Connor Felnorin

Név: Connor Felnorin
Nem: Férfi
Faj: Elf
Kaszt: Színész
Életkor: 80 év
Származás: Mit'gard
Tartózkodás: Mit'gard
Jellem: Humoros, nyugodt, megfontolt a legtöbb esetben. Nehéz kihozni a sodrából, de, ha sikerül, átmegy szociopatába.
Kinézet: 185 cm, széles vállú, kidolgozott testű, jóképű, haja fekete, közepesen hosszú, kócos, szeme szürke
Felszerelés: Ruhák, fegyverek.
Fegyver: Fekete íj, hozzá tartozó tegez, 2 fekete pengéjű egykezes kard. A kardok a villámok istenének áldását hordozzák, így a használó akaraterejétől, és tudásától függően képesek átirányítani a villámokat egy viharban, szélsőséges esetben idézni is egyet.
Lakás: Kis kunyhó egy elf falu szélén, Niaramtól nem messze.

Előtörténet:
69 éves voltam. Emberek közt aggastyán, elfnek viszont fiatal. Épp a mezőn sétáltam, amikor megláttam a lányt. Ő volt a leggyönyörűbb lény, akit valaha láttam. Éjfekete haja lobogott a szélben. Futott, éppen felém. A válla fölött erdő látszott, amiből pillanatokkal az előtt tört ki, szédítő sebességgel. Nem volt ritka, hogy a fiatalok futóversenyt rendeztek, de ez más volt. Ahogy közelített, egyre több részletet tudtam kivenni. A szűk, de rugalmas nadrágot, derekán lévő kardokat,a hátán fekete tegezt, benne íjjal, és a kivágott blúzát. Egy pillanatra hipnotizáltak hullámzó mellei, de valami kizökkentett. Vér. Vér!
Először azt hittem a blúza mintás, de ahogy közelebb ért látszott, hogy át van áztatva. Vérrel.
Tudtam, hogy nem lehet az övé. Ekkora vérveszteség megölné, de legalább elájulna. Ahhoz, hogy ennyi vér fröccsenjen rá, minimum az áldozat mellett kellett, hogy álljon. Lehet, hogy ő a gyilkos?
Ahogy eszembe jutott, azonnal elvetettem az ötletet. Nem lehet, hogy megölt valakit. Olyan fiatal és törékeny, senkit nem ölhetett meg. A gondolatmenetemet egy kürt szakította félbe, de nem olyan amilyet az elfek használnak. Emberek. Az erdőből egy falkányi kopó tört elő, pár másodperc múlva a gazdáik is követték őket lóháton. Ezért volt a lány úgy kifulladva!  Bármelyik elf lehagyta a leggyorsabb embert is, de a lovakkal nem versenyezhettünk kitartásban. A lánynak alig kétszáz méter előnye volt, és már fáradt. Hamarosan utolérik, ha nem történik valami. Ahogy a lány szemébe néztem, mintha a sors fogaskerekei a helyükre kattantak volna a fejemben, akkor eldöntöttem, hogy bármi áron segítek a lánynak. Nem volt ésszerű a döntés, de ez máskor se zavart, főleg nem nőügyekben. A lány már majdnem odaért hozzám, úgyhogy felvettem a tempóját, és vele futottam, amikor odaért. Egy pillanatig fürkészett a szemével, aztán fáradtan bólintott és futott tovább.
