Robert Solwarin

Tárgy: Robert Solwarin Szer. Feb. 25, 2015 9:52 am

Munka az utakon
I. rész

Lassan poroszkálok a lovam hátán a szekér mellett, és unottan bámulom a tájat. A ló természetesen nem az enyém, a munkához adták. Lassan elnyomok magamban egy ásítást, ahogy a távolban lenyugvó napot nézem. Végre esteledik, ami azt jelenti, hogy mindjárt megállunk tábort verni. Az egész napos lovaglástól már sajog a tomporom.
- Hóóó! –állítja meg lovát a vezetőnk, és felemelt kézzel jelzi, hogy kövessük példáját. Meghúzom a gyeplőt, majd a többiekkel együtt lekászálódom a hátasomról, majd a kezeimmel megdörgölöm az alfelemet.
- Az istenekre mit nem adnék, ha nem fájna így az ember segge ettől a lovaglástól. –morog mellettem Joe, egy zsoldos.
- Gondolom az övék nem fájdult meg, amikor megteremtették. –felelem, mire hangosan felnevet.
- Képzeld csak el milyen kényelmes világ lenne, ha mindent fájó üleppel teremtettek volna! –vigyorog, és én sem állom meg egy mosoly nélkül.
- Az már biztos, fel sem állnék sehonnan.
- Kivéve, hogy leülj máshova! –kacag fel ismét, és a vállamra csap. Barátságos fickó, barna szemek, barna haj, és a naptól szintén barna bőr. Felszerelése ütött-kopott, a valaha mintás ruhái és bőrvértje már rég kifakult az állandó utazások közepette, csizmáján pedig több a folt, mint a csizma. Egyedül a dísztelen fegyvere az, amit nagy gonddal vigyáz. Egy szó mint száz, pont úgy néz ki, mint egy tisztességes zsoldos.
- Ha már a felállásnál tartunk… -bólintok a fejemmel a szekér felé, ahonnan a kapitányunk éppen lesegíti Awealist, társaságunk nagy becsben és figyelemben tartott papnőjét. Igen szemrevaló hölgy, talán negyed-vérig elf, a vonásai legalábbis az ő finomságukat tükrözik. Telt keblek, keskeny derék és széles csípő. A teste kicsit izmos ugyan, és nem azt mondom, jó pár jobb nővel is akadt dolgom, míg atyám nevét viseltem, azért megmozgatja egy férfi szívét és egyéb testrészeit. Pláne, ha a férfi már napok óta úton van.
- Na igen, nem mondom, hogy én nem forgolódok néha sajgó herékkel éjszaka rá gondolva. De te is tudod, hogy az ilyen finom falat nekünk elérhetetlen. Inkább menj be a fák közé egy tíz percre, és szórakoztasd el magadat.
- Azt mondod? Fogadjunk komám. –vigyorgok rá, noha talán még jómagam is kételkedem szavaimban.
- Micsoda? Te tényleg fel akarod szedni a Tiszteletes asszonyt?
- Hát jó nekem a földön is, nem kell hozzá felszednem… de igen, bíz megfuttatnám vele a csikómat. Mit szólsz hozzá? A fél fizetésed ha meglesz, és tiéd az enyém, ha nem.
- Ilyen könnyen sem jött még pénzem. –vigyorog rám, és kezet rázunk- Lehet, hogy sármos vagy cimbora, de ehhez a nőhöz több kell annál.
- Majd meglássuk. Szólok, ha sikerült, és nem fogok hazudni, ezt az istenekre mondom. A többieknek meg egy szót se róla.
- Még jó, hogy nem! A kapitány a fejünket venné, ha akár gondolatban is tiszteletlenek lennénk Őnagyságával.
- Ne csak álljatok ott, hé! A vacsoránk nem készíti el magát! Joe, nyomás fát szedni, Robert, kösd ki a lovakat, és etesd meg őket addig.
- Igen uram, bocsásson meg uram. –feleltem, és nekiálltam összeszedni a hátasokat.

