzal a csavargóval. De… Belegondolva tudom- néztem rá Rance fiára, Ryura, aki boldogan bandukolt mellettem, távolba révedő tekintettel- Van a tolvajokban valami rejtélyes, valami megfoghatatlan, valami, valami… Nem tudom… Mióta felbukkant Ryu fenekestül felfordult az életem. Annyi minden történt az elmúlt hónapokban, mint eddigi eseménydús életem felében. És nem csak rosszak, sőt volt néhány…csodálatos is. Annyi kalandban vettünk részt közösen, megannyi izgalomban volt részem mellette, pedig alig ismerem még. Vajon édesapámat is ez a kalandvágy vonzotta bele abba az életbe? Ha igen, miért hagyta abba és alapított családot inkább?- szelíden elmosolyodtam- Persze, hogy tudom a választ. Édesapám mindennél jobban szerette édesanyámat. Bármit odaadott volna azért, hogy a megfelelő életkörülményeket tudja neki és nekem nyújtani. Miután rájött, hogy besúgóként és informátorként ezt nem tudja megteremteni, azonnal otthagyta az egészet, lemondva mindenről miattunk és elkezdte a családi vállalkozásunkat. Habár ez kezdetekben nem sikerült túlságosan sikeresre. Sokszor kellett hideg sikátorokban éjszakáznunk, pocsolyából innunk és betegségekkel küzdenünk emiatt. Kis koromban olyan súlyosan megfáztam, hogy egy bizonyos drága gyógyszer nélkül bele is pusztultam volna a magas lázba. Az volt az a pillanat, mikor szüleim Melaghoz fordultak segítségért és pénzért. Egy betegség az oka, amiért a családomat átok sújtotta, egy betegség, ami közel tönkretette családomat- Itt ismét Ryura néztem, aki még mindig hangtalanul lépdelt mellettem- És hirtelen előtűnik egy elf tolvaj a múltamból, kiszabadít egy még rejtélyesebb harcos nőt, majd közösen véget vetnek ennek az átoknak pár óra leforgása alatt. Hihetetlen egy páros… Folyamatosan veszekednek, harcolnak egymással, mégis mikor együtt vannak, úgy érzem, hogy bármit képesek lennének véghez vinni, kerüljön eléjük bármekkora akadály.

- Az lenne egy portál állomás?- kérdezte Senhime a távolban lévő hatalmas épületre mutatva.
- Igen, az az. Azon keresztül jöttem, mikor Niaramba tartottam, hogy elkezdjem új életemet- mondta Ryu.
- Nem értelek tolvaj- csóválta a fejét Senhime.
- Elég sok mindent nem értesz Sen, ami azt illeti- gerjesztette a feszültséget Ryu.
- Annyi lehetőséged lett volna a tieid között- magyarázta Sen- Mégis inkább a rasszista és gyűlölködő embereket választottad.
- Kalandra vágytam, új helyeket akartam látni, és túl hosszú az élet ahhoz, hogy azt csak egy világban éljük le- vonta meg a vállát Ryu- Ráérek az elf erdőket csodálni, ha kettőszáz évem felett leszek. De ha már itt tartunk, pont te beszélsz?! Te miért jöttél át?
- Nekem nem volt választásom- sötétedett el a tekintete.
- Tényleg, most hogy belegondolok, semmit nem tudok Senhime múltjáról- gondoltam magamban- Nem tudom milyen gyerekkora volt, mit csinált fiatalkorában, honnan a harcos tapasztalatai, de legfőképpen, hogy mégis mit csinált Melag börtönében! És a legrosszabb az egészben, hogy már belenyugodtunk ebbe tudatlanságba és mindennapossá vált.
- Most hogy belegondolok Sen, még mindig nem tudok semmit a múltadról- célozgatott Ryu.
- Valóban.
- Nem gondolod, hogy barátságunk megérett már a másik megismerésére?
- Barátság?- nézett fel meglepődve Senhime.
- Yeeeep- bólintott Ryu- Nem csak a társam vagy, hanem a barátom is, akárcsak Lianarának, mégis alig tudunk rólad valamit.
- Tényleg barátként tekintetek rám?- nézett ránk Senhime.
- Mégis mi másként?- húzta fel kérdően Ryu szemöldökét.
- Hát persze- szólaltam meg én is- Bár ha eddig nem tűnt fel, azt hiszem rosszul csináltunk valamit.
- Csak nem voltak még barátaim- sütötte le a szemét Senhime, és ha lehetséges még az eddigieknél is kevesebbet beszélt.