A környéket vizsgáltam futás közben, egy búvóhelyet keresve. Tőlünk százötven méterre volt egy ismerős szikla, aminek láttán felcsillant a szemem. Pár évvel ezelőtt. belecsapott egy villám, és letört belőle egy darab. Ahogy földet ért beomlasztott egy üreget, ami egy barlangrendszer részének bizonyult. Én a felderítőkkel mentem, és feltérképeztük az alagutakat. Kiderült, hogy egy kisebb katonai bázis volt a föld alatt. Arra vettük az irányt, remélve, hogy még az előtt odaérünk, hogy a kopók utolérnek minket. Alig tíz méterre voltunk a bejárattól, amikor a lány felsikoltott, és összeesett volna, ha nem kapom el. Láttam, hogy kibicsaklott a bokája, így a karjaimba vettem, és futottam tovább, ahogy tudtam. A bejárat egy meredek lejtő volt, a szikla felőli oldalán barikás, ami a törmeléket távol tartotta az üregtől. A barikádot két gerenda támasztotta alá a barlang szájánál. Azt terveztem, hogy lecsúszás közben belekapaszkodom az instabil bal oldali gerendába, lezárva magunk mögött a bejáratot. Ahogy az a terveknél szokott, hiba csúszott a számításomba. A gerenda stabilabb volt, mint gondoltam, így amikor belekapaszkodtam, ahelyett, hogy engedett volna, csak rándult egyet, de ott maradt. Sajnos az én kezem is rándult egyet, azt hittem vállból leszakad, de végül tartott. A másik kezemmel elengedtem a lányt, hogy legalább ő biztonságban leérjen. Gyorsan felugrottam, és a szemem sarkából egy fekete foltot láttam. Odafordultam, és láttam, hogy kb. ötven kiló tömör véreb repül felém, fogaival a torkomat célozva. Felrántottam a kezeimet, hogy védekezzek, de a jobb kezem beakadt a zsebembe, így később ért oda, mint terveztem. Éreztem, hogy neki ütődik valaminek, és hallottam egy roppanó hangot, mielőtt a kutya egész teste belém csapódott volna. Neki estünk a gerendának, ami ezúttal engedett, így elindultunk lefelé a lejtőn, mögöttünk egy kisebb lavinával.
Akárhogy védtem a fejem, néhány kődarab eltalált, így eltartott egy darabig, amíg sikerült feltápászkodnom. Azonnal megkerestem a kopót a félhomályban, és készültem, hogy az életemért küzdjek. Amikor megtaláltam, láttam, hogy nem veti rám magát. Sőt, egyáltalán nem mozdul, még nem is lélegzik. Odamentem, és a hátára fordítottam, hogy megnézzem mi végzett vele. A torka helyén egy összezúzott roncs volt. Tehát ez volt az a roppanás. A jobb öklöm pániktól hajtva eltalálta a légcsövét és beszakította. Most, hogy nem voltunk azonnali veszélyben, odafordultam a lányhoz.
-Jól vagy?
-Kiment a bokám, de amúgy igen. Köszönöm
-Hogy hívnak?
-Rosalie. Téged?
-Connor.
Ekkor kintről zajt hallottam.
-Nem érdekelnek a kifogások! Keressétek meg a lányt, és hozzátok elém! Élve!
Ránéztem Rosalie-ra, a szemében félelmet láttam és gyűlöletet. Perzselő gyűlöletet. Tudtam, hogy ismeri azt a férfit, de akkor nem faggathattam ki. A törmelék egy darabig távol tartja őket, de nem sokáig. Tudtam, hogy Rosalie-t nekem kell vinnem, de nem bántam, hiszen a lány pihekönnyű volt.
A karjaimba vettem és elindultam. Ha nem ismertem volna az alagútrendszert, akár napokig is bolyonghattunk volna, de mivel a térképek elkészítésében komoly részem volt, ezért könnyen megtaláltam, merre kell mennünk. Rosalie a mellkasomra hajtott fejjel aludt, miközben átvágtunk a labirintuson. Körülbelül egy óra múlva felmásztunk egy létrán, ami csak pár száz méterre volt a falumtól. Amikor beértünk kíváncsi szemek meredtek ránk, nagyrészt a rengeteg vér miatt Rose blúzán. Egyenesen a gyógyítóhoz vittem, majd pedig a falu vezetője felé vettem az irányt, akinek beszámoltam a lovasokról, és megígértem neki, hogy amint többet tudok, tájékoztatom, addig is küldjön néhány embert, hogy megfigyelje őket. Visszamentem Rosalie-hoz, hogy megnézzem, hogy van.
A gyógyítótól a házamba vittem, és vacsorát főztem. Amikor megettük leültem és ennyit mondtam:
-Mesélj!
