Xypec Haxbe

Név: Xypec Haxbe
Nem: Férfi
Faj: Ember
Kaszt: Isten
Életkor: 23
Származás: Nyugati-Sivatag közepe
Tartózkodás: Birodalom
Isten: Az üveg istene - nem ismeri származását, se isteni mivoltát
                                       apja: homok istene (Sunaarashi)
                                       anyja: tűz istennője (Jintarisz)


Jellem: Alapvetően kedves, türelmes, azonban rossz élményei miatt könnyebben kibillen az egyensúlyból, ami azt jelenti, hogy hirtelen-haragúvá válik. Ha megkérdezik, mi vezérli nem tudja, talán a hőstett, talán a vakmerő cselekedetek, lehet, hogy valaki felé bizonyítani akar? Annyi bizonyos, hogy jó szándék vezérli vagy Ő legalábbis jónak látja. A bátorságára senkinek nem lehet kifogása és társai, ha őszinték és becsületesek, akkor tűzön-vízen kiáll értük. Fontos jellemvonása még hogy a kaland kedvéért erősen vakmerő.

Kinézet: Egy viszonylag sovány, magas, de csupa izom, hiszen a vadonban való élet kemény és csak az marad életben, aki erős. Kétkezes, bár a jobbját ügyesebben használja. Haja rövid 3-5 cm hosszú, mert homok szín haja így zavarja legkevésbé. Szeme sárgás-barna olyan akár a homok. Arca suhanc-szerű se borosta, se szakáll, se bajusz, szemöldöke dús. Annak ellenére, hogy sivatagban nőtt fel bőrszínén alig látszik. Még kreolnak is nehezen lehetne mondani, a világos barna a legjobb megnevezés.

Felszerelés: A legfontosabb a fegyvere, mint minden harcosnak, ami egy különleges íj. Anyaga ismeretlen, kissé áttetsző kissé homokszínű, ahol az ember megfogja (tartja) az íjat ott a föld rúnája látszik. Ahol pedig az ideg rögzül a visszacsapó íj végéhez, ott egy-egy krokodil található, melyeknek fogait között feszül az ideg. Ezzel az íjjal képes arra, hogy nyilait üvegből is megformázza, ezen nyilakkal pedig akár 500 méterre is képes egyenesen ellőni. Természetesen nem képes akármennyi nyílvessző „gyártására”, ezért hord magánál egy tegezt is. Ebbe akár 50 vessző is beleférne, ám csak 30 hordozásakor igazán kényelmes. Ruházata egyszerű, mint a sivatagi vándoroknak: homokszín turbán, hosszú homokszín vászon ing, és vászon gatya. Általában lábát nem fedi semmi, néha azonban vászon cipőt húz. Batyujában a nagyobb harcokra egy bőrvértet tartogat. 


Előtörténet:Mindig, amikor bemutatkozok valakinek megkérdezik: honnan származol, hol születtél? Régebben az igazat mondtam (nem hitték el), de ma már inkább hazudok valamit, mert így legalább elfogadnak.
Igazándiból fogalmam sincs, hogy honnan származom és ez elfogadhatatlan ebben a világban, itt a származásunk határoz meg ez alapján tartozunk egy törzsbe. Amire először emlékszem, hogy egyedül állok egy íjjal a sivatagban a semmi közepén. Körülbelül 5-6 éves lehettem szerencsémre arra járt egy karaván és felvettek, maguk közé fogadtak. Meglepő volt, hogy az íjamat tudtam használni, és nem akárhogy: átlátszó, rendkívül hegyes (akár fémet is átütő) nyilakat „készítek” az idegre, és azzal lövök. Nem tudom, hogy hogyan csinálom, csak csinálom. A kereskedőket lenyűgözte, és én lettem, az ő szórakoztatójuk. Ebben az volt a pozitívum, hogy a tehetségemet kamatoztathattam, és profi szintre fejleszthettem az íjász tudásomat. Unalmas volt azonban a kereskedőkkel az élet, úgyhogy inkább továbbálltam: elszöktem. Ez eléggé meglepő cselekedett volt, mondván körülbelül 10 éves voltam. Mindig nagyon érdekeltek a törzsek sámánjai, gyakran beszélgettem velük, mikor egy-egy törzsnél jártunk. Ezért kerestem egy törzset, ami hajlandó befogadni, hogy kitanulhassam a sámánságot, hisz azzal is remek trükköket lehet csinálni, így egyszemélyes cirkuszt alakíthatok. És talán a sámán megtudja mondani, honnan jöttem, talán lesznek emlékeim arról, mit kerestem ott akkor, mikor a kereskedők rám találtak, és, hogy honnan van az íj.