Feladatom befejeztével látom, hogy a többiek még a fák között járnak, és javában gyűjtik a fát. Úgy döntök kihasználom az alkalmat, és odamegyek Awealishoz, aki a vacsoránkat készíti elő.
- Segíthetek? –kérdezem, és letelepedem mellé a fűbe.
- Köszönöm, az jól jönne. Megtenné, hogy felszeleteli azt a zsák burgonyát amott? –bök a kezével az egyik zsák felé.
- Ugyan hölgyem, nem probléma. –felelem és rámosolygok. Egy pillanatig látom rajta, hogy nem tudja eldönteni, hogyan reagáljon, majd visszamosolyog. Magamhoz veszem a zsákot, majd a tőrömmel szépen elkezdem a bográcsba aprítani. Rengeteg van, de nem baj, így alkalmam nyílik jobban megismerkedni a hölggyel.
- Ne haragudjon, hogy megkérdezem hölgyem, de mi az oka annak, hogy papnő létére zsoldosnak állt?
- Talán furcsállja? –kérdezi olyan hangsúllyal, mintha tesztelne engem.
- Igen. Tudom, hogy a legtöbb isten nem követeli meg a papságától, hogy folyamatosan templomban legyenek, és számos pap vándorol a falvak között, de ön nem ezt teszi. Ön zsoldosnak állt, alacsony fizetésért védelmez szállítmányokat, amik a tulajdonosuk szemében többet ér, mint mindannyiunk élete.
- Valóban. Egyrészt istenemhez hasonlóan én is szeretem a kalandokat, másrészről úgy gondolom, hogy a papok nem szentelnek elég figyelmet a zsoldosokra, és az olyanokra, akik anyagilag az ő szintjükön állnak. Nekik semmijük sincs, nincs földjük, mint egy parasztnak, nem tudják, hogy két hét múlva lesz-e mit enniük, vagy, hogy a következő kanyar mögött nem les-e rá a végzetük.
- És ezért döntött úgy, hogy közéjük áll.
- Csak annyira, mint ön. –néz a szemembe. Azaz csak nézne, mert a tekintetem lejjebb jár, a keblei között megpihenő medálon. Bár tény, hogy nem csak a medálon. Felkapom a pillantásomat, és elmosolyodom, mint akit valami turpisságon kaptak, de látom, hogy nem zavarja a dolog.
- A fenébe. Sosem fogom megszokni, hogy hogyan kéne beszélnem. Amíg velük beszélek átveszem, de amint valaki magasabb körökben tanulttal… -csóválom meg a fejemet- Aral, igaz?
- Igen, én Aral szolgálatába szenteltem az életemet. Nem csak a beszéde árulta amúgy el. Ön szokatlanul okos én jól informált a zsoldosok között, szépen formálja a mondatait, de ezek még elfogadhatóak. De már akkor sejtettem, amikor felajánlotta a segítségét. Leült, mielőtt tudta volna, hogy segíthet. Ha elutasítom ez a mozdulat felesleges, és egy zsoldos nem csinál ilyet. Arról nem beszélve, hogy végig magáztuk egymást. Gondolja, hogy bármelyikük elfogadja, ha egy papnő magázza? Ki maga?
- A nevem Robert Solwarin, legalábbis most ez. Nem ezen a néven láttam meg a napvilágot, de az igazit szeretem titokban tartani. Atyám egy nemes volt, én a másodszülött fia. Hosszú és kalandos évek során jutottam el oda, hogy kilépjek az örökségemből, és földönfutóvá váljak.
- Mesélj róluk. –mosolyog rám.
Az est maradék részében a többiektől félrevonultan, fojtott hangon meséljük egymásnak életünk egy-egy történetét. Hihetetlen kalandokat élt át mindenfele az országban, és számos kisebb-nagyobb csatában is részt vett már. Én óvatosan mesélem neki ifjabb éveim kalandjait, nem akarom, hogy túl sokat megtudjon, ahogy azt sem, hogy hogyan bántam az emberekkel. Inkább a tréfás történetekre fókuszálok, amiből akadt jó pár. Nem titkolom, hogy számtalan nővel volt dolgom, de csak azokat emelem ki, ahol valami jó történet is van hozzá.
- És akkor ott fekszünk a szobájában anyaszült meztelen, összeforrva egy forró ölelésben, amikor kopognak az ajtaján, és az inas közli, hogy az atyja hazajött, és beszélni kíván vele. A lány meg egy pillanat várakozás nélkül, hogy lenyugodhasson a hangja, feleli, hogy most éppen elfoglalt. Az inas persze egyből levette, hogy éppen együtt van valakivel, csakhogy a lánynak ez szigorúan meg volt tiltva. Így hát az inas szabályosan ránk törte az ajtót, és kiabálva, tenyérrel ütlegelve fejtette ki ellenszenvét a dolog iránt. Én sem voltam rest, lepattantam a kisasszonyról, gyorsan ártalmatlanná tettem az inast, majd ruháimat hónom alá csapva, egy csókkal elbúcsúzva kimásztam az ablakon. Csakhogy a ruháim beakadtak a falon futó rózsába, így, mivel nem volt mit felvennem, a kint száradó ruhák közül emeltem el egyet. Ami persze női ruha volt, egy szép terebélyes mosóasszony ruha, úgyhogy a hasamat és a mellemet a régi, szakadt ruháimmal tömtem ki, hogy ne legyen feltűnő. Persze még így is borzalmas álruha volt, hetekig beszélték a kocsmában. –fejezem be az egyik tengerfoki történetemet. Awealis megtörli a nevetéstől könnyező szemét, majd rám emeli a tekintetét. Most hogy jobban megnézem gyönyörű kék szemei vannak.
- Szóval tapasztalt vagy a nőkkel, mi? –kérdezi teljesen más hangsúllyal, mint ahogy eddig beszéltünk, és az arca egyre közeledik az enyémhez.
- Mi tagadás, megéltem egy-két dolgot, és nem igen hallottam vissza elégedetlen panaszokat. –felelem sejtelmesen, és kezemmel megsimítom az arcát.
- Úgy gondolod, hogy képes lennél egy papnőt is boldoggá tenni? –búgja, a forró lehelete beteríti az arcomat.
- Megpróbálok felnőni a feladathoz. –felelem, és megcsókolóm.