És ő mesélt is. Elmondta, hogy egy elf faluban élt nem messze, a szeretőjével, Isaackel. Isaac harcos volt, és neki is megtanította a harc fortélyait. Nemrég összetűzésbe keveredett néhány banditával, és megölte őket, egy kivételével, aki hírt vitt Draulnak, a főnöküknek, aki  varázsló volt. A férfit nem érdekelte volna párbandita halála, de a gyilkosuk fegyverei annál inkább. Fekete pengéjű kardok, állítólag a villámok istenének az áldását hordozzák, így hatalmas az erejük.
Ezért hát 50 embere élén megkereste a férfit, és felszólította a kardok átadására. Amikor az megtagadta, megtámadták. jól harcolt. Hiába voltak ellene ötvenen, annyit megölt közülük, hogy már nem mertek rátámadni. De a varázsló megelégelte a harcot, és ellene semmi esélye se volt. Mielőtt egyet léphetett volna, már halott volt. Rosalie ezt végignézte, és amikor kedvese elesett, előjött a búvóhelyéről, és egy tőrrel megszúrta Drault, felkapta a fegyvereket és elmenekült, mielőtt a varázsló meggyógyította magát. Rá egy napra megjelentek az emberei, így a lánynak menekülnie kellet.
-Megkeresem, és megölöm Drault.
-Később. Most pihenj.
Átengedtem neki az ágyat, bármennyire be akartam feküdni mellé, és lefeküdtem a földre aludni. Másnap reggel körbevezettem a környéken, megmutattam neki a kedvenc helyemet, egy kiugró sziklapárkányt a falu fölött. A fejünk fölött viharfelhők gyülekeztek Egy villám sújtotta fa állt rajta, a törzse ketté volt hasadva. A fejünk fölött viharfelhők gyülekeztek, mintha be akarnák fejezni a félmunkát. Reggeli után elmentem a fegyvertárba, hogy szerezzek két hasonló kardot, mint Rosalie-éi. Ezeket előhúzva elkezdtünk gyakorolni. Először azt hittem, vissza kell fognom magam, de hamar rájöttem, minden tudásomat elő kell rángatnom, hogy legyen esélyem.
A kortársaim között az egyik legjobb voltam, de akkor is csak egy képzetlen suhanc voltam karddal a kezemben, míg Rosalie-t, ha hinni lehet a történetének, egy hatalmas harcos tanította hónapokig. Így hát könnyedén legyőzött. Egy lány. Egy fiatalabb lány. Gyorsan áttértem az íjászatra. Ebben legalább jobb voltam, mint Ő.
Amikor nem vívtunk, beszélgettünk. A múltról, és a terveinkről a jövőre.
Ő beszélt a faluról, ahol felnőtt, elmesélte, hogyan találkozott Isaackel, és hogyan szökött el otthonról, hogy vele éljen.
-Egyenlőre csak annyit tudok, hogy megölöm a varázslót. Utána majd lesz valami.
-Nem vagy eléggé felkészült.
-Nem érdekel.
-Veszélyes lesz.
-Nem érdekel.
-Megértem, hogy meg akarod ölni, de ugye tudod, hogy belehalhatsz?
-Nem érdekel.
-Tanulnod kell.
-Vannak akiktől tanulhatok.
-Messze vannak. Veszélyes az út, úgyhogy veled jövök.
VÉGRE valami kizökkentette! Megdöbbenten nézett rám, majd mikor látta, hogy elhatároztam magam, csak ennyit mondott, miközben fáradtan és zokogva a karjaimba omlott.
-Köszönöm!

Azt hinné az ember, hogy a legjobb harcosok a tömegektől távol élő, megkeseredett remeték.
Én is ezt hittem, és mekkorát tévedtem! Az utunk a legnagyobb városokon keresztül, a kis falukig mindenfelé vezetett minket. Megkerestünk mindenkit akit csak lehetett. Fiatalok voltunk, tapasztalatlanok, így nem csak küzdeni tanultunk, hanem amit csak lehetett. Otthon a falumban minden békés volt, és éreztem benne a szépséget, de nekem túl csendes volt. Vágytam a változatosságra, az izgalomra. Most mindezt megkaphattam. Egy darabig egy vándorló színészcsoporttal utaztunk, és ellestem tőlük pár trükköt. Eddig is folyékonyan tudtam hazudni, és volt színészi tehetségem, de most tökéletesítettem őket.
