Akelisz élete

Tárgy: Akelisz élete Vas. Jún. 02, 2013 12:31 am

Név: Akelisz
Nem: Nő
Életkor: 196 év
Faj: Elf
Kaszt: Orvgyilkos, Bérgyilkos
Származási hely: Fae’rusz/ Fae’gard világának egy kis városából
Tartózkodási hely: Birodalom, Niaram közelében, a De’lavi villában
Kinézet: Derékig érő enyhén hullámos aranyszőke haj. Zöld szemek, amire ha rásüt, a nap kivilágosodik és enyhén ragyog. Keblei teltek, dereka karcsú, izmai fejlettek és az elfek között is gyorsnak számít. Ruhája küldetésenként változik és teljes mértékben a gazdája dönti el mikor-mit viseljen.
Felszerelés: Ikertőrök (egy acél, és egy vas rajta a tűz rúnája), 5 dobókés

Előtörténet:
Egy kicsiny városból származom, ami Fae’rusz világának Északi felén található a hegyek és a leghosszabb folyója az Eszpal között. Maga a város majdhogynem az egyik legjobban eldugott városok egyike, ezt az is mutatja, hogy a háborúnak a jelei nem értek el hozzánk. Északról határolja a Jeges csúcsok Déli része, Keletről az Öbölfolyó, míg Délen és Nyugaton végtelen hosszú és széles erdő található, ami tökéletesen elszigetel minket a többi várostól. A városban már ősidők óta két család él és - mivel egy kicsiny városról van szó, ami nem tűr meg két uralkodó családot - viaskodik az irányítás jogáért. E két család egyike az én családom a Carone család és a vetélytársaink a Beore család. Már a világunk létrejötte óta találhatóak felmenők mind a két családból. Az első pár száz év nyugodt volt, mert mindenki arra törekedett, hogy béke legyen a családok között és ne kelljen harcolni. Azonban hamar rá kellett jönniük, hogy e két család között sokkal több az ellentét, mint azt elsőre hitték, emiatt nem élhetnek békében egymás mellett. Folytonos viszályok és területi harcok zajlottak a város utcáin, amit az esetek kicsit több mint felében az én családom nyert, mivel mi inkább közelharcra vagyunk, specializálva már egészen kiskorunk óta, ezáltal néha könnyebb dolgunk van, mint ellenfeleinknek. Családunk másik úgynevezett képessége az, hogy egy kicsit értünk a gyógyításhoz és a mérgekhez is, míg a Beore család inkább a távolsági harcra van képezve, ők emellett még a fegyverkészítésben jeleskednek. Nagyon hasonló a két család harci teljesítmény szempontjából, mivel mind a két családban a gyerekek hamarabb tanulnak meg megfogni és eldobni egy dobókést, mint felállni és járni. Beleszületnek a harcokba ezért már serdülőkoruk megkezdéséig képesek mesterszinten elsajátítani egy általuk választott fegyverrel való bánást, majd serdülő korukban egészen addig, amíg nem válnak felnőtté és nem vesznek részt a beavatási szertartáson, a Beore családban a fegyverkészítést sajátítják el, míg nálunk pedig a különböző főzetek elkészítésének folyamatát és hozzávalóit tanítják, de csak alap szinten, a többit csak beavatásunk után tanulhatjuk ki. Emiatt mondható, hogy a két család erejét nagyban az határozza meg, hogy éppen ki kezdeményezi a csatát és lepi meg védtelen ellenfelét egy hirtelen támadással és persze, hogy milyen jól használja a korábban elsajátított technikákat és trükköket. Mint mindenhol máshol, nálunk is vannak olyan napok, amikor tilos egymásnak ugrani, küzdeni és harcolni. Ezek az ünnepnapok, amikor általában mind a két család nyugton hagyja a másikat és a saját térfelén marad pihenni egyet a kimerültségtől. Az ünnepeken kívül vannak még ilyen napok, ezek általában az év közepén vannak, amikor már mindenki nagyon belefáradt a sok munkába és a folytonos harcokba. Ezek a napok is hivatalos fegyverszüneti napok voltak, akik ilyenkor kíséreltek meg támadást a másik család ellen, de nagyon rossz végük lett, általában napokig kínozták őket azért, hogy nehogy még egyszer eszükbe jusson ilyet tenni.
Családom kicsit több mint száz esztendeje kimagaslóbb teljesítményeket mutatott fel, mint riválisa, mind az egymással való csatákban mind a tehetséges utódok terén. Ezt megelégelve a Beore család úgy döntött, hogy egyszer s mindenkorra pontot tesz az ügy végére.
Ezért azt tervezték, hogy a legközelebbi fegyverszüneti napon megvárják, hogy az egész klánunk nyugovóra térjen, majd az éj leple alatt körbeveszik a városrészünket. Megvárva az éjfélt a támadással, betartva a szabályokat. – A város nagyon pici ezért a két család területe nagyon közel esik egymáshoz, szinte összeérnek a birtokok. A város közepén található egy kis tér, amit Airalisz – a világok teremtőjének - szobra díszít. Ez a kis tér egy jellegzetes félkörív alakot formáz, aminek csúcsai meg vannak nyújtva és a közepénél egyesülnek, ezáltal sarlószerű alakja van, amit általában gyűlésekkor vagy ünnepeken a szertartások alkalmával szoktunk használni, még akkor készült, amikor a két család jóban volt, ez szimbolizálta az összetartozásunkat. Úgy használták, hogy a két család vezetői felálltak a csúcsokra és mögéjük a család többi tagja fontossági sorrendben. Ez működött is, mindenki nagyon jól megvolt a másikkal, de idővel egyre több különbségre és nem éppen pozitív tulajdonságra is fény derült, ezért a két család eltávolodott egymástól és manapság a sarló, ami régen az összetartozást szimbolizálta, ma már a két család közti távolság középpontja.