- Tyhűűű- tátottam el a számat az előttünk lévő portálkapu előtt.
Hihetetlen látvány. Több méter magas és széles, valamilyen zöldesen csillogó fém adta a keretét, amik között lassan fodrodzó kékes, zöldes pirosas lé volt, mintha egy kis tóban lustán úszkálnának az aranyhalak. Az elhangzott történetekből és mesékből többre számít az ember, így ez számomra egy csöppet csalódás volt. Inkább hasonlított egy nagy mozgó függönyre, mint valamilyen mágikus csodára. Viszont ami hihetetlen benne, az a hatalmas mágikus erő, ami betöltötte az egész csarnokot, amiben álltunk. A közelében éreztem, ahogyan pólusaim megtöltődnek a kapu álltal kibocsátott mágikus erővel. Csodálatos érzés, pedig még keresztül sem hatoltunk rajta és mégis természetfeletti erőt bocsát ki. Mi rendelkezhet a megfelelő hatalommal és nyersanyaggal ilyen mágikus dolgok létrehozásához? Ez hihetetlenül izgalmas- mosolyodtam el.
- Mi az Lianara?- fordult felém Ryu.
- Hát nem izgalmas?- mosolyodtam el.
- Hát én tudom mi vár minket miután keresztül léptünk rajta, szóval annyira nem- fintorodott el.
- Annyira rossz?- ijedten meg- Úristen, bele se gondoltam, hogy mégis mi vár ránk! Milyen borzasztó mellékhatásai lehetnek a mágiával történő utazásnak. Mi van ha csak a testünk fele, fog keresztül jutni rajta?!- terjedt szét testemben a pánik.
- Nyugodj meg Lia, minden rendben lesz- majd a vállamra tette a kezét és rám mosolygott.
Airlaiszra, az a mosoly. Tisztára mint az apámé. Egy mosoly, ami természetellenes nyugalmat, higgadságot és önbizalmat áraszt. Egy mosoly, ami azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, rám bízhatod magad, jó dolgok fognak történni. Ez a mosoly láttán azonnal nyugalom töltötte meg a testemet. Rá néztem Senhimére és láttam, hogy ő is elkezdett megnyugodni, de még mindig túlságosan fehér volt az arca. Vicces volt így látni.

- Iratok?- kérdezte egy mogorva ember, karddal az oldalán, portálőri jelvénnyel a mellkasán.
- Nos, azok nincsenek- tárta szét a karját Ryu.
- MÉGIS MIT MŰVEL EZ?!- gondoltam, miközben testemet pánik járta át.
- Most viccel ugye?- fonta össze karjait az őr.
- Az a helyzet, hogy nem- vonta meg a vállát Ryu- Viszont foglalásunk az van.
- Foglalás?- már kezdett veszélyessé válni a helyzet véleményem szerint.
- Lord Muric Gagan foglalt nekünk időpontot és útvonalat a kapu használatához.
- Valóban kaptunk információt, hogy lesz három utazó, de ami azt illeti, nem igazán magukat vártam. Egyedül a szőke hölgy néz ki elf nemesi vérnek.
Itt azonnal fülig elpirultam.
- Mi vagyunk a testőrei, kérem nézze el nekünk- vigyorgott Ryu- Tudja fontos a megtévesztés.
- Remekül sikerült, gratulálok- majd megvakarta borostáját és folytatta- Nem tudom kik maguk, vagy milyen ügyben jönnének, de ha egy ilyen fontos ember állt ki magukért és kivételezésre kényszerít, úgy gondolom nem bölcs dolog az idejüket húzni. Kérem fáradjanak a kapuhoz- majd pedig félre állt utat biztosítva.
- Köszönjük szépen- biccentett Ryusoke, majd pedig hátrafordult és megfogta kettőnk kezét- Nos hölgyeim, ideje átkelni.
Majd keresztül rántott minket a kapun.

- Soha többet nem akarok ezen utazni- közölte Senhime két rókázás között néhány bokor mellett hajolva.
- Én megmondtam- Szólt Ryu, akit láthatóan szintén megviselt az utazás, de jobb állapotban volt mint mi ketten.
- Üdvözlöm önöket Faegardban- köszöntött minket egy végtelenül  unott képű elf, arany, díszes páncélban, számtalan szalaggal feltűzdelve.
Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy ha kinyitom a számat, nem tudom visszatartani a reggelimet, úgyhogy inkább csendben maradtam és próbáltam nem hányni.