Nem voltam olyan jó, mint azok, akik évek óta ezt csinálják, de a legtöbb embert át tudtam verni. A hölgyekkel korábban is volt sikerem, de ezek után, ha olyan kedvem volt, egy városban a fogadós lányának ágyába dumáltam magam. De ezek a lányok csak elterelték a figyelmem az igazi prédámról. Rosalie-ról. Amikor először megláttam, már gyönyörű volt, de az évek az úton még szebbé tették. Egyre közeledett ahhoz a nőhöz, akivé valamikor érni fog, és ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. De mégsem közeledtem. Hogy is tehettem volna?
A szeretője gyilkosát vadásztuk, nyilván nem mozdulhattam rá! Az idő repült, mi pedig bejártuk az egész Birodalmat, hogy megkeressük azokat, akiktől érdemes tanulni, és hajlandók is tanítani.
Meglepődtem, hogy mennyire megedződtem, nem csak testileg, de szellemileg is.
Amikor először találkoztam Rosalie-val, sokkolt a véres blúza. Az utazás során többször is arra kényszerültem, hogy öljek, az életben maradásért, így már nem zavart a vér látványa.
Már nem csak vadászni tudtam, de embert ölni is. Először féltem, hogy mivé válhatok, de végül megbékéltem vele.
Ez egy ilyen világ, el kell fogadni. Az együtt töltött évek alatt közelebb jutottunk Rosalie-val.
Egyszer csak kedvességből le Rose-oztam, és a reakció jobban megijesztett, mint bármi, amivel az úton találkoztam. A torkomnak ugrott, és birkózni kezdtünk. Röstellem beismerni, de legyőzött, és bár azt mondhatnám, hogy kivételesen. Bár erősebb voltam, de Ő villámgyors volt, így fölém tudott kerekedni. Amikor a szemébe néztem, akkor jöttem, rá, hogy nem fájó emlék, vagy valami ilyesmi. Inkább egy sértődött gyereknek tűnt. Megtudtam, hogy ez a gyerekkori beceneve, amit utált. Miután megtudtam, hogy semmi komoly, néha csak piszkálódásból is Rose-nek hívtam. Egy idő után nem kezdett spontán birkózásba, de még mindig sértődött arcot vágott. Az újonnan tanult színészi képességeimmel meg tudtam állapítani, hogy már csak incselkedésből csinálja, és tudja, hogy szeretem. Mindig feldobta a napom, ha megláttam azt az életet a szemében, ami lassan de biztosan tért vissza belé az út során. És mindig összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy egy varázslóra vadászunk, aki kiolthatja azt örökre.
Végül úgy döntött, hogy nem vár tovább, Draul után megy. Eltelt tíz év, és nem akarta, hogy az ember az előtt haljon meg, hogy Ő megölhetné. Tudta, merre van a birtoka, így lélekben felkészítve magunkat, arra vettük az irányt.
Odalopóztunk a birtok határához. Az őrök álmosan támaszkodtak a lándzsáikon, az út mellett. Úgy döntöttünk, hogy itt a színészkedésnek nem vesszük hasznát. Ketten voltak, nekünk, meg volt két íjunk. A hullákat elrejtettük a közeli bokrokban, hogy nehogy valaki riadót fújjon.
Ahogy megláttuk a kúriát, óvatosabban haladtunk. Nem tudtuk, hogy vannak e még őrök, így lopakodtunk. Találtunk egy hátsó ajtót, ami egy raktárba vezetett. Nem volt benn senki. Nem meglepő, az éjszaka közepe volt. Onnan bejutottunk egy főfolyosóra. Szembe jött egy cseléd.
Amikor meglátott minket, össze volt zavarodva, ezzel pont elég időt hagyva nekem, hogy kirántsam a kardom, és a torkához szegezzem. Ha riasztani akarta az őröket, gyorsan meggondolta magát.
-Vezess el minket a varázslóhoz, és nem esik bántódásod!