Az a nap sem indult másképp, mint a többi ünnep. Végre egy nap, amikor senkinek nem volt kötelező a bőrpáncélját hordania, ami a hétköznapokban büntetést vont maga után, ha nem volt rajtad. Emellett nem kellett a reggeli városkörbefutáson sem részt venni, persze így is voltak, akik erről nem voltak hajlandóak egy ilyen kis ünnep miatt lemondani. Egyszóval mindenkinek ezek a legkedveltebb napjai. De aznap mindenki másképp viselkedett mint szokott, az állatok nyugtalanabbak voltak mint általában és a gyerekek is egész nap mocorogtak, fészkelődtek, zajongtak, ami szintén nem nagyon jellemzi városunk kis közösségét. Szokásunkhoz híven miután mindenki felkelt és megreggelizett a két család találkozott a hatalmas Airalisz szobra előtt, ahol a falu papja tartotta a szokásos ünnepi imát az istennő kegyeiért, mivel az az ősrégi legenda járta, hogy amikor megépítették a szobrot, akkoriban a két család folyamatosan hadakozott egymással, ezzel egy időben történtek katasztrófák a faluban. Például, enyhe földrengések, árvizek és házak is gyulladtak ki, ezeket az Istennő jeleiként értelmezték a falubeliek, amiből arra következtettek, hogy az Istennő nincs elragadtatva a folytonos nézeteltérésektől és háborúktól. Nagyon sok rokonunk és barátunk életét vesztette a természeti csapások sokasága miatt. Azóta van ez a fegyverszüneti szabály.
Miután lement a szokásos imádkozás, mindkét család visszavonult a saját „térfelére”, hogy eltöltsön egy nyugodt napot anélkül, hogy folyton figyelnie kéne a különböző neszekre. Bár nagyon sokan – szinte mindenki – nem volt hajlandó megbízni a másik családban, ezért ha nem is annyira, de valamennyire mindenki figyelemmel kísérte az események zajlását maga körül. Mindenki szórakozott, mulatott, az idősebbek beszélgettek és minden tökéletesen haladt egészen addig, amíg be nem kezdett esteledni. Amint feltűntek a halvány fényjelenségek a hatalmas végeláthatatlan égbolton, minden megváltozott, kevesen mutatták ki, de mindenki érezte, hogy valami történni fog.
Amint eljött az éjfél mindenkinek világos lett, hogy miért is volt ez a nagyon különös érzése. A Beore család hangja lengte körbe az egész várost, egyszer csak nagy csatakiáltások közepette megindult a támadás, először a szegénynegyedben található házakba rontottak be és öltek meg mindenkit, akit csak találtak. Egy részüknek sikerült sikerült elmenekülni, de senki nem tudja mi történt velük. Ezek után beértek a gazdagabb negyedbe, ahol szembetalálták magukat egy-két igen morcos még a laza ünnepi ruhájában feszítő katonával, akiknél csak egy ikertőr vagy esetleg egy kézi számszeríj volt (valószínűleg ezek voltak az ágy mellett, amikor felkeltek). Akármennyire voltak jó és erős katonák ekkora túlerővel nem bírtak. Ennek a városrésznek is a nagy részét legyilkolták, minden vérben úszott a falakon látszódtak annak a nyomai, hogy kinek a torkát, kinek a hasát vágták el, néhol még dulakodás nyomai is látszódtak, ahogy próbálták védeni magukat. Ahogy haladtak elértek a család vezetőjének házához, aki már bátran és csatára készen várta a támadókat. Apám az egész klánt úgy szerette, mintha csak vér szerinti testvére lenne mind. Ezért ha bármi baj történt, vagy esetleg egy ilyen helyzet adódott, rögtön mindenkinek az épsége és az élete elsőbbséget élvezett az övénél. Nem félt harcolni, ha rólunk volt szó. Nagyon hosszú és nehéz harc volt és apa remekül helyt állt, de végül a támadók kerültek ki győztesen. Ez hatalmas sokként ért, mivel bíztam abban, hogy apa le tudja győzni őket és megbosszulja a család már legyilkolt tagjait, de e helyett, ő is követte őket. Én az egészet egy messzibb, biztonságosabb helyről figyeltem, apám parancsa szerint. De ekkor én sem bírtam tovább, a földre rogytam és könnyeimmel küszködve térdeltem a homokban. Percekbe telt mire nagy nehezen visszanyertem az uralmat érzelmeim és testem fölött. Apám halála nem csak nekem, de az egész klánnak hatalmas veszteséget jelentett. Vagy eddig még nem említettem volna ki vagyok?! Én lennék a Carone család egyetlen örököse, mivel hogy néhai bátyám és öcsém már nincsenek velünk. A bátyám száztizenkilenc éves korában meghalt, amikor egy városi harcba keveredett és addig kakasviadaloztak és provokálta pár Beorei kortársát, amíg annyira elragadtatták magukat a nagy viaskodásban, hogy végül jó páran – köztük bátyám is – életét vesztették. Miután őt leszúrták a feje tetejére állt minden. Mire az idősebbek odaértek, már mindennek vége volt. Az a látvány, ami őket fogadta nem volt mindennapi, ott feküdt a földön három fiatal elf vérben ázva, kitágult pupillákkal és a semmibe meredő fátyolos tekintettel, körülöttük a „túlélők” egy félkörben álltak és rémülten, tettük súlyát felismerve meredtek a földön fekvő társaikra. Ott abban a pillanatban nem számított, hogy melyik családból valók voltak, mindenkiben csak egy dolog zakatolt monoton, az pedig az, hogy mit is tettek valójában. Ott álltak földbe gyökerezett lábakkal, szakadt ruhában néhol nyílt sebek díszítették testüket, ahonnan csordogált a vér, de ezzel most senki nem törődött. Némelyiküknek könnyek szöktek a szemébe, mások csak szájuk sarkát harapdálták. Mindenkit megviselt az elhunytak száma, mivel már nem egyszer előfordult, hogy ugyanez a társaság bunyózott volna. Akkor is előfordultak kisebb esetleg néha komolyabb sérülések is, de ehhez hasonló még nem, és ezután az eset után nem is történt többször. A bunyó részleteit rajtuk kívül senki nem tudja és ez így van rendjén.