Borzasztó az utazásnak ez a módja. Olyan mintha egy gyűszűnyi lyukból kinyúlna egy kéz, erősen megragadna, majd azon a kis lyukon keresztül rángatná az egész testedet, miközben kifordít. Látni nem láttam semmit és másodpercek alatt lezajlott az egész, de ettől függetlenül nem szívesen ismételném meg ezt az élményt.
- Üdvözlöm uram- hajolt meg Ryusoke a portál őr előtt, akit láthatóan nem zavart, hogy csapatunk egyik embere hány, és a másik kettő közel áll hozzá. Bár jobban belegondolva, ez annyira nem meglepő. Hiszen ez már Faedgard, az itt élő egyének megélnek négyszáz évet is könnyedén. Az előttünk álló elf, már feltételezhetően túl van háromszázon ebből, elképzelhetőnek tartom, hogy többet látott már, mint Niaram egész lakossága együttvéve. Egy elf nem tud leélni egy életet úgy, hogy ne törne ki valami hatalmas háború, ahol százezrek vesznek majd oda. Majd pont három egyszerű utazónak fog bármiféle jelentőséget biztosítani. Ugyan. Egy ilyen magasztos, ősi, harcedzett katona aligha érdekelt bármiben, amit egy ember hatalmas dobra verne. Néhány kisebb háború, ahol meghalt tízezer törpe és orc? Ugyan már. Biztos vagyok benne, hogy amennyi ehhez hasonlót látott, inkább csak unottan nézné az egészet. Pont olyan unottan, mint amilyen unottan most minket figyel.
- Segíthetek valamiben?- kérdezte monoton hangon.
- Nem köszönjük, jártasak vagyunk a vidéken- felelte Ryu, mikor már végre sikerült magát összeszednie.
- Értem- majd vissza támaszkodott hosszú lándzsájára és folytatta a távolba merengést.
- Valóban tudjuk?- fordultam aggodalom teli arccal Ryu felé, miután elindultunk kifelé a portálőri épületből.
- Persze,  hiszen nézd Lianara- majd egy határozott mozdulattal kitárta a kétszárnyú ajtót, ami egy gyönyörű élettől  duzzadó világot tárt a szemem elé. Az épület egy hatalmas fának a törzsében volt, de a látvány, ami előttem volt, az még hihetetlenebb. Égig érő lombkoronák, növények által körbenőtt épületek, természetes vízesések és kis patakok övezték az utcákat, madarak énekeit lehetett folyamatosan hallani és ami a legjobb…Elfek. Eme magasztos faj, egy faj, mely képes több száz évig élni, határtalan bölcsességgel rendelkezni, a lehető legmegfontoltabb cselekedni, miközben tekintettel van környezetére és a természetre, az a faj. Itt sétálnak a zöld utcákon, boldogan, mosolyogva, nem félve attól, hogy megkülönböztetik őket, csupán csak azért, mert hosszú a fülük. Itt mind egyenlő, itt mindegyikük tiszteletnek örvend, itt mind otthon van. Otthon....
Ryu egy darabig nézte mosolygó arcomat, majd folytatta mondatát:
- Hazaértünk…

- Hihetetlen ennyi évtized után ide visszajönni- mondtam, miközben egy erdővel körbe vett ösvényen gyalogoltunk. A várost már rég magunk mögött hagytuk, mivel az úti célunk egy erdőszéli kis házikó. Legalábbis Ryu elmondása szerint.
- Ugye?- kérdezett vissza Ryu- Csupán egy évet töltöttem távol és mégis csodálatos érzés visszatérni.
- De aggódok Senhime miatt- pillantottam a hátam mögött kullogó Senhimére- Amióta átjöttünk a kapun, úgy viselkedik mintha transzba esett volna. Beszélni sem beszél.
- Talán a múltja több sötét foltot rejt, mint amennyit most hirtelen képes elviselni- komorodott el Ryu- Nem tudom mi történt vele, de abban biztos vagyok, hogy neki sem volt könnyű gyermekkora.
- Neki sem?- fakadtam ki- Egy kis erdőszéli házikóban éltél, gazdag szülőkkel, egy mestertolvajjal, egy sárkánnyal, miközben minden nap kétszer meleg étel került az asztalotokra! Mégis mit tudsz te a nehéz életről?!
- Öhm- hőkölt meg Ryusoke-  a-ami azt i-illeti én rád gondoltam ez alatt.
- Oh- pirultam el szégyenemben- Nem tudom miért akadtam ki ennyire. Kérlek bocsáss meg.