A kürt hangja élesen hasít bele az éjszakába, és azonnal kipattannak a szemeim. Awealis is felébredt, azonnal felül, nem zavarja, hogy a takaró lecsúszik mezítelen testéről, ismét feltárva előttem a hidegtől hegyes keblei gyönyörű látványát. A sátron kívül a következő pillanatban kétségkívül csatazaj keletkezik, ordítások, fegyvercsilingelés.
- Ez a riadó. Megtámadtak minket. –mondom és felpattanok, egy csókot hintek az ajkaira, felkapom a kardom és a pajzsom, és úgy ahogy vagyok, ruha nélkül rontok ki a sátorból.
Az elém táruló látvány ijesztő és teljesen kaotikus. Az őr eloltotta a tüzet, az enyhén pislákoló parázs fényénél sötét alakok harcolnak. Tudom, hogy van, aki a társam, és van aki nem, de nehéz megmondani, melyik az. Valaki felém ront állati üvöltéssel, egy buzogányt lóbálva. Előre lépek, felemelt pajzzsal kizárom a kezét mielőtt lecsapna, és keresztül szúrom a mellkasát. Pajzsommal eltolom, kirántom belőle a kardot, és újabb támadót keresek. Hallom, ahogy mögöttem Awealis is előkerül, de azért gyorsan hátrapillantok, hogy tényleg ő az. Vonásait még ebben a sötétben sem lehet összetéveszteni. Testén nincs ruha, egyedül a keblei között pihenő medálon csillan meg a fény. Az ő kezeiben is fegyverek vannak, egy-egy rövidkard, de hallom, ahogy imádkozni kezd. Nem tudom, mit kér az istenétől, de azt igen, hogy az ő varázslatai lehetnek azok, amik megmentenek minket, így közel maradok hozzá, hogy meg tudjam védeni. Ráadásul ő az egyetlen, akiről biztosan meg tudom mondani, hogy velem van.
Még egy alak tör felém a sötétben, kardot lóbálva, de én ismét előre lépek, megakadályozva a támadását, és a mellkasára sújtok. Hallom, ahogy megcsörren a pengém alatt a láncinge, de hátratántorodik. Ha nem is lett olyan súlyos, mint akartam, azért egy-két bordája biztosan eltört. Levegőért kapkod, és mielőtt bármit tehetne, a fejére szúrok, ami elől nem tér ki.
Lassan látom, ahogy egy csoport a szekér köré gyűlve harcol, egymásnak és a szekérnek vetett háttal, vállal, és ügyesen aprítják, aki a közelbe ér. Szerencsére támadóink is össze lehetnek zavarodva, mert senki nem lő íjjal.
Hálát adok az isteneknek, hogy Awealis sátrába jöttünk be éjszakára, mert az a tábornak azon a szélén van, ami jobban védett, és a támadás irányától ellentétesen, így hozzánk alig jut el egy-két ellenfél, azokat pedig gyorsan levágom. Nem jó harcosok, fiatal zsoldosok vagy haramiák, akiknek szinte semmi tapasztalatuk nincsen, a bátyámmal eltöltött edzések kétségtelenül felém billentik a mérleget.
A percek lassan vánszorognak, amikor hallom, hogy a papnőnk szavai hangosabbak lesznek, ami azt jelzi, hogy közeleg imája végéhez. Emellett sajnos azt is, hogy felfigyelnek ránk, és hárman is felénk rontanak. Előre lépek, és az egyikük felé vágok, de az hárítja, míg a pajzsommal felfogom egy másik támadását, és elhajolok a harmadiké elől. A lábtechnikámmal és a pajzsommal megúszom egy-két karcolással a következő néhány összecsapást, míg beviszek egy mélyebb vágást az egyikük csuklójára, sajnos nem eleget ahhoz, hogy elejtse a fegyvert. De így is tudom, hogy nem fogom sokáig bírni.
- Feküdj! –kiáljta Awealis, és azonnal a földre vetem magam. Nem látom, hogy mi történik, de a levegő megtelik sikolyokkal, és mire felpattanok a szekér védőin és rajtunk kívül senki sem mozog a tisztáson. Egy pillanatig senki sem beszél, mindenki a tájat kémleli és fülel, hol lehet még ellenfél, mozog-e még valaki. Minden egyes tücsköt hallani lehet, de sehol senki.
Végül a szekérnél állók kiáltanak fel először örömittasan, a győzelemtől megrészegülve. Én is csatlakozom az állatias üvöltéshez, megfordulok, ledobom a fegyvereimet, a kezeim közé kapom a papnőnket, és megcsókolom. Érzem, és ő is érzi, hogy férfiasságom éledezni kezd, de nem zavarja. Nagy nehezen elvonszoljuk magunkat a sátorig, bedobom az aljára és rávetem magam. Halljuk, ahogy kint a többiek tivornyázni kezdenek, de mi most így ünnepelünk. Csodáljuk egymás testét, az életet oly módon, amit csak a túlélők értenek meg. Vadak vagyunk, mohók és hangosak, mint az állatok üzekedünk. Körmei a hátamba vágnak, érzem, hogy még a vérem is kicsordul, de nem érdekel, csak ez a gyönyör, az élet élvezete tölti ki minden porcikámat.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire kielégítettük vágyainkat, és előmászunk a sátorból. A többiek még mindig odakint vedelnek, mi pedig úgy döntöttünk csatlakozunk hozzájuk. Persze felvettem a nadrágomat, Awealis is a csuháját, majd letelepedtünk a többiek közé. Hátba veregetjük egymást, ölelkezünk, az ital pedig folyamatosan körbejár. Hamarosan annyira berúgok, hogy fogalmam sincs arról, mi történik körülöttem. Foszlányokat elkapok, letelepedünk a tábortűz köré beszélgetni, aztán egyszer csak Awealis már az ölemben ül és hevesen csókoljuk egymást, a többiek meg kurjongatnak és trágárságokat kiabálnak.
Az ünneplésnek a napfelkelte vet véget, amikor a kapitány utasítására eltesszük az italt, és megpróbálunk tábort bontani. Nem mondanám, hogy részegen könnyű feladat.