Az öcsém még serdülőkora elején, amikor tanúlta a mérgeket, az egyiket összetévesztette az üdítőjével. Szegény öcsi mindig is szórakozott volt és kicsit peches is. Szóval, mint egyedüli örökös én vettem volna át apám helyét, de még messze voltam tőle hiszen még serdülőkor közepén voltam, olyan ötvenöt év körül. Tudni illik az elfek harminc évesen válnak serdülővé, ez idáig gyorsan fejlődnek, majd ezután ez a folyamat lelassul, hetven éves korukban válnak felnőtté, ekkor van a szertartás is. Egy Elf átlagosan négyszáz évet él.
Szóval visszatérve, amikor apámat legyőzték egy világ dőlt össze bennem, úgy bíztam az erejében, hogy neki sikerülni fog és erre tessék itt hagyott anyámmal. Én mindig ott voltam, ahol apa, ha gyakorolta a fegyverforgatást, akkor gyakoroltam vele. Mindig jobban kijöttem vele, minden időmet vele töltöttem és most itt hagyott anyámmal. Amíg a régi emlékeken merengtem valaki hirtelen megragadta a kezem, azonnal elszorult a torkom és átfutott az agyamon, hogy most én következem és mindennek vége, de szerencsére – ha lehet ilyet mondani – csak anyám volt. Egy hirtelen rántással felállított a földről, majd a szokásos kioktató hangsúlyán kezdett beszélni, de valahogy más volt mint eddig, ebből most nem a ridegség és a beképzeltség sugárzott, hanem a félelem és a remény teljes hiánya.
– Azonnal menekülj el innen, túl veszélyes itt maradnod, mivel te vagy a családunk egyetlen reménye, hatalmas tehetséget mutatsz fegyverforgatás terén és a méregkeveréssel sincsenek különösebb problémáid. Ne hagyd elveszni, gondozd és ápold e tehetségeidet. Ha alább hagy ez a felfordulás, akkor és csak akkor jöhetsz ki innen, megértetted?! - nos igen eddig ezt nem említettem, de ez a biztonságos kis búvóhelyem egy elhagyatott épület pincéje volt, ahonnan mindent lehetett látni, ami a felszínen történt és mindenki tudatában egy majdnem tíz éve érintetlen - Azután szaladj olyan messzire amennyire csak tudsz, de vigyázz nehogy észrevegyenek. Tüntesd el a nyomaidat és csinálj hamisakat. Próbálj meg egy városba beilleszkedni, és új életet élni.
– De...de anyám...ennyi idősen ez szinte lehetetlen, ezzel pont neked tisztában kéne lenned. Ha sikerül is elmenekülnöm, nyomtalanul mihez kezdjek egy idegen városban?
– Elég legyen,– üvölt rám –ne fecséreljük tovább egymás drága idejét, azt kell tenned, amit mondtam, ez az egyetlen esélyed, hogy megmenekülj, és most maradj itt.
Amint befejezte egy csókot nyomott homlokomra, amit én egy könnyed eltolással jeleztem, hogy nem áll szándékomban ilyet elfogadni tőle. Majd megfordult és eltűnt a szemem elől, jól tudtam, hogy ettől a perctől minden rajtam áll vagy bukik, jövőmet mostantól én irányítom, egy rossz döntés és vége.
Egy ideig nézelődtem és hallgatóztam, nem egyszer szemtanúja voltam rokonaim és ismerőseim meggyilkolásának, néha hallottam emberek sikolyait, amint elhagyja őket az élet és minden reményüket elvesztik. Egyszer csak áthasított a levegőn a magas női sikoly, tompa volt, de mégis tisztán hallható és határozottan más, mint a többi. Ebből inkább a bosszú vágy és a düh sugárzott. Nem tudtam kihez tartozott ilyen hang, de azt igen, hogy ismerős, de nem csak azért mert klán tag, hanem mert valamikor volt már vele dolgom. Ezt követve a Beore család szépen lassan visszavonult. Nem tudtam miért ez a hirtelen változás, de akkor már annyira nem érdekelt, csak az a cél lebegett szemeim előtt, hogy minél hamarabb kijussak ebből a pokolból. Amikor már lassanként minden elcsöndesült és a város is lenyugodott, előmásztam a biztonságos rejtekemből, a felszínre. Sokkal sokkolóbb látványt nyújtott, mint csak a pincéből nézve. Mindenfelé emberek feküdtek a földön nagyrészük halott, de volt, aki még kapaszkodott itteni életébe. Néhol nem is emberek, csak azok végtagjai, belsőségei köszöntek vissza. Nem a legkellemesebb látvány volt egy korombelinek. Minél hamarabb szabadulni akartam és a hátam mögött hagyni mindent, ezért gyorsan átgondoltam a legrövidebb utat, amin kijutok a város határain kívülre. Gyorsan körülnéztem, hogy nem jön e olyan, aki veszélyt jelentene rám nézve, majd amint megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a terep, elindultam. Végig sétáltam az utcán, közben figyeltem az elesetteket. Néha egy-egy barát is feltűnt köztük, de nagyrész olyanok voltak, akiket csak látásból ismertem. Az utca végére érve befordultam egy sarkon és, amit ekkor láttam egyszerre idézte bennem elő a kárörömöt és a hiányt, ami egy szeretted elvesztésével jár. Ugyanis megpillantottam, a földön fekve, vérbe fagyva és az ijedségtől tágra nyílt szemekkel édesanyámat. Egy pillanatra összeszorult a gyomrom, majd eszembe jutott, hogy az a női hang korábbról, az anyám hangja volt. Ezen a ponton elszakadt bennem valami. Azt hiszem tudatosult bennem a tényt, hogy bármennyire is rosszban voltam vele, ő volt az utolsó a családomból rajtam kívül, és arra is rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen, aki életben maradt a családból. Egyedül voltam, teljesen magamra utalva a nagyvilágban, melyet addig csak mesékből ismertem. Bolyongtam össze vissza, magam sem tudom meddig, amíg nagy nehezen össze nem tudtam szedni magam. Innentől kezdve már csak arra összpontosítottam, hogy minél gyorsabban eltűnjek innen. Háztól házig osontam, hogy ne vegyenek észre. Közben néha benéztem egy-egy házba, hogy mi történt, de mindenhol ugyan az a látvány fogadott. Holt testek mindenhol, a falak és a padló vérben úszott. Hatalmas kegyetlenséggel gyilkoltak le mindenkit. Ennyi idősen ez nagy trauma volt nekem, amivel egyedül képtelenség lett volna megbirkózni. Ahogy próbáltam kijutni a mi városrészünkből mindenhol csak vér fogadott, nehezen, de rá tudtam venni magam, hogy ne ezzel foglalkozzam hanem, hogy minél kisebb feltűnéssel sikerüljön elérnem a város szélét és elmenni egy másik városba. Nagyon lassan tudtam haladni, mert mindenhol a másik család tagjai voltak, ami megnehezítette a dolgomat. Igaz, hogy most már békésen sétáltak az utcákon, de engem a nagyrészük szempillantások alatt ismert fel. Amikor már majdnem elértem a város szélét egy velem egykorú fiú hátulról mögém lopódzott és elkapta a kezemet. Hirtelen megrántotta ezzel elérve, hogy felé forduljak. Mélyen a szemembe nézett, nem szólt semmit, csak nézett. Sokáig álltunk így egymással szemben, majd én törtem meg a csendet.