Néhány napnyi vándorlás után, mely pokolinak tűnt rátaláltam egy törzsre. Szerencsémre befogadtak, és a sámán külön figyelmet fordított rám. Egy év után magához hívatott:
- [*]Fiam – szólt – neked nagyobb feladatod van a vadászatnál. Neked sámánná kell válnod, ezt van megírva a csontokban.
- [*]Megtisztelésnek veszem, hogy tanulhatok tőled.
Itt kezdődtek a sámáni tanulmányaim. Az oktatás nagy része elméleti jellegű volt. Megtanultam, hogy a négy ős elem (föld, víz, levegő, tűz) mindenhol jelen van. Kiderült, hogy az íjamon egy rúna van a föld rúnája, ám azt még a sámán sem tudta miért és hogyan lesznek az átlátszó nyilaim. Úgy éreztem hiába tanulok, mert mágiára nem voltam képes. Ez nagyon elszomorított, és lelombozott. Különben is nagyon unatkoztam, úgy éreztem ideje továbbállni egy új kaland irányába. Valami nagyszabásút akartam tenni: így kerestem egy igazi fenevadat, akit levadászni több, mint vakmerőség. Úgy érzem ez lesz életem célja megtalálni a megfelelő kihívást, ami szórakoztat.
Nekivágtam hát a sivatagnak. Tizennyolc éves fejjel nem gondoltam végig, mit jelent egyedül vándorolni a sivatagban. Igaz, hogy a törzsben elmagyarázták a túlélés törvényei, de ezt a valóságban megtapasztalni sokkal rosszabb. Kínkeservesen tudtam csak vizet szerezni, oázis közel s távol sem volt. A reggelente lecsapódott párát kellett összegyűjtenem, ahhoz, hogy némi kis vizem legyen. A törzsek, karavánok sem adtak nekem hiába könyörögtem. Az étellel kevesebb gondom volt, hisz az íjammal tudtam vadászni a kisebb, nagyobb vadakra, melyek az utamat keresztezték.
Eddig sose tapasztaltam, de most rájöttem, hogy véges számú nyilat tudok csak készíteni ebből az átlátszó valamiből. Ezek után jobban vigyáztam rájuk, és igyekeztem egy lövéssel leteríteni az állatokat. Meglepően sokat fejlődtem célzás tekintetében, pedig eddig se voltam rossz (a kereskedőknél egy ember fejéről kellett almát lelőnöm kb. 30-40 méterről, most ezt 400-500 méterről is megcsinálom). Éveknek tűnő hónapok után elértem az első oázisba, leírhatatlan érzés volt inni, inni és inni, ameddig csak akarok. Az elejtett állatok beléből készítettem pár kulacs-szerű valamit, amibe vizet lehetett tölteni és ezzel elindultam a rémhírek szerint a környéken garázdálkodó minotauruszt levadászni. Úgy gondolom ez méltó feladat lesz számomra.
A lény megtalálása nem bizonyult nehéz feladatnak, csupán követni kellett a hullabűzt és már ott is voltam a „barlangjában”. Valóban egy barlangszerű vájat volt a földben, ám gazdájának nyoma sem volt, gondolván ha nincs otthon majd hazajön és sejtvén csupán egy bejárat van bemásztam a barlangba és ott vártam rá folyamatosan figyelve a nyílást. Pechemre több bejárata is lehetett, mert mikor már egy órája várakoztam a hátam mögött szuszogásra lettem figyelmes, pedig előtte jól körülnéztem. Mikor megfordultam megláttam a lényt, a világítás elég gyér volt annyit azonban ki tudtam venni, hogy kb. 3 méter magas és jó másfél széles. Az egész lény egy izomköteg, ha eredetileg azt terveztem, hogy beszélek vele, akkor mostanra biztos letettem volna róla, lerítt kedves barátomról, hogy fel sem fogná amit mondok. Így mondván más lehetőségem úgysincs, hisz lesből már nem támadhatok a szemébe lőttem, hogy ha már akaratom ellenére közelharcba keveredek, ahol nyilvánvalóan nincs esélyem, legalább növeljem a túlélési esélyeim azzal, hogy csökkentem a képességeit. Egyből felkészültem, hogy egy újabb vesszőt eresszek a fejébe, ekkor azonban a fájdalomtól félvakon össze-vissza hadonászó minotaurusz kiverte a kezemből az íjat és messze elrepült a barlang mélyébe. Sejtettem, ha