Folytatása következik…

Awealis

Tárgy: Re: Robert Solwarin Szer. Feb. 25, 2015 9:53 am

Munka az utakon
II. rész

Végül délre sikerül lebontanunk a tábort, és kijózanodnunk annyira, hogy tovább tudjunk menni. Én a lovammal lassan poroszkálok a szekér mellett, és kedvesemmel beszélgetek. Furcsa valakit így nevezni, kedvesem. Még soha senkit nem hívtam így, és nem tudom, hogy ez most meddig fog tartani. Egy hirtelen fellángolás volt mindkettőnk részéről, de még józanon is együtt találtuk magunkat. Lehet, hogy csak erre az útra, de kétségtelenül együtt vagyunk, és ez aggaszt.
Ami viszont még ennél is jobban aggaszt, az a támadóink kiléte. Még mi sem tudjuk, hogy mit szállítunk, sőt, a főnök az egyetlen aki tudja, hogy kinek. Ennek ellenére megtámadtak minket, és a napfénynél világossá vált, hogy a támadóink, ha képzetlenek is, de szervezettek voltak. Nem egy egyszerű csapat útonálló volt, ezek miértünk, illetve a rakományért jöttek. És mivel ez felettébb aggasztó, az egyetlen olyan személy társaságát keresem, akinek az intelligenciája megközelíti az enyémet, az pedig Awealis.
- Ezek a támadók nem véletlenül találtak meg minket. –nyitom meg a beszélgetést.
- Egyetértek. Valaki vadászik ránk.
- Igen. Ami az erdőben még problémásabb lesz. - az utunk Roldan városában kezdődött, és első menetben Erdőközig tart. Ez azt jelenti, hogy be kell mennünk a Kígyó erdőbe, aminek már napok óta a szélén megyünk.- nem fogjuk észrevenni, ha bekerítenek minket, vagy ha csapdát állítanak.
- Nem csak ez a baj. A Kígyó erdő nem csak a folyó miatt kapta ezt a nevét. Számtalan mérges kígyó faj él ott, a fák rejtekében pedig medvék, jworlok, lidércek és egyéb szörnyek járnak. –mondja, én meg legszívesebben ordítanék vele. Nem ez a legfőbb bajunk!
- Ami az ellenfeleinknek is probléma. De ez a támadás… könnyen lehet, hogy ellenségeink csak színlelték ezt a gyengeséget, hogy lankadjon a figyelmünk.
- Lehet. Valamint már könnyen tudhatják azt is, hogy van egy varázshasználó a csapatban.
- Így igaz, és nem lehet nehéz rájönni, hogy te vagy az. Arról nem beszélve, hogy valaki elárult minket. –fogom halkabbra a hangom.
- Gondolod?
- Igen. Gondolj bele, senki más nem tud az útvonalunkról rajtunk kívül. Vagy van egy áruló, vagy már indulásunk előtt is figyelték a csapatot. Noha egyiket sem tartom teljesen kizártnak, az árulás mégis valószínűbbnek tűnik.
- És aggasztóbbnak.
- Ezzel nem értek egyet. Ha valami akkora dologba keveredtünk, hogy már azelőtt figyeltek, mintsem elindultunk… nem akarok ilyen dologban részt venni. –mondom, és még a gondolatba is beleborzongok.
- Talán igazad van. Szerinted ki lehet az áruló, ha van? –teszi fel a kérdést, ami ilyenkor mindenki fejében meg kell, hogy forduljon.
- Nem tudom. De ne rágódj ezen. Ha ezen agyalunk, az elvonja a figyelmünket, és bizalmatlanok leszünk azokkal szemben, akikben bíznunk kéne. –mondom, mintha megbíznék bárkiben a társaságból.
- Akkor mit tanácsolsz, mit lépjünk?
- Semmit. Legyünk felkészülve, és figyeljünk egymásra. Ha tényleg van áruló, akkor jó eséllyel megpróbál majd téged megölni.
- És ez egy remek indok neked, hogy továbbra is a sátramban töltsd az éjszakát.
- Ugyan, tegnap este sokkal szebb érveket is felhoztál ahhoz, hogy így kívánjak tenni. –felelem, és rámosolygok. Ő visszamosolyog, de látom, hogy közben aggódik.
- Honnan tudjam, hogy nem te vagy esetleg az áruló?
- Mert ha én lennék, akkor tegnap este megöltelek volna, majd eltűnök, vagy úgy állítom be, mintha meghaltál volna a támadás közben. Noha ez nem bizonyíték, egy érvnek jó. Ami azt jelenti, hogy bennem bízhatsz a legjobban.
- Valóban. És gondolod, hogy ma éjszaka is be kéne engedjelek? –néz rám sejtelmesen, és feltűnik, hogy kihagyta a sátor szót.
- Ahogy kívánod, noha úgy éreztem, hogy kielégítőnek találod a társaságomat.
- Ez így is van. Felettébb kellemes társaságnak bizonyulsz az útra. –feleli egy pillanatnyi szünet után, mintha gondolkodnia kellett volna.
- Az útra? –kérdezem semleges hangon, és nem is kell tettetnem. Nem vagyok biztos abban, hogy szeretném, ha tovább tartana, de abban sem, hogy nem akarom.
- Az útra mindenképpen, a többit majd meglátjuk.
- Meglátjuk? –kissé sértve érzem magam azért, hogy így áll hozzám, ami zavar. Nem kéne sértve éreznem magam, ha én is így állok őhozzá! Gyűlölöm a gondolatot, hogy valakit ne én befolyásoljak, hogy valaki döntsön arról, hogy meddig akar velem lenni.
- Intelligens vagy és jóképű, kifejezetten erős vonzalmat érzek irántad, ami tegnap este teret is nyert. Azonban nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy valami veled nincs rendben, hogy valahogy nem úgy állsz az emberekhez, ahogy mi. Ami nem feltétlenül baj, de nem biztos, hogy a kielégítő úti társnál a jövőmben több szerep tud neked jutni. Arról nem beszélve, hogy zsoldosok vagyunk, ráadásul én egy papnő, ki tudja, lehet más feladatokat kapunk. Nem akarom leláncolni magamat.
- Megértem a gondolataidat, és mégis felzaklatnak. Kérlek, ne haragudj ezért. –felelem őszintén.
- Gondolom még nem sokan kosaraztak ki téged. –mosolyog rám, és ez feldühít, egyszersmind felizgat. Csak legyen éjszaka, majd megkapja a magáét… akaratlanul is rám törnek a tegnapi éjszakánk emlékei, és a nadrágom kényelmetlenül szűk kezd lenni. Megpróbálom feltűnés mentesen megigazgatni, de amikor befejezem elkapom a pillantását, és látom, hogy észrevette a mozdulatot.
Az út szép lassan bemegy az erdőbe, és egyre mélyebbre megyünk. A tölgyfák eleinte alig, majd egyre jobban tornyosulnak fölénk, és valami ősi érzet járja át az erdőt. Nyugtalanul szorul görcsbe a hasam, és látom, hogy Awealisnak is hasonlóan furcsa érzete van. Lehajtja a fejét, és megmarkolja a medálját, láthatóan imádkozni kezd. Irigylem, hogy képes az életét valaki más szeszélyére bízni, noha szánom is érte. Viszont az imádság alatt esélytelen, hogy bármilyen kommunikációt folytassak vele, így megugratom a lovamat, és Joe mellé léptetek.
- Jössz a fél zsoldoddal. –vigyorgok rá.
- Tudom, a fenébe is veled Robert! Bár az a lárma, amit tegnap a harc után csinált miattad a sátorban még minket is elszórakoztatott. No tessék, itt van a pénzed. –mondja, és leszámolja nekem az érméket. Szó nincs arról, hogy ennyire szükségem lenne rá, de megdolgoztam érte.