- Kérlek, eressz. El kell tűnnöm innen. – kérleltem.
- Valóban nem emlékszel rám? – kérdezte, csalódottsággal teli hanggal. – Hogy voltál képes elfelejteni mindent, ami velünk történt?- emelte fel a hangját, de éppen csak annyira, hogy ne hallják meg, de lehessen érezni a belőle áradó dühöt. – Ezek szerint az ígéretedre sem emlékszel…
- Nagyon sajnálom, de tényleg nem tudom, honnan ismerjük egymást.
- Látod, ez a baj veletek, nemesekkel, elvagytok telve magatokkal és lenéztek minket, egyszerű embereket. Először kedvesnek és törődőnek mutatjátok magatokat, elhitetitek a másikkal, hogy van kettőtök között némi testi vonzalom és utána csak úgy eldobjátok és elfelejtitek őket. - erre elkerekedett a szemem, nyeltem egy hatalmasat és ledöbbenve meredtem magam elé. Nehezen ráemeltem tekintetemet és nézésemmel kérdések hadát zúdítottam rá.
- Csak…csak nem te vagy az… Ronald? – hirtelen emlékfoszlányok öntötték el az elmémet, néhány pillanatig átengedtem magam nekik, felidéződött bennem a múlt, gyengéd érintései és lágy csókjai sokassága.
Könnyeim a szemembe szöktek, de erre rögtön észhez tértem, és gyorsan le akartam törölni őket szemem sarkából még mielőtt észrevenné őket, de gyorsabb volt. Elengedte kezemet és két kezével közrefogta arcomat, és hüvelykujjaival letörölte a könnyeimet, majd lágyan megcsókolt. Átengedtem magam a már olyan régi, de mégis ismerős érzésnek. Teltek a pillanatok, de még mindig a régi idők előtt tisztelegtünk. Egyszer csak messzi lépések zaja rángatott vissza a valóságba. Amikor tudatosult bennem, hogy mit csinálok és főképp, hogy kivel, szégyenkezve éreztem magam és ellöktem. Pillanatokon belül ő is meghallotta az egyre csak közeledő léptek zaját. Mélyen, de mégis komolyan egymás szemébe néztünk, mindketten tudtuk, hogy mire gondol a másik, majd sarkon fordultunk és addig rohantunk, amíg el nem értük a falu határát.
Folyamatosan hátra pillantgattunk, miközben igyekeztünk minél halkabban egyre távolabb jutni. Kis idő múlva elértünk egy kis patakot, itt megálltunk és lepihentünk. Nem tudtuk merre tartunk, csak az volt a fontos, hogy minél messzebb attól a felfordulástól. Kis pihenőnk után újra útra keltünk, közben nem vagy csak alig beszélgettünk, inkább csak figyeltük a körülöttünk lévő újabbnál újabb tájakat. Egyszer csak kiértünk egy tisztásra, gyönyörű volt. Tele virágokkal és szinte ragyogott, ahogy rásütött a nap. Ronald hirtelen elkezdett futni a tisztás túloldala felé, akárhogy próbáltam megtudni tőle, hogy miért, nem válaszolt csak futott. Követtem őt át a tisztáson, vissza a fák közé és egyszer csak egy régi elhagyott kunyhó tárult elénk. Óvatosan bementünk és körbenéztünk. Teljesen kihalt volt, ezért bementünk és attól fogva ott éldegéltünk. Felosztottuk kinek mi lesz a feladata, ahhoz, hogy túl tudjunk élni. Az idő múltával hagytuk a múltat ismétlődni, így teltek a napok, hónapok és lassan az évek is. Nyolc évet éltünk így, tökéletes nyugalomban, egészen addig a napig. Egyik nap, amikor én voltam a soron vadászásban, már elejtettem pár apróbb növényevőt és még egy nem annyira fiatal, de nem is öreg vaddisznó is prédámul esett. Így baktattam hazafele, amikor hirtelen rossz érzés fogott el. Elkezdtem egyre jobban sietni hazafele, a tisztásra érve megálltam szívem zakatolt a nagy sietségtől, körülnéztem és nyomokat kerestem, vagy inkább csak valami féle jelet, ami arra utalt, hogy történt e valami rendkívüli, amíg távolvoltam, de semmi erre utaló jelet nem találtam. Ez megnyugtatott és szépen megindultam hazafelé. Ahogy megérkeztem kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy nincs otthon senki, erre több utaló nyomot is találtam. Bementem a házba, de ami ott fogadott az nem éppen a legszebb dolog volt. A szoba közepén ott feküdt Ronald, a szobáról csak úgy áradt, hogy nagy dulakodásnak volt a helyszíne, ez megállapítható volt őróla is. Teste és arca tele volt horzsolásokkal, tőr okozta sebekkel és zúzódásokkal. Ami furcsa volt ezekben a sebekben, hogy egyik sem érintett fontosabb szervet illetve bénító pontot. Aki ezt csinálta, bizonyosan nem volt gyakorlott közelharcos. – gondoltam. Ott feküdt a földön mozdulatlanul, szemei előre meredtek és üvegesek voltak, mellkasából egy tőr állt ki, méghozzá egy ismerős tőr. Úgy nézett ki, mint azok, amiket a mi családunk használt, de valahogy mégis másmilyen volt. Tüzetesebben átvizsgáltam, majd tisztává vált minden. Ez a tőr annyiban különbözött az általunk használttól, hogy más jel volt rajta, míg a miénken egy madár hatalmas szárnyakkal, addig ezen két kard formált egy „x”-et. Bárhol felismerem ezt a jelet, ez a Beore család jele. De miért pont most, és miért