ölre mennék vele, még így félvakon is én kerülnék ki vesztesként és különben is AZ ÍJAM bajban volt, így remélve hogy a lény hatalmas kezei nem aprítanak porrá, míg elérem az íjam futni kezdtem abba az irányba, melybe elrepült. Szerencsémre a minotaurusz lassú ökölcsapásai elzúgtak a fejem felett, és a barlang falát aprították. A lezúduló kövek kikerülése több gondot okozott, mint maguk az ütések. Reméltem nem omlik rám az egész és az íjamat is épségben viszont láthatom, mert nélküle elveszett vagyok, olyan, mintha a lelkem egy darabja lenne. Bele se merek gondolni mi lenne velem, ha eltörne. Rohantam tovább a vaksötétbe, mögöttem a lény hatalmas léptei döngtek. Felmerült bennem a kérdés: vajon hogy lopódzott mögém úgy, hogy észre se vettem, ám ezzel nem igazán értem rá foglalkozni. Ekkor hasra estem valamiben. Részint örültem, mert kiderült, hogy hol az íjam (abban estem el) részint bosszankodtam, hisz a minotaurusz utolért. Felhúztam az íjam és lőttem abba az irányba, ahol a lényt sejtettem. A vaksötétben nem reméltem túl sok sikert, de a felhangzó ordításból arra következtettem, hogy eltaláltam. Nem tudtam hogy milyen messze, vagy hol lehet, de elkezdtem bombázni őt a vesszőimmel. Talán az összes betalált talán nem, annyi bizonyos, miután kifogytam a vesszőkből vadul futni kezdtem a bejárat irányába, mert nem láttam más esélyt a menekülésre. Valahogy elkerültem a minotauruszt kifelé jövet, felkaptam a zsákom és már kint is voltam. Izgatott azonban, hogy mi lett a lénnyel, így kerestem egy fáklyát és visszamentem. A barlang bizonyos részein rengeteg vér volt látható valószínűleg az övé, így követtem. A végén a barlang valóságos útvesztőjében ráleltem a sündisznóként megtűzdelt bikára. Fáradt volt, látszott, leterítette a vérveszteség. Megszántam, hisz ki vagyok én és milyen jogon ítélkezem felette? Elkezdtem kihúzni a vesszőimet belőle, de megfogat a kezemet és így szólt mély, dörmögő hangján:
- [*]Megfáradtam már. Hagyj kedves utazó távozni, már hosszú ideje várok valakit, aki legyőz, de eddig senki sem volt méltó rá. Köszönöm neked, hogy végeztél velem, ha nem volna túl nagy kérés könnyítsd meg szenvedéseim és ölj meg gyorsan.
- [*]Én ezt nem értem, miért akarsz meghalni, nem jobb élni?
- [*]Engem az emberek gyűlölnek a bűneimért, ami jogos, de az istenem erre kért, csak parancsot teljesítettem, de ennek már 4 éve. Az isten elhagyott engem, így nekem sincs maradásom ebben a világban. De ígérem, fent az istenek között találkozunk mi még és meghálálom, amit tettél.
- [*]Hogy találkozhatunk az isteneknél, hisz oda emberek nem léphetnek be?
Nem válaszolt, így hát tettem amire megkért, az egyik nyílvesszőt, amit kihúztam belőle bele állítottam a fejébe. Még egy utolsó ordított és elcsendesedett. Mikor elindultam kifelé hallottam, hogy ezt suttogja:
- [*]Emberek nem is, de te igen.
- [*]Mit mondtál? Nem volnék ember?
Ám a továbbiakban nem volt hajlandó válaszolni talán azért mert meghalt, talán azért, mert nem akart. Így mondván nincs mit tenni tovább álltam. Mikor kiléptem a barlangból az éjszakai ég alatt kissé fusztráltan éreztem magam. Egyrészt nem éreztem magam hősnek, nem éreztem, hogy valami fontosat tettem volna, mintha ez a kaland nem lett volna „méltó” hozzám, pedig közben egyáltalán nem éreztem ezt. Másrészt a minotaurusz utolsó mondata kíváncsiságot ébresztett bennem. Vajon mit akart ezzel mondani? Talán, ha ismerném a múltam, akkor többet tudhatnék. Így most már három cél van előttem: mágiát tanulni, ha képes vagyok rá, megtudni ki voltam, ki vagyok és végül találni egy megfelelő kalandot, célt az életben.