Megszeppenve bólogatott, és egy mutatta az irányt. De a következő saroknál belefutottunk két őrbe, akik a folyosón járőröztek. Hangos kiáltással fegyvert rántottak. Az összecsapás nem tartott tovább pár másodpercnél. Ők zsoldosnak is gyengék voltak, mi viszont tíz éve a legnagyobbaktól tanultunk. Miután végeztünk velük, sietve tovább mentünk. Ha a zajt nem is hallotta senki, csak idő kérdése, hogy valaki megtalálja őket. Felmentünk egy cselédlépcsőn, és bejutottunk a varázsló lakosztályába. A cselédet leütöttem, hogy ne legyen útban, és véletlenül se szóljon senkinek. Kinyitottam az ajtót, és megdöbbentem. A varázsló ébren volt. És korántsem volt egyedül. Öt harcos kinézetű férfi volt benn vele, mind egy térkép fölé görnyedtek. Az ajtó nyikorgására az egyikük megfordult, és észrevett minket. A kiáltása félbe szakadt, amikor Rose nyila átfúrta a torkát. Erre már a többiek is megfordultak, és egyből kardot is rántottak. Az egyikük az őrségért kiáltott, erre kinyílt a kétszárnyú ajtó, és két őr lépett be rajta. Ennyit arról, hogy egyedül kapjuk el Drault.
Az első katona nekünk rontott, de már nem volt ideje megbánni a döntést. Elvágott torokkal rogyott össze. Rose szemében olyan düh volt, amit régóta nem láttam. Egy katona hátra maradt, hogy a varázslót védje, a másik öt ránk támadt. Az egyiknek félreütöttem a kardját, és hasba szúrtam. Egy másikat Rose ölt meg, a harmadikat együtt öltük meg. A másik kettő, a két őr az ajtóból csak ekkor ért oda. Alabárdjaik voltak, amik a tágas folyosón jól működnek, de itt a bútorok miatt nem lehetett őket szabadon forgatni. Az első le akart szúrni, de félre léptem, és lecsaptam a fegyver fejét. Aztán az őrét is. Rose közben Átugrotta a másik őr meglendített fegyverét, levágta a jobb karját, és mellbe szúrta. Azt hittem, vagy inkább reméltem, hogy az utolsó őr reszketni fog a félelemtől, de csalódnom kellett. Vigyorgott. Túl könnyen ment, tudhattam volna, hogy lesz egy pszichopata! Felém vette az irányt. Leakasztott az övéről egy gonosz külsejű buzogányt, és levett a hátáról egy pajzsot. Úgy tűnt Rose-nak fel kell tartania a varázslót, amíg én elbánok ezzel az őrülttel. Neki pedig fel kell tartania engem, amíg Draul elbánik Rose-al.
De nem volt időm miatta aggódni, mert az ember meglepő gyorsasággal rontott rám. Kitértem, így csak súrolt, de a vállam így is belefájdult. A következő ütése alatt elgurultam, és oldalba akartam szúrni, de blokkolta a pajzsával, és már fordulásból ütött is. Kereszteztem
a kardjaimat, és így fogtam fel az ütést. Arra eszméltem, hogy repülök. Kínos. Pont jó volt a kilátásom arra, hogy Rose se áll sokkal jobban. Épp most került ki egy villámot, de a bal vállát már így is megperzselte egy tűzgolyó. Nézelődésemnek véget vetett egy vitrin, amibe csapódtam. Az üvegszilánkok belevágtak a tenyerembe, de nem érdekelt. Pörögtem az adrenalintól. Ezt imádtam úgy a harcban. Felkeltem, és már téríthettem is el egy ütést. Kezdtem azt gyanítani, hogy emberünkben csörgedezhet egy kevés ork vér, hogy ekkorákat üt. De én fürgébb és ügyesebb voltam. Ahogy továbblendült a keze, megvágtam az oldalát. Sajnos bőrpáncél volt rajta, és lecsúszott a kardom róla, így alig több mint egy karcolást ejtettem.