ő? Annyi ilyen és hasonló kérdés merült fel bennem, de tudtam, hogy soha nem fogok megtudni rájuk a választ. Még aznap otthagytam a kunyhót, és mindent, ami odakötött felégettem. A tőrt magamhoz vettem, de minden mást otthagytam. Végignéztem, ahogy a lángok bekebelezik a kunyhót és láttam, a szemeim előtt, ahogy Ronald is hamuvá ég. Borzasztó élmény volt, de meg kellett tennem. Így hát fogtam magam és egyedül vágtam neki a hosszú és veszélyes útnak egy közeli falut keresve. Hetekig bolyonghattam az erdőben, mire sikeresen elértem egy falut. Egy szegény kereskedő város volt. Ezért nem nagyon tűntem ki a tömegből abban az állapotomban. Mindent megtettem, hogy valami munkát találjak, de mivel a harcoláson kívül nem sok mindenhez értettem, nem jártam túl sok sikerrel. Eltelt így egy év, míg egyik nap sétáltam a városhatár környékén, amikor megpillantottam a földön egy öreg elfet, és egy hatalmas távolodó porfelhőt. Gyorsan odarohantam hozzá, hogy megnézzem milyen sérüléseket szerzett. Annyira megviselt volt, hogy beszélni is alig tudott, így bármit kérdeztem tőle nem válaszolt. Sőt először még ellenkezett is, mert azt hitte én is azokhoz tartozom. Megnyugtattam, hogy én csak egy átlagos utazó vagyok és csak segíteni jöttem. Ezután megvizsgáltam, tele volt zúzódásokkal, néhány bordája el volt törve, de ezen kívül semmi komolyabb sérülése nem volt. Segítek önnek felkelni, elvégre nem maradhat itt a homokban a falutól távol, rendben?- kérdeztem, amire egy halk sóhaj volt a válasz. Ezt igennek vettem. Lassan óvatosan segítettem fel és lassan, nyugodtan elindultunk vissza a városba, ám amint elértük a falut ő megállt, mint aki azt akarja mondani, hogy ő be nem megy oda. Nem értettem, hogy miért nem akarja, de nem kérdeztem rá, mert úgysem tudott volna válaszolni. De ebből, hogy nem akar a városba menni, arra jutottam, hogy vagy kerül valakit vagy remete életet él az erdőben.Hát akkor hova menjünk, ha ide nem hajlandó bemenni? Pedig itt megtudnák gyógyítani. - mondtam. Egyszer csak azt éreztem, hogy elindult és elkezdett húzni - jelezve, hogy arra kövessem – az erdő belseje felé. Így kullogtunk, amikor elénk tárult egy házacska, kicsit omladozott, be volt hajolva néhány oldala, de még állt. Bementünk a házba és olyat láttam, amit nem is gondoltam volna az öregről. Tele voltak a polcai főzetekkel, azok alapanyagaival, volt egy csomó könyve és fegyverek egész hada sorakozott a falon, bár ezeket valószínűleg nem használta. Ő nem szólt semmit, csak elengedett és odament a polcához és levett róla egy fiolát, amiben valami enyhén csillogó sárga színű lé kavargott. Rezzenéstelen arccal és érdeklődve figyeltem minden mozdulatát. Beletett a fiolába egy állat belső részéhez hasonló dolgot és elkezdte rázni. Nem tudom, mi volt az mivel nem volt lehetőségem sokat megtanulni róluk felmenőimtől, és amit tanítottak az is csak az alapok alapja volt. Egy biztos valamilyen főzet volt. Fenékig kiitta, én meg feszülten figyeltem, hogy mi fog következni. Meglepetésemre sokáig semmi nem történt, majd elkezdett ragyogni a bőre. Teljesen lesokkoltam ettől, sosem láttam még ehhez fogható hatását egy főzetnek, de a java csak ezután jött. Amint elmúlt a ragyogás, vele múltak a zúzódások is.
- Ez lenyűgöző. – csúszott ki a számon.
- Valóban annak találod? – kérdezte. Saját találmányom ez a főzet, de még nincs teljesen kész. Pont az ilyen alkalmakra készítettem, mivel eltüntet minden sérülést a bőrödről és felgyorsítja a csontok regenerálódásának idejét.
- Igen, ez fantasztikus. – mondtam miközben ragyogtak a szemeim a lenyűgözöttségtől. Akkor ezért tud most már beszélni.- gondoltam.
- Kérem ossza meg velem a főzetekkel kapcsolatos tudását. Ígérem nem leszek a terhére.
- Nem tudod, hogy mire akarsz vállalkozni és rólam sem tudsz semmit, mi több én sem tudok rólad semmit. Csak így vakon megbíznál bennem? Honnan tudod, hogy az első adandó alkalommal nem foglak e megmérgezni.
- Igen, megbízom önben. Akkor én elmesélem önnek, hogy ki vagyok, és hogy kerültem ide, és kérem, utána meséljen magáról, hogy én is megismerjem önt.
- Nagyon eltökéltnek tűnsz, ez tetszik. Rendben, akkor kezd te.
Elmeséltem neki a gyerekkoromat, hogy honnan jöttem, és ami miatt ott kellett hagynom. Egészen addig, amíg találkoztunk. Érdeklődve figyelte a mesémet. Amikor befejeztem ő is mesélt magáról, de olyan érzésem volt, hogy sok mindent nem mondott el. De mindegy is a számomra fontos dolgokat így is megtudtam. Megtudtam, hogy Belphegornak hívják és, hogy kétszáznyolcvannyolc éves, régen orvgyilkosként dolgozott, majd amikor ezt abbahagyta akkor tért át a főzetekre, és azóta, ha nem volt muszáj nem harcolt.