- Ugyan semmi baj- szorította meg a vállam és rám mosolygott, de azonnal árny söpört rajta végig, mikor Senre vetült a pillantása- Viszont ha a te kiabálásod sem téríti magához Senhimét, akkor attól tartok nagy baj van.
Egy darabig csendben sétáltunk tovább, majd sóhajtott egy nagyot.
- Nem érdekel tovább a véleménye! A barátunk és aggódom érte, el fogja mesélni mi a baja és megtudjuk a múltját, akár tetszik neki akár nem, nemérdekel!
- Biztos, hogy ez jó ötlet?
- Nem, de úgy érzem, hogy ezt muszáj megtennem. Sokat jelent nekünk…nekem. Nem engedhetem szenvedni.
- Ezzel egyetértek- válaszoltam, de ha tudtam mi fog hamarosan történni, biztosan mást feleltem volna…

Lassan kezdtem fáradni a táskám súlya alatt. Fogalmam sincs mióta menetelünk, de már úgy érzem mintha ólomból lennének a lábaim.  Senhime azóta sem szólalt meg, vagy adott bármiféle jelet létezéséről, csupán élőhalottként sétált mögöttünk, én meg Ryu pedig abbahagytuk a beszélgetést, nyílván mindketten kellőképpen elfáradtunk.
- Mond, sokat kell még menni?- kérdeztem fáradtan.
- Ha jól emlékszem akkor…- válaszolt volna, de egy kiáltás félbeszakította.
- Keblek és ciciiiiiiiik!- üvöltött fel valaki az egyik bokorból és kirontott onnan egy növénynek öltözött ember.
- Mi a?!- hőkölt hátra Ryu, én pedig ijedten hátraléptem és magam elé kaptam a kezem.
A kiáltás után nem telt el két másodperc, de Senhime már elém termett, fegyverrel a kézben, amit a rejtélyes támadóra fogott. A köztünk lévő távolság rohamosan csökkent, így csak körülbelül tudtam megfigyelni ki rohan felénk. Mintha egy futó bokrot látnék. A fejét és testét különböző összekötözött levelek fedték, az egyetlen elütő ruhadarab egy hosszú zöld köpeny volt, ami vadul lobogott a háta mögött. Az alak hihetetlen gyorsan mozgott, és már csak pár méter választott el minket.
- Tooooh- vetődött előre a támadónk két kezével maga előtt, amivel egy időben Senhime pontos csapást végzett ellenfelünk mellkasára.
- Huh?- lepődött meg, mert mikor a fegyvere az alakhoz ért az azonnal szertefoszlott és ezzel egy időben…
- Fenék- mondta egy nyugodt hang mögöttem, majd azonnal egy kezet éreztem a faromon.
- Hi-hi-hi-hííííííííííííí- sikítottam torkom szakadtomból.
- Mégis mit képzelsz magadról, te perverz!- ordított Senhime, majd lecsapott a mögöttem felbukkanó alakra, aki egy könnyed mozdulattal kilépett a lesújtó lándzsa elől, majd rátette a lábát.
- Azt, hogy én vagyok a legjobb képű elf a világon, akiért minden nő oda van- válaszolt Senhime költői kérdésére, miközben büszkén kihúzta magát és egy mozdulattal leszedte magáról a levél ruhát.
- H-h-hogy mi?- ettől a választól még Sen is meglepődött, de csupán néhány pillanatra, mert megpróbálta kihúzni a rejtélyes elf alól a fegyvert, de az nem igazán sikerült neki.
- Na, na, ne ficánkolj- majd felengedte a lábát, megfogta a penge alatt fém rudat és egy hirtelen, de erős mozdulattal függőleges helyzetbe helyezte.
- Mégis mi ez?- próbált ellenkezni Senhime, de esélye sem volt. A támadó, egy erős mozdulattal megpörgette a rúd körül.
- Elég jól megy, biztosan gyakoroltad- lépett el, majd a földre szórta a Senhiménél tartott összes fegyvert.
- Mé-mé-mégis mikor?- próbáltam hangot kipréselni ajkaim közül.
- Mikor a hölgy rögtönzött rúdtáncot adott elő- vonta meg a vállát, mintha az imént történt események, annyira természetesek lennének, hogy Airlaisz teremtett minket- Egy tolvaj legjobb barátja a figyelem elterelés. Meg kell jegyeznem gyakorlott a hölgy, jó választás volt fiam.
- FIAM?!- fordultunk hátra mindketten Ryusoke felé, aki a kezébe temette az arcát.
- Szia,apa….