Ez a három után kutatva bejártam a sivatagot keresztül-kasul küzdöttem banditákkal, gyilkosokkal. Jártam ezernyi sámánnál, de egyik sem tudott segíteni. A múltam pedig ugyanolyan ködös maradt, mint a jövőm. Így 4 év vándorlás után elérkeztem egy tengerparti törzshöz, akik még az áltlagosnál is sokkal babonásabbak voltak. Nem igazán lehetett tudni, hogy a történeteik közül mi igaz és mi csak legenda, mert minden legendának tűnt. Amikor odaértem épp egy kereskedőhajó állt meg náluk, hogy egy kicsit jól érezzék magukat. A tábortűz mellett különböző vadabbnál vadabb legendák, mítoszok cseréltek gazdát. Már régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy talán ha a világ többi részét is megismerném talán rátalálnék a válaszokra, melyeket keresek. Így felajánlva szolgálataim csatlakoztam a hajó legénységéhez. A munkámért cserébe megígérték, hogy elvisznek a Birodalomba. Mikor kezet ráztunk hirtelen felélénkült a szél és szárny suhogást hallottunk, már pirkadt az ég alján, és így a hajnali fényben láthattuk, ahogy egy raj közelít felénk, de nem akármilyen raj. A törzsfő, ki mindenkinél több mítoszt ismert fel ismerte a lényeket, amik közeledtek. Állítólag hárpiák voltak. Mikor közelebb értek rájöttünk, hogy amit mi óriási rajnak láttunk „csupán” 30 hárpia volt, az egyikük kivált a rajból és lecsapott a falura. Óriási volt a fejetlenség a harcosok a fegyvereikért rohantak, a nők és a gyerekek sikítva menekültek. Én voltam az egyetlen, akinél kéznél volt a fegyvere lőttem is egyet a hárpiára, éppen rám nézett, mikor az átlátszó vessző átjárta a homloküregét. Társuk halálára az egész raj megindult felénk. Én meg csináltam azt, amihez értettem, még a rendes nyílvesszők hatótávolságán kívül voltak, így kénytelen voltam a különlegeseket használni, nem akartam, hogy ezek leszálljanak a földre, úgy, hogy még élnek. Ahogy repült a raj felé a vesszőm a vezetőjük hihetetlenül magasan elkezdett sikítani, majd bele süketültünk, némelyek meg is süketültek. És ami engem jobban aggasztott, az az volt, hogy a vessző szertefoszlott, darabjaira esett szét a hang hatására. Gondoltam jobb, ha nem próbálkozom vele újra, nehogy újabb süketek keletkezzenek, így várnom kellett, míg a rendes nyilak lőtávolságán belül érnek. Erre sajnos nem kellett sokat várni, szerencsémre a törzs vadászai is odaértek ekkorra. Hatalmas égi-földi csata bontakozott ki, az égből a hegyes karmukkal lecsapó hárpiák, akikre az íjászok tüzeltek, a földre leszálló hárpiákkal a baltákat lóbáló vadászok csaptak össze. Hullott a hárpia „sereg” és fogyott a nyílvessző, mindig is tudtam, hogy azért jobb baltával vadászni, mert ott sose fogy ki a muníció, de úgy hittem, hogy 50 vessző elég lesz bármi esetre. Tévedtem. A mozgó állatokat még csak-csak eltalálom, ha elég nagyok és egyenletesen mozognak, mert nem tudják, hogy ki kell előle térni, ám a hárpiák tudták, velük sokkal nehezebb dolgom volt, és még a rejtett képességemet sem használhattam fel ellenük. Mikor előttem leszállt az égből egy hárpia és hiába nyúltam hátra, a tegezem üres volt arra gondoltam lesz ami lesz én inkább süketülök meg, mint hogy meghaljak, így egy átlátszó vesszőt indítottam útnak. Valószínűleg megleptem a hárpiát, mert még sikítani is elfelejtett mire már átlőttem a fejét. Aztán hirtelen, mikor már csak ketten-hárman maradtak hirtelen, ahogy megjelentek úgy el is tűntek és mi megnyugodhattunk, nyertünk. A hajó legénysége egy gyáva társaság volt és mind elbújtak már a harc legelején, így közülük senki sem sérült meg. Nem úgy, mint a törzsieket, a vadászok fele sérült, egy része halott volt. Én sem sérültem meg komolyabban, de ezt a szerencsének köszönhetem. Miután segítettem ellátni a sérülteket és a dagály is megérkezett kihajóztunk.
Még sosem jártam tengeren gyönyörű hely, olyan mint a sivatagban: ameddig a szem ellát egyféle szín végestelen végig, csak ott egy csepp víz sincs itt meg egy darab föld. Egyébként teljesen egyformák. A hajón nem igazán volt mit tennem, mivel nem voltam tengerész nem értettem semmihez, egyedül a harcban való jártasságomat, és a jó szememet vették hasznul. Bár próbáltak tanítani, de nem sokra vittem matrózként. Maradtam inkább annál, amihez értek. Körülbelül egy hónapja utazhattunk, mire egyszer végre igazi szél támadt, sajnos pont szemből, de már ez is jobb volt, mint a semmi. Felmásztam az árbocra, hogy megnézzem mit látok, és jelentsem a kapitánynak.
Nem láttam semmit, egy újabb eseménytelen nap volt. A hajó úton nem történt semmi említésre méltó. A kereskedők pedig ígéretükhöz híven elvittek XY városba a Birodalomba. Remélem itt megtalálom, amit keresek.