- És kik voltak, akik ezt tették önnel?
- Régi társaim, akik elárultak és most be akarták fejezni, amit évtizedekkel ezelőtt elkezdtek.- amikor látta, hogy érdeklődést mutatok a története iránt csak gyorsan annyit mondott – Ez egy másik nap története.
Ezután, másnap már elkezdett tanítani. Megtanította, hogy melyik főzetnek mi a különlegessége, mik a hatásai, mivel lehet hatástalanítani, vagy éppen fordított hatást elérni. Ahogy teltek az évek, egyre többet tanultam, de gyakorlatiasan soha nem tanultunk. Mindennek profin tudtam az elméletét, ha kellett felismertem őket, a hozzávalókat is nagyon jól ismertem és bármikor megmondtam, hogy minek mi az ellenszere. Bármikor, amikor megkérdeztem a mestert, ugyan miért nem készíthetek én is főzeteket, mindig azt válaszolta,”mert még nincs itt az ideje”. Már hat éve élek vele és most értem el a felnőtt kort. Kiskoromban, mindig úgy képzeltem, hogy ekkor valami hatalmas ünnep lesz, és el leszek halmozva ajándékokkal, de mostanra ez megváltozott. Most a nagy ünneplésünk annyiból állt, hogy nem kenyeret ettünk, hanem megengedtünk magunknak egy kétfogásos vacsorát. Vacsora után beszélgettünk, de semmi nem történt. Ezután kedvesebb volt, mint előtte, jobban megnyílt, ha kérdeztem tőle valamit és emiatt jókat beszélgettünk. Egyszer beszélgetés közben valószínűleg elejtettem egy kérdést vagy utalást, a harcolással kapcsolatban, ami lehet, hogy kicsit sértő volt, mivel arca hirtelen elsötétült, odament a falhoz, leakasztott róla két tőrt és kihívott párbajra. Mondanom sem kell, hogy ő nyert, de meglepően sokáig bírtam ellene, és ezen ő is meglepődött. Ezután napi programunkká vált egy vagy két párbaj. Általában tőrrel harcoltunk, de néha kardot is használtunk, de azt csak azért, hogy azzal is tudjak valamilyen szinten bánni. Ezeken kívül megtanított, dobókéseket használni, célozni velük és célba találni. Párszor még számszeríjat is használtam. Megtanított rá, hogy egy igazi orvgyilkosnak mikre kell figyelnie és hogy a leghatékonyabb. Elf létünkre a csendes lopakodás nem jelentett problémát, de ezt is fejlesztettük. Telt múlt az idő, az évek során befejeződött a képzésem és már csak a megszokás miatt éltünk együtt. Miután betöltöttem a hetvenet rá két évre már elküldött küldetésekre, hogy fejlesszem magam éles helyzetekben is. Az elején még sokáig tartott észrevétlenül és gyorsan végeznem célpontjaimmal, de az idő múlásával már egyre gyorsabb és precízebb voltam. Lassan már tizennyolc éve éltünk együtt, segítettük egymást, épp az egyik küldetésemről tértem vissza, amikor tőrök csattanására lettem figyelmes. Rögtön megszaporáztam a lépteimet és rohantam a ház felé, amikor megérkeztem mesterem egy nagy puffanással ért földet. Ott feküdt, majd fölé térdelt egy nagyjából kétszázas (elf években) éveiben járó elf szerű, de valahogy mégsem teljesen olyan lény. Odahajolt Belphegorhoz és láttam, ahogy felemeli a kezét, amiben egy tőr pengéje csillant meg. Belphegor, neeeee!!- sikítottam fel, majd dühömtől vezérelve ugrottam neki az ismeretlennek. Tőröm már a kezemben volt, ő gyorsan kapcsolt és éppen húzta ki a tőrét mesterem testéből, de pechére én voltam a gyorsabb, tőröm belefúródott a mellkasába és egy megrökönyödött sóhajjal lelke elhagyta a testét. Gyorsan odatérdeltem Belphegor mellé, megvizsgáltam, hogy él e még, de már késő volt. Lehajtottam szemeit és hagytam, hogy könnyeim végigfolyjanak arcomon. Beletelt egy kis időbe mire összeszedtem magam. Ekkor szemügyre vettem azt, aki ezt tette. Jól sejtettem, tényleg nem volt elf, ez megmagyarázza miért voltam nála ennyivel gyorsabb. Ezt leggyorsabban a furcsa füle bizonyította be, nem volt hegyes, hanem ívet és kerek. Nem tudtam elképzelni, miféle lény lehet az ilyen, minden esetre bevittem őket a házba, hogy ne ott kint bomladozzanak, még a végén valaki észreveszi őket. Összeszedtem a mester holmija közül azokat, amik esetleg a későbbiekben szükségesek lesznek számomra. Mérgek, gyógyító füvek, néhány fontosabb könyv, pénz, élelem és néhány könnyebb fegyver. Igyekeztem nem túlpakolni a zsákomat. Elvégre ez csak hátráltatna.
Még egyszer végignéztem a házon, elmerengtem a kedves emlékeken és a lassúságomat és a kalandvágyamat okoltam a történtekért, ezért elhatároztam, hogy soha többet nem engedek senki ennyire közel magamhoz. Éppen elégszer átéltem már ezt az érzést, nem volt szükségem rá többször. Csak úgy mint az előző házamat ezt is felgyújtottam, hogy békében nyugodhasson mesterem és reménykedtem, hogy nem okoz akkora tüzet, hogy a város lakói felfigyeljenek rá. Ezzel továbbindultam, küldetéseim során bejártam már majdnem egész Észak Fea’gardot, ezért tudtam merre is menjek, majd megérkeztem egy gazdagabb városba, ami ideális hely egy orvgyilkosnak munkát találni, főleg hogy már bizonyos körökben ismertek voltak képességeim. Nem is kellett sok idő és már jöttek a megbízások, így teltek az évek, már beléptem a háromszámos éveimbe, és folyamatosan csak vándoroltam városról városra újabb és újabb kihívások után kutatva. Ezután elhatároztam magam, hogy most egy kicsit pihenek, és nem futok a munka után ezért letelepedtem egy városba, ami egy gazdag kereskedő város volt, de voltak benne olyan lények is mint, aki megölte szegény Belphegor mesteremet. Elkezdtem kutatni utánuk, hogy mik is ők, majd megtudtam, ők az úgynevezett emberek, akik Mittgardból jöttek ide kereskedni, az úgynevezett portálok segítségével. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy milyen lehet a portálon túl, de tisztában voltam vele, én oda sosem fogok átjutni.
