Egyik nap miközben a reggelinket fogyasztottuk, Rupert egyszer csak közölte velem, hogy Anmar városába kell utaznunk. Ezen kicsit meglepődtem mert elég messze van, de mint az utazásunk során azt elmondta, az lesz a feladatom, hogy jelentkezzek egy gladiátor harcra, amit az ottani elítéltek között zajlik, bent kell maradnom két körig, majd valamilyen módon fel kell adnom a küzdelmet, hogy ne jussak be az utolsó mindent eldöntő öldöklésbe.
Mire odaértünk megpróbáltam felkészülni arra ami ott fogadott, de nem sikerült. Mindenféle bevándorlókkal volt tele minden, egymáson nyomorogtak a foglyok, mindnek csillogott a szeme a busás összeg és a szabadulás utáni vágytól. Itt nem számít barát vagy e vagy ellenség, ugyan olyan hidegvérrel tesznek el láb alól. Bevallom nagyon rég nem volt ilyen érdekesnek, de mégis kicsit könnyű harcom mint az első kettőn. A harmadik mérkőzés, ahol meg lett mondva, hogy vesztenem kell, nem éppen sikerült úgy ahogy terveztem. Mivel általában nem engedhetem meg magamnak, hogy veszítsek így nem tudtam mit is kéne tennem, főleg, hogy az a furcsa szerzet elvonta a figyelmemet a felkészülésnél. Ezért nem igen tudtam jobbat kitalálni, minthogy egyszer az elején a földre kerülök és utána rögtön kézfeltevéssel feladom. Ez volt a legegyszerűbb és legkönnyebb módja a feladásnak, és a legmegalázóbb is. Főleg, amit utána Ruperttől kaptam érte.
A két könyebb harcom közötti kis szünet szerű idő alatt leszólított egy nagyon fura kreol bőrű bevándorló, valószínűleg valamelyik sivatagból érkezett, és megállás nélkül faggatott. Eleinte megkíséreltem lerázni, de annál jobban kérdezősködött, nem értett a szép szóból. Végül odáig fajult a beszélgetésnek nevezett egyoldalú faggatózása és magával társalgása, hogy a harmadik összecsapás után felvittem Rupert páholyához. Rupertnek velem ellentétben nagyon megtetszett, hogy ennyire beszédes a barátunk és nagyon pozitív képet alkotott benne az új jövevény. Ennek következtében felfogadta alárendeltjének, ennek következtében a közeljövőben is boldogíthat majd.