- Köszönöm. Mond csak, a főnök kiokoskodott valamit a tegnap este után? –kérdezem, és fejemmel a kapitány felé biccentek.
- Megduplázzuk az őrséget, és kettesével alszunk a sátrakban.
- Ezzel azt hiszem nem lesz baj. –vigyorgok, és gondolatban helyeslem a kapitány intézkedéseit.
- Csak nehogy ne vegyétek észre, ha kitör a csetepaté.
- Tegnap is észrevettük, nem?
- Ami igaz az igaz, észrevettétek. Amúgy sem hinném, hogy képesek lennének többször támadni azok a banditák, nem élhette sokuk túl.
- Azért tartsd nyitva a füled. Aggaszt ez az erdő. –felelem komoran, és közben a tájat kémlelem. A levegő hideg, nyirkos, nehéz és fullasztó. Valamiért úgy érzem magam, mintha hiába vennék levegőt, mégsem jutna elég a tüdőmbe.
- Engem is, az már biztos. Édesanyám kiskoromban mindig azt mesélte, hogy ezt az erdőt gonosz boszorkák lakják. Sosem tartottam igaznak a meséit, de most… kezdem megérteni, honnan jönnek.
- Értelek. –felelem, majd egyre kevesebbet szólva lovagolunk tovább. A nap el-eltűnik a lombok között, szinte szürke az erdő körülöttünk. A fák között pedig mintha valami mozgást vélnék felfedezni, egy hatalmas árnyat, mely meg-megjelenik, majd tovább kúszik. Az egyetlen, ami vigasztal, hogy Khá is itt van az erdőben valahol, és hallanám a hangját, ha baja lenne.
Ahogy haladunk egyszer csak hatalmas recsegés ropogás jön elölről, majd a kapitány hangját hallom:
- Jworl! –üvölti, mi pedig azonnal szétszóródunk. Még életemben nem láttam ilyen bestiát, de hallottam róluk, az erdők egyik legveszélyesebb állata. Amint megpillantom, már látom, hogy miért. Szürke szőre vastag csimbókokban lóg le a testéről, egyedül fehér karmai, agyarai és szarva lóg ki alóla, no meg a vörösen izzó szemei. Akkora, mint egy ló, és a szőr alatt kirajzolódnak a hajókötélnél vastagabb izmok kötegei.
Néhányan lándzsával gyülekeznek a szekérnél, hogy védjék az árut, mi többiek körbevesszük az állatot, mely már az út közepén áll. Lekapom az íjamat a hátamról, és nyilat helyezek az idegre, de nem húzom fel, a jelzésre várunk.
- Most! –üvölt fel a vezetőnk, és nyolc íj feszül meg, majd pendül egyetlen, tökéletesen szinkronizált mozdulatban. Az állat méretének hála még én is találok, noha pocsék íjász vagyok, de a nyilak alig sebzik meg. Dühösen dobálni kezdi a fejét, majd leszegett fejjel megiramodik az egyikünk felé. Szerencsétlenje próbálja megugratni a lovát, hogy kitérjen, de nem elég gyors, az állat feldönti, és ráveti magát. A ló és lovasa egyaránt sikoltozik, miközben mi azonnal kardot rántva vetjük rá magunkat a fenevadra. Csapásom végigszánt a jobb hátsó combján, de a szőr alatt alig sebzem meg a mocskot. Szétrobbanunk, mielőtt még közénk támadna, és ebben a pillanatban a szekérnél állók közül néhányan számszeríjakkal tüzelnek. Határozottan jobb eredményt érnek el vele, mint eddig bármi, de ez sem elég ahhoz, hogy megdögöljön.
Idegesen próbálja elkapni valamelyikünket, de figyelünk, nem akarunk a szerencsétlen sorsára jutni. Amint kitör valaki felé a többiek rávetik magukat, és apró sebesülésekkel gazdagítják, majd szétválnak. Ebben a pillanatban pedig jönnek a számszeríjasok. Nem gyakoroltuk sehol ezt a mozdulatsort, de mindenki tudja, hogy mit kell tennie, az életösztön dolgozik bennünk.
De ez sem tart örökké, a vadállat az egyik pillanatban gyorsabban ugrik meg, mint eddig, és elkapja a kapitány lovát. Egyetlen karomcsapással széttépi a ló torkát és a földre dönti, maga alá szorítva a vezetőnket. Mielőtt rávetné magát azonban a levegőben hirtelen egy fej méretű vízgömb jelenik meg, és hatalmas sebességgel a bestia felé száguld. A szörnyeteg karma lecsap abban a pillanatban, hogy eltalálja a varázslat. Mintha márványgolyó ment volna a fejének, egy hatalmasat reccsen, majd a fülein agyvelő fröccsen ki, és döglötten dől oldalra.
Leugrok a lóról, és a kapitányhoz sietek. Én vagyok a legközelebb, de én sem láttam, mi történik. Remélem, hogy nem lett nagy baja. Nem az élete érdekel, még a nevét sem jegyeztem meg, de ha most hal meg a csapat széthullik, nem lesz vezetőnk.
Csakhogy amint odaérek, már látom, hogy hiába a remény, a hasát szabályosan feltépte a fenevad.
- Figyelj… figyelj rám Robert. –suttogja, én meg térdre vetem magam. A többiek ugyan már közel értek, de hallották, hogy a mondatát nekem címezte, így tiszteletteljesen hátrébb állnak, noha arcukra zavar ül ki.
- Figyelek.
- Helyes. Tudom, hogy ki vagy. Ne aggódj, senki sem tudja, de nem is ez a fontos. A nyeregtáskámban van egy díszes fémdoboz. Ne nyisd ki, semmi esetre se, de vedd el. El kell vinned Erdőközbe, ott vár ránk egy nemes. Ő mondta, hogy vegyelek be, azt mondta, hogy még régről ismered. A neve… -vért köhög fel, már nem húzza sokáig- a neve Rupert De’lavi. Mindenképpen vidd el neki. Minden más, a szekér, minden csak átverés. A doboz kell.
- Értem. Elviszem. –felelem, és komolyan gondolom. Megragadja a kezemet, majd egy nagyot sóhajt, szemét az égre szegezi, és egyetlen, reszelős hangon eltávozik a világunkból.
- Meghalt. –állok fel, próbálok nem arra gondolni, amit mondott. Rupert… a fenébe is! Lecsatolom a nyergét és az én lovamét, majd feldobom az enyémre.
- Mit mondott? Minek a nyereg? –kérdezi az egyikük.
- Mert a nyeregben van néhány levele a kedvesének, de valahol elrejtette őket, és nem akarok most a kutatással vacakolni.
- És miért veled beszélt? Régebb óta ismerem, mint te, sokkal régebb óta! –fakad ki egy másik.
- Nem tudom miért pont velem akart beszélni, de velem beszélt! Úgyhogy vagy velem tartotok a célunkhoz, vagy megfordultok és visszamentek arra, amerről jöttünk. A feladatunk nem ért véget, és minél hamarabb el kéne érnünk Erdőközbe. Nem akarok még egy támadást. –felelem, és felpattanok a lovamra.
- A szekeret itt hagyjuk, pakoljunk át mindent a lovakra. Elsősorban az élelmet, vizet Awealis tud adni nekünk.
- És mi legyen az áruval? –kérdezi az egyikük. Egy pillanatra eltöprengek a válaszomon.
- Hagyjátok itt őket, az csak elterelés. Az igazi feladat ennek a leszállítása. –mondom, és felemelek egy apró ládikát a szekérből, majd a nyergemre kötözöm. Fogalmam sincs, hogy mi lehet benne.
Morogva bár, de engedelmeskednek, hajlandóak voltak elfogadni vezetőjüknek. Kedvesem szemében is egyfajta új elismerést vélek felfedezni, és ez igen jól esik.

folytatása következik…

Tárgy: Re: Robert Solwarin Hétf. Márc. 09, 2015 12:33 pm

Munka az utakon
III. rész

Halkan és meglepően gyorsan elkészült a tábor. A napnyugta első jelére kerestünk egy tisztást az út mentén, nem akartunk sötétben készülődni. Az emberek szó nélkül tették a dolgukat, senki sem lazsált.
Nekem persze súlyos gondok terhelik a fejemet. Itt van egy csapatnyi zsoldos, összesen hét híján kéttucatnyian, és én vagyok a vezetőjük. Egyenlőre. A hatalom átvétele túl gyors volt, túl simán ment. A szorongatott helyzetünk miatt senki nem állt elő nyíltan azzal, hogy nem akar engem vezetőnek, és ez most suttogásként hagyja el az ajkukat. Faszedés közben, sátorverés közben, folyamatosan. Suttognak, terveznek, felmérnek. Azon gondolkodnak, hogy miért kéne nekem a vezetőnek lenni, miért ne lehetnének ők. Megéri-e engem követni? Tudnám-e őket vezetni? Mit láthatott bennem a kapitány, ami miatt velem beszélt?
Az egyetlen, ami támaszt nyújt, az Awealis támogatása. Rengeteget számít, hogyha a papnőnk mellettem áll, mivel ő az egyetlen a csapatban, aki képes varázsolni. No, nem csak ezért, már azzal, hogy papnő, státuszt és hatalmat birtokol. Ha behódol nekem, akkor a hatalma az enyém. Ezt persze rontja a viszonyunk, mert talajt adhat pletykáknak, hogy csak azért hódol be, mert szeretők vagyunk. De ha ezért elválnék tőle, akkor megsérthetem, és ellenem fordul, ami végzetes lenne.
Sokat töröm a fejem, és végül egyetlen megoldással tudok szolgálni a helyzetre. Kockázatos, de nekem kell először lépnem. Így hát, amikor elkészül a vacsora, és mindenki a tálkájába mélyed felállok a helyemről. Egy pillanat alatt csend borul az egész társaságra.
- Azt hiszem, beszélnünk kell. Brentley Stone, a kapitány hirtelen távozott el a világból, és nagy űrt hagyott maga mögött a csapatban. Mindannyian tudjátok, hogy csak ő tudta, hogy mi a feladatunk és ki bérelt fel minket. A halála előtt engem hívott oda, és átadta nekem a tudását. Fontos, hogy csak ezt adta át. Nem mondott olyat, hogy mostantól én leszek a vezető, és mást sem nevezett ki annak. Tudom, hogy a csapatban rangidő alapján nem én jövök, és nem is kívánom ezt a feladatot. Akkor és ott, abban a helyzetben muszáj volt valakinek erélyesen fellépnie, és a körülmények miatt lettem én az. Hiszem, hogy a vezetőt a csapatnak kell megválasztania, mivel senki sem vezethet olyanokat, akik nem akarják, hogy vezessék őket. Így ha valaki közületek úgy gondolja, hogy alkalmasabb a feladatra álljon fel, és emeljen szót érdekében. De! Amit a kapitány rám hagyott nem adom tovább, és erről nem nyitok vitát. –fejezem be a mondandómat, és leülök.
- Én jobb vezető lennék. –áll fel Ricker, aki a jworl halála után is hangot emelt ellenem- Régebb óta vagyok veletek, mint ő, aki csak most csatlakozott. Én vagyok a rangidős most, hogy Brentley meghalt.
- Na és? Attól még hülye vagy. Robertnek legalább helyén az esze. –feleli Joe, és hálás vagyok a szavaiért. Én nem hívhattam volna fel erre a figyelmet, de tény, hogy Ricker közel sem a megfelelő eszű ember vezetéshez.
- Nem mintha mi olyan régóta együtt lennénk, sokunk nincs itt egy hónapja. –szól hozzá még valaki.
- De tényleg ő a rangidős. –felel egy újabb hang, és pillanatokon belül parázs vita alakul ki. Hangosak és nem törődnek azzal, amit a másik mond, csak túlkiabálják egymást. Hamarosan kitör a káosz, csak a „Robert” és „Ricker” kiáltásokat hallani.
- Elég! –emeli fel a hangját Awaelis, és azonnal csend borul a társaságra- Semmi értelme ennek, amit csináltok. Veszekedtek, mint a gyerekek, ahelyett, hogy gondolkodnátok.
- Mert te gondolom Robertet tennéd meg főnöknek. –vicsorog valaki.
- Már meg is tette, mindannyian tudjuk. –röhögnek fel a sötétben.
- Úgy látszik nem csak az istenével szemben mutat alázatot.
- Aralnak hála biztos folyton nedves odalent! –kontráznak rá. Awaelis azonnal felpattan, a kezein kidagadnak az erek. A levegő hirtelen mintha nehezebb lenne, és mire bárki feleszmélne, már át is suhan a társaságon, torkon ragadja az utolsó hozzászólót, a földre penderíti, és a torkára lép.
- Nem érdekel, ha engem sértegetsz, de az istenem nevét a szádra ne vedd a mocskos tréfáidhoz. –sziszegi, majd leszáll az áldozatáról- Azt hiszem tisztáznunk kéne valamit. Igen, Robert a szeretőm, és igen, kefélünk, mint a nyulak. Akár tetszik ez nektek, akár nem. Ma éjszaka is csinálni fogjuk, holnap éjszaka is, addig, amíg mi akarjuk, és ehhez kurvára nincs közötök. Nem érdekel, ha halljátok, mert ez a legtermészetesebb dolog, ahogy az sem érdekel, ha ti magatokhoz nyúltok miközben hallgatjátok, mert az a ti dolgotok. Nő vagyok, és vannak vágyaim, amik kielégítéséhez Robert eléggé férfi. De ne higgyétek, hogy az, hogy kivel töltöm az éjszakáimat befolyásolja a munkát. Nem azért mondom azt, hogy ő legyen a vezetőnk, mert neki teszem szét a lábam, hanem azért, mert méltó a feladatra. Nem azért követtük Stonet, mert ő volt a rangidős, hanem azért, mert jól csinálta, amit csinált. Nem is ő volt a legjobb harcos, de intelligens volt és karizmatikus. És mielőtt még nekem esnétek, rendezzük le egyszerűen: aki Robertet akarja vezetőnek jobbra, aki Rickert akarja balra áll. Ez a legegyszerűbb, szépen megszavazzuk a dolgot.
- Ezen nincs mit megszavazni. Én vagyok a rangidős. –sziszegi Ricker, mire Awealis előrelép, belehajol az arcába, és úgy feleli:
- Lehet, de ez senkit nem érdekel. Az emberek döntik el, hogy kit követnek. A kezünkben vannak a golyóid Ricker, és megbaszhatod magad, ha nem fogadod el a döntést. Légy elég férfi, és engedd az embereket dönteni. Vagy félsz, hogy nem téged választanának? –mondja, és a férfis résznél megmarkolja elöl a nadrágját, amitől egy pillanatra idegesen rándul össze a gyomrom. Féltékenység? Egyre jobban kezdem aggasztani magamat.
A társaság lassan, morogva feláll, és vonakodva-tanakodva beállnak a két oldalra. Az én oldalamon egyértelműen többen vannak, közel kétszer annyian.
- Akkor ez egyértelmű. –zárja le Awealis. Egy pillanatig csend van, mindenki arra vár, hogy Ricker reagáljon valamit. De ő semmit sem szól, noha a tekintete mindent elárul. De nem érdekel, most nem. Majd törődöm vele, ha eljön az ideje.
- Köszönöm, és ígérem, hogy felnövök a feladathoz. Joe, Brandon, tiétek az első őrség. Utána én őrködöm Joshsal, és végül Thomas és Dirk. Most, hogy beértünk az erdőbe fontos, hogy a tűz éjszaka is égjen, hogy elriassza a vadállatokat. A többiek, akik nem őrködnek szedjenek ehhez elég fát egy óra alatt. Pihenjétek ki magatokat, de takarodót nem vezetek be, bízom abban, hogy belátjátok, szükséges aludnotok. Mindenkinél legyen a keze ügyében a fegyvere a sátrában is. Valamint, ami nagyon fontos: senki ne részegedjen le. Ihattok, de tartsatok mértéket. Ha részeg embert látok, az többlet őrséget kap. –osztom ki szűkszavúan az utasításokat. Azzal, hogy beraktam magamat a legszarabb időbe mutatom, hogy nem kivételezek magammal, és Rickert sem tettem be, ami szintén pozitív lehet a szemükben. No nem emiatt nem tettem be, egyszerűen nem bízom abban, hogy rendesen csinálná a feladatot.
- Tartok attól, hogy a tegnap esti támadás nem csak véletlen volt, nem csak banditák voltak, akik kifigyeltek minket. Közel sem biztos, de lehet, hogy a feladatunkat valaki nem szeretné, hogy sikerrel zárjuk. Én azt mondom, hogy az illető bekaphatja. Legyünk éberek és legyünk óvatosak, akkor minden veszéllyel szembe tudunk szállni. Továbbá mindenki, aki velünk van kössön egy szalagot a bal alkarjára, így éjszaka könnyebben ismerjük fel egymást. –őszinteség és lelkesítő beszéd, a legjobb kombináció a morál megteremtéséhez.
- Gyáva vagy. –hallom Ricker hangját. A fenébe, nem tudna kussban maradni? Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, de tartok attól, hogy ez nem lesz elég.
- A füleden ülsz? Azt mondtam, gyáva vagy. Egyszer megtámadtak, és máris a nadrágodba vizelsz? –mondja tovább, és gyorsan mérlegek, hogy mit tegyek. Ha nem teszek semmit azt hiszik igaza van. Ha az embereimmel veretem meg, akkor szintén gyáva leszek, ha pedig én verem meg, akkor nem élek a hatalmammal, és ez lesz gyengeség.
Végül odalépek hozzá, és tisztán, hangosan felelem, miközben mélyen a szemébe nézek.
- Örülök, hogy megosztottad velünk a véleményedet, de nem tűröm, hogy inzultálj. Takarodj fát szedni, és átveszed Dirktől az őrséget. Ha pedig még egyszer azt hallom, hogy sértegetsz valakit…
- Akkor mi lesz, kapitány? –vág közbe gunyorosan, a mellkasa előtt keresztbe tett kezekkel. Csak úgy dagadnak a karizmai, a láncinge szabadon hagyja őket.
- Akkor megvonom a zsoldodat. –fejezem be és ott hagyom. Ezzel nem tud mit kezdeni, mint kapitány a jogom szétosztani a fizetést, és indokolt esetben visszatartani valakitől egy részét. Nem állhattam le vele harcolni, de ezzel egy olyan megoldást találtam, ami harc nélkül is egyértelművé teszi, hogy velem nem ellenkezhet.
- Na mi lesz lusta banda? A fák nem szedik össze magukat! –nézek a többiekre, akik bólintanak, és elindulnak munkára.

Az éjszaka közepén őrködni a legrosszabb dolog. Csak úgy elviselhető, ha előtte korán lefekszel aludni, és amint végeztél mész vissza, de még úgy is fáradt leszel a következő napon. Mi Awealisszal pedig nem mondanám, hogy aludni mentünk el a gyűlés után. No azért így is sikerült aludnom pár órát, de… és itt egy hatalmasat ásítok, véget vetve gondolatmenetemnek.
Megpiszkálom a tüzet és dobok rá még egy ágat. A fiúk kitettek magukért, szép nagy adag fát összeszedtek. Nem bámulom sokat a tüzet, nem akarom, hogy elvesszen az éjszakai látásom, úgyhogy bekémlelek a fák közé. Sűrűn állnak, és a lombkoronájuknak hála a csillagok fényéből semmi sem jut le közéjük.
Felállok, hogy járjak egy kicsit, és kiűzzem az elkeserítő ólmos fáradtságot magamból, amit csak az tud megérteni, aki volt már hasonló őrségben. Nyújtózom egyet, majd elindulok a tábor széle felé, de alig teszem az első lépést, amikor érzem, hogy valami elsuhan az arcom mellett, és keményen belecsapódik a fába. Azonnal kitisztul a tudatom és eltűnik minden fáradtságom.
- Támadás! -üvöltök fel, és megpördülve látom, hogy egy számszeríj lövedék állt bele a tuskóba, amin pár pillanata még ültem- Támadnak!
A tábor azonnal megtelik hangokkal, és riadt arcok bújnak elő a sátrakból. Néhányat azonnal lelőnek, másokat elkerülnek a lövedékek, és pajzsuk mögül várják a rohamot.
Én is feltartom a pajzsomat, na nem mintha bíznék abban, hogy az majd megállítja a lövedéket. Egy számszeríj elég erős lehet ahhoz, hogy keresztül vigye a pajzsomat, és a fejemben álljon meg, ha ahhoz van kedve. Halkan hallom a következő pendülést, és mintha a világ lelassulna körülöttem látom, ahogy a lövedék felém süvít a levegőben, majd hirtelen valami láthatatlan erő elkapja, és eltéríti a fák közé. Magamban köszönetet mondok Awealisnak, de tudom, hogy nem menekültünk meg.
- Szétszóródni! Legyetek folyamatosan mozgásban! –ordítom, és én is így teszek, jobbra-balra rohangálok a táborban. Néha elsüvít egy-egy lövedék a közelemben, de egyik sem talál el.
És ekkor hirtelen mágikus köd ereszkedik a táborra, hogy az orromig sem látok. Két lépés után megdermedek, és fülelni kezdek. A csapatom teljes csendben van, várjuk, mi fog történni. Halkan, nagyon halkan lecsatolom a pajzsomat a kezemről, és a földre teszem. Ekkora ködben nincs értelme, úgysem tudok időben hárítani. A teljes látás nélküli harcnak egy szabálya van: markolsz, és ha úgy érzed nem a saját csapatod ruháját fogod, akkor támadsz. Ezért kellett a szalag a kézre, noha kicsi az esélye, hogy pont ott fogom meg.
Halk léptek közelednek a tábor felé, úgy látszik ellenfeleink rájöttek, hogy ezt közelharccal fogjuk eldönteni. A pillanatok perceknek, a percek óráknak tűnnek, de senki sem mozdul, a legapróbb neszezés sincs.
Egyszer csak halk lépteket hallok felém közeledni, majd hirtelen megcsikordul egy kövön. Fémes csikorgással, márpedig a csapatból senkinek sincs fém lábbelije. Nem mozdulok, a láncingem a legapróbb mozdulatra elárulna. A léptek közelednek, majd elhaladnak mellettem, és mégsem látom a tulajdonosát, mert az egész látóteremet tejszerű köd tölti ki. Mégis érzem, hogy eléggé közel van, így hirtelen előrelépek és döfök. Tudom, hogy meghallotta, de nem reagál elég gyorsan. Egy pillanatra a kardom megakad valamiben, a páncéljában, de keresztüldöfi, és belehatol az ellenség húsába. Egy halálsikoly hagyja el az ajkát, majd összerogy, én pedig kirántom belőle pengémet.
Egy pillanatra dermedt csend áll be, majd mintha minden eddig visszatartott hang egyszerre törne fel. Üvöltések és léptek zavarják meg az estét, és tudom, hogy most kezdődik csak az igazi küzdelem.
Az első halálsikoly miatt tudják, hogy itt valaki meghalt, és biztos, hogy néhányan ide tartanak, akikkel nincs kedvem megküzdeni. Így óvatosan, de amennyire tehetem gyorsan arrébb somfordálok, és várom, hogy valaki elhaladjon a közelemben. Nem kell soká várnom, hogy puha, bőrtalpú léptek haladjanak el mellettem. Bal kézzel megragadom, de hall engem, úgyhogy a kezem a kezével találkozik. Érzem rajta a szalagot, úgyhogy egy pillanatra megszorítom majd elengedem, jelezvén, hogy barát vagyok. Ő is érzi rajtam, elenged, majd tovább oson. Talán két lépést tehet, amikor meghallom a halálsikolyát. Nincs kétségem afelől, hogy ő halt meg, mert a hangját hallva tudom, hogy közénk tartozik. Így azonnal lépek és döfök, az összerogyó holttest felett, bele a célpontom gyomrába. Ismét áthatolok a páncélon és belehatolok a beleibe, de hirtelen egy penge csattan a láncingemen, és oldalra tántorodok. A láncszemek belepréselődtek a testembe, és érzem, ahogy kiserken alatta a vérem, de nem esett komoly bajom. Van egy olyan érzésem, hogy ha vágás helyett szúrt volna már nem élnék. Kihúzom a pengémet és elhátrálok, noha még él, de úgysem sokáig, nem kockáztatom vele az életemet.
Hirtelen megtörténik az, amitől a legjobban tartottam: látok. A köd ugyan nem tűnt el, de áttetszőbb lett, mintha egy rendes, gyenge köd lenne. Ha a köd megszűnik nekünk végünk, túl sok embert vesztettünk az elején.
De ekkor belém hasít a felismerés, és már-már nevetni támad kedvem. Mi látunk, de ők nem! Ugyanolyan vakon botorkálnak, mint mi tettük egy fél pillanattal ezelőtt. Kedvem lenne megkeresni és megcsókolni hölgyemet, de ennek nem most van az ideje.
Mielőtt belelendülnék a harcba felmérem ellenfeleinket. Tetőtől talpig vasban vannak, törzsüket pikkelyvért borítja. Nem arra lettek kitalálva, hogy látás nélkül, zajtalanul harcoljanak, hanem ara, hogy lemészároljanak minket. Most, hogy ez nem sikerült elkeseredetten próbálkoznak. Elvigyorodom, és halkan, gyorsan suhanok ellenfélről ellenfélre: félreütöm a kardjukat és szúrok, nyakra, mellkasra, gyomorra megyek. A félreütött pengéjük érzetén meglepődnek, néhányuk még arra is rájön, hogy látunk, de kikiabálni nincs ideje.
A köd szélére sodródok, ezt onnan tudom, hogy látom a fákat a tábor szélén. A probléma pedig az, hogy nem csak a fákat látom: közöttük három csuklyás alak áll