Egyik reggel miközben az erdőben edzettem, nagy zajra lettem figyelmes, közelebb mentem, hogy megnézzem, mi történik. A fák árnyékából figyeltem mi történik. Az út közepén állt egy nem szokványos hintó, ki volt cicomázva, Biztos valami gazdag- gondoltam. Ami furcsa volt még a hintóban az az, hogy nem volt, ami húzza, esetek többségében van előtte, egy unikornis rosszabb esetben egy vagy két ló, de mindig van ott valami. A hintó körül négy halott emberi lény és volt ott két (feltehetőleg elf)bandita, akik éppen kirabolták a hintó belsejét. Szóval csak egy sima rablás, az nem érdekel. Ezek a gondolatok futottak át rajtam, amikor meghallottam, hogy valaki a hintó belsejében segítségért kiállt. Ezt már nem hagyhattam, odalopakodtam a hintóhoz és hátulról elkaptam az egyik banditát, majd a rejtett pengémmel, ami az alkaromra volt erősítve nyakon szúrtam, levegőt venni sem volt ideje, olyan gyors voltam. Gyorsan felugrottam a hintó tetejére, mert hallottam, hogy a másik éppen megkerülte a hintót, hogy megnézze mi történt társával. Én felülről néztem, ahogy megállapítja társa halálát, majd fentről ráugrom, de nem voltam elég gyors ezért kiugrott előlem, és mivel edzeni voltam csak a pengém volt nálam. A fenébe!- gondoltam.
- Lám,lám. Kit látnak szemeim?! Csak nem Akelisz, akit az egész falu úgy fél és annyi elf társával végzett már könyörtelenül. Hogy is volt huszonkét éve abban a messzi városban, azzal az emberrel és az idős elf Belphegorral. Olyan pletykák járnak, hogy te ölted meg mindkettőt, némi pénzért. Kukuku. Sátáni nevetése csontjaimig hatol.
- Mit tudsz te? Mit tud erről bárki bármit rajtam kívül? Senki nem látta mi történt, én csak bosszút álltam mesteremért, de persze egy magadfajta honnan ismerné azt az érzést, amikor egy számára fontosat veszít el?! Üvöltöttem rá.
Erre a párbeszédre kíváncsian jött elő hintójából a bántalmazott nemes, nyílt sebek díszítették testét, zúzódások lepték el arcát, nagyon le volt gyengülve, szinte hófehér volt. Bár lehet, hogy emberi énje miatt ilyen fehér, honnan tudnám, én ezt alig ismerem e fajt.
- Ismét felkacagott. Persze, hogy nem ismerem, én nem hagyom, hogy ilyen jelentéktelen érzések legyengítsenek, és ne aggódj drágaságom, nemsokára már nem fog zavarni, mit terjesztenek rólad, ugyanis itt helyben megöllek!
- Te vagy gyenge, mert azt hiszed az érzések legyengítnek , valójában ezek adnak erőt, ezektől fog az erőd szárnyalni. És azt hiszed megölhetsz, chh… ne nevettes, egy magadfajta csak megkarcolni tudna.- kacagtam fel.
- Kisasszony, vigyázzon magára, nem olyan gyenge, mint amilyennek kinéz! Int figyelemre a nemes.
- Jól mondja az öregember, vigyázz magadra, mert rossz vége lesz.
- Nem félek, mutasd, mit tudsz! Ezen a beszélgetéssel teljesen felhúzta magát, és elvesztette az eszét.
Nem kellett neki kétszer mondani, rögtön nekem ugrott. Egyfolytában támadott, de haszontalanul, az indulatai teljesen megvakították, nem koncentrált csak támadott, ami elhiszem, hogy mások ellen használt, de egy képzettebb személy ellen már aligha. Kirúgtam kezéből zsebkését, erre úgy meglepődött, hogy a következő rúgásomat észre sem vette és a földön kötött ki. Fölé térdeltem és pengémet nyakához szorítottam.
- Tudod, mi a te bajod? Túlságosan engeded az indulataidnak, hogy vezessenek.- mondtam neki, mire ő sóhajtott.
- Szintekkel fölöttem vagy, semmi esélyem ellened.- mondta. Sóhajtottam, és leszálltam róla. Meglepetten nézett. Mire vársz? Miért nem végzel velem?
- Akár milyen hihetetlen neked, nem áll szándékomban minden áron végezni veled, főleg, hogy beláttad esélyed sincs ellenem. Ezért meghagyom az életed, de meg ne lássalak még egyszer különben tényleg végzek veled.
- A jó szíved fog a sírba vinni. – mondta és befutott az erdőbe.
- Tudom.- sóhajtottam magam elé. Majd megfordultam és odamentem a nemeshez. Minden rendben uram, had segítsek önnek. Kérem, tartson velem a házamhoz és ellátom a sebeit.
- Nagyon kedves kisasszony, de mit csinálunk a hintómmal, tele van értékekkel.
- Ha itt marad, biztosan megint megtámadják így, hát azt javaslom valahogy jutassuk el a hintót a házamig és utána nálam leteheti értékeit.
- Maga nagyon kedves, köszönöm a lehetőséget.
Beálltam a kocsi elé és elkezdtem húzni, elég lassan haladtunk, de haladtunk. Olyan fél órán belül elértük a lakásomat, ami a város szélén foglalt helyet. Kicsit távolabb mindenkitől. Felvittük értékeit, leültettem egy székre és elővettem egy kis üvegcsét az egyik fiókomból. Ezt igya meg.Engedelmesen elvette és megitta. Pillanatokkal később sebei elkezdtek gyógyulni. Ez volt az egyetlen olyan komolyabb főzet, amit eltudtam készíteni, hiába tudtam mindegyikről mindent, elkészíteni, csak ezt sikerült megtanulnom. Ezen kívül tudtam, még kábítani és néhány órás techalált előidézni. Vendégemnek elkerekedtek a szemei és úgy figyelte meglepődések közepette, hogy mi történik vele. Néhány percig csöndben ültünk egymással szemben, mire megszólalt.
- Az én nevem III. Flavius De’lavi. Harminc éves. Mittgardból jöttem, ez egy kivételes alkalom, én eddig sosem jöttem, de most személyesen voltam meghívva, de már látom ez csak egy átverés volt. Ott ahonnan jöttem úgymond híres nemesnek számítok. A családunk eléggé közismert, ezért sok a rosszakarónk, olyanok, mint akikkel most is találkoztunk.
- Mit akar ezzel mondani nekem uram?
- Először is szeretnék rólad többet megtudni.
- Ahogy, kívánja. Az én nevem Akelisz Carone. Száztíz éves. Egy kis faluból származom észak Fea’gard északi részéről. Huszonkét éve dolgozom orvgyilkosként, különböző elfek kérését teljesítem, és láthatta mire vagyok képes. Kiskorom óta üldöz a körülöttem élő szeretteim kegyetlen meggyilkolása, de erről hallhatott korábban.
- Hmm… érdekes, szóval Miss Carone, a másik indok, amiért felhoztam ezt az lenne, hogy nem akarna e csatlakozni a családomhoz, mit személyi testőr, illetve kérem, legyen a személyes testőröm Mitgardban. – Mondta és meghajlott előttem.
- Azt kérné tőlem, hogy hagyjam itt a világomat és tartsak önnel, egy számomra teljesen idegenbe, ahol olyan lények élnek, mint ön? Hagy gondolkozzam.
- Persze, nem ingyen kérném. Kapna rendes fizetést, a villában lakhatnak, lenne saját szobája, önt is úgy kezelnék a szolgálók, mintha a család tagja lenne és a tetejébe új fegyvereket is kapna, amilyet csak akar.
- Ez mind eddig nagyon szép is lenne, de van, azaz apró probléma, hogy át kell jutni az ön világába. Hallottam, hogy erre vannak az úgymond portálok, de ezeket őrzik, vagy nem? Kétlem, hogy egy magamfajtát átengednének.
- E miatt egy percig se aggódjon, ezt egy magamfajta egy pillantás alatt elintézi.
- És ha elvállalom, mit kell tennem?
- A feladata, az lenne, hogy az aktuális családfőt szolgálná. Mindenhova menne vele, árnyékként kísérné és megvédené olyan helyzetekben, mint amiben ma voltam. Ha szükséges és úgy látja a családfő akár hasonló küldetésekre is küldhet, mint amiket manapság teljesítesz.
- Rendben elvállalom. Fél térdre ereszkedtem előtte Én Akelisz, ezennel fogadom, hogy életem végéig a De’lavi családnak fejét fogom hűségesen és minden erőmet beleadva szolgálni és védelmezni.
- Üdvözöllek a családban – nyújtja kezét. Holnap reggel találkozzunk a főtéren, haza megyünk.- mosolyog rám.
Nagyon boldognak éreztem magam, hogy megint tartozni fogok valahova, és így utólag nagyon jó döntés volt, nemde? Nem is tudom, mi lenne most velünk nélküled, folytasd tovább a mesét.Nem, majd ha szeretnéd, máskor elmesélem neked az őseid, III.Flavius után I.Maximilien, majd I.Rudolf és végül apád III.Alex történetét is, de ezek a történtetek másik napra maradnak. Akkor meséld el megint azt a részt, amikor megmented III.Flaviust a banditáktól.
Legyen mára, ennyi elég, holnap is tudok neked mesélni. – mondtam és elengedtem egy mosolyt tizenhét éves gazdám felé.

Tárgy: Re: Akelisz élete Hétf. Jún. 03, 2013 12:32 am

Tyűha... na ez sem lett egy rövid előtörténet, az biztos. Akkor vágjunk is bele.
Akkor kezdem az érme jó oldalával: ami először megtetszett a dologban, hogy látszik a történeteden, hogy rendesen utána olvastál a dolgoknak az oldalon, így például a falvad helyét is nagyon jól leírtad, az ember rögtön tudta, hogy igen, ez nem csak a "valahol" falu, hanem konkrét elképzelésed van róla, ami hitelesebbé teszi. Hosszú volt, de élvezetes volt olvasni, rendesen részletezted a dolgokat, noha néhány dolgot jobban is részletezhettél volna, de így is bőven jó volt, mégsem regényt kell ide írni. Rendesen kihasználtad a karaktered adottságait, és rendesen elmagyaráztad, mire miért képes, ami nagyon tetszett, illetve az, ahogy megismerkedik az új fajjal, az emberrel. A hab a tortán az volt számomra, hogy a végén kiderült, miért is írod le, ami a múlt idejű elbeszéléseknél gyakran nem történik meg, és emiatt nem lesz teljesen természetes.
Ami az érme rossz oldalát illeti, no nem kell félni, nem olyan vészes: először is, rengeteg volt a szóismétlés, illetve apróbb elírás, ezekre figyelj oda. Ne aggódj nem vészes, mindenki kezdi valahol. Le merném fogadni, hogy ez az első szerepjátékod, mivel nagyon sok kezdőre valló hibád van, apróbb ellentmondások a történetben. Emellett nem derül ki a gazdája neve, noha az fontos lenne, illetve az sem, hogy tudja-e használni a rúnát a tőrén (gondolom igen, de nem derül ki).
Mindezt összevetve elfogadom. Jutalmad:
+600 tp
+6 arany 4 ezüst
+1 hírnév

» Akelisz
» Ismerkedés a Birodalommal -Akelisz, Xypec