Ő a feje fölé emelte a buzogányt, és függőlegesen csapott le vele. Kitértem balra, de visszakézből lendítette is tovább. A kardommal elütöttem a fegyverét, és combon szúrtam, mivel a testét védte a pajzsa. Hátraugrottam, hogy nyerjek egy kis teret. Ő követett, de már sántikálva. Vízszintesen meglendítette a buzogányt, de én lebuktam, és feltartottam a jobb kardom. Üvöltést hallottam, és vér fröccsent. Megvágtam a csuklóját. Nem volt életveszélyes, de kezet kellett váltania, eldobva ezzel a pajzsot. Suhintott, és ki akartam térni, de megbotlottam, és már csak blokkolni volt időm. Ezzel azonban a kardjaimat kitettem a teljes erejének, nem először. Az egyik penge fémes pendüléssel kettétört. A másik kardomat átdobtam a jobb kezembe, és készültem a kitérésre. Függőleges csapás jött, és kitértem. De hagytam búcsúajándékot. A lábamat az ágyékánál. Ettől összegörnyedt, és elejtette a buzogányt. Felvettem. Értetlenkedve nézett föl. Láthatóan nem volt hozzászokva a vereséghez.
-Nem fair!
-Így van!-mondtam, ezért hát visszakapta a buzogányát. Az arcába.

Odafordultam Rose-hoz, épp időben, hogy lássam, ahogy a falhoz csapódik, és ernyedt kezeiből kihullanak a kardjai. Draul elindította a gyilkos varázslatot, de épp be tudtam ugrani az útjába, így Rose túlélte. Én viszont elvesztettem a másik kardomat is. Alig voltam magamnál, küzdöttem, hogy ne ájuljak el. Felvettem Rose kardjait, és készültem a halálomra. A varázsló küldte is a villámot, de valami eszméletlen dolog történt. Felemeltem a kardjaimat, hogy blokkoljak, és a villám azokba csapódott. Ettől függetlenül Én elvileg halott voltam, hiszen hogy is élhetném túl a varázslatot. De valahogy a villám a kardok pengéjéből a markolatba, onnan meg a testembe áramlott. És nem ölt meg. Épp ellenkezőleg, olyan erőt éreztem, mint még soha. Az ösztöneim azt súgták szúrjak. És azt is tettem. Ekkor a kardokból villám csapott elő. Olyasmi, mint amit elnyeltek, de százszorta erősebb. Elindult Draul felé, és...mellé. Kínos...
De szerencsére Ő annyira meg volt döbbenve, hogy mozdulni se tudott. Végül jobban megnézte a pengéket, és Rose-t, és összeállt a kép. Rám nézett, és tudtam, hogy varázsolni készül.
Lévén az egyetlen esélyem, eldobtam a kardom. És végre egyszer szerencsém volt. A kard beleállt Draul mellkasába, ő pedig bamba tekintettel összeesett.

A cselédlépcsőn át elmenekültem, karjaimban Rose-al. Végül kijutottunk a hátsó ajtón át, ahol bejöttünk. Ekkor hallottam meg a vészharangot. Mindenki az épület felé rohant, így az árnyékokban könnyű volt kijutni a birtokról. Megkerestem a táborunkat, és lefektettem Rose-t, majd én is elaludtam. Senki nem állt őrt, de ha tudok a veszélyről, akkor se tudok tenni ellene, szóval mindegy volt. Reggel felkeltünk, és visszamentünk a falumba. Rose azt mondta tartsam meg a kardokat, ha már az enyémek elvesztek, őt úgy is csak a múltra emlékeztetnék. Ekkor bejelentette, hogy elmegy. Azt mondta, végig kell gondolnia mihez kezd most. Úgy éreztem utoljára látom.
Nem szóltam egy szót sem, éreztem, hogy nem tudok semmi hasznosat mondani. Elment.
Én pedig visszatértem a mindennapi életemhez, ami unalmasabbnak tűnt, mint emlékeztem.
Munkát kerestem, ahol tudtam, ők pedig fizettek, amit tudtak. Vadásztam az ételemért, és gyakoroltam a kardokkal.

Egy hónap múlva kopogtattak a kunyhóm ablakán. Ajtót nyitottam. Rose volt az.
Egy elviselhetetlen pillanatig szótlanul álltunk ott, egymás szemét fürkésztük. Aztán megcsókolt.
Én viszonoztam, majd a karjaimba vettem, bevittem a házba és magunkra zártam az ajtót.

Végül magunk mögött hagytuk a kunyhót. Egyikünk se akart egy helyen letelepedni. Utazni akartunk, hogy még többet lássunk a világból. Az a kunyhó egyszer még jól jöhet, de nem most.
Most vár ránk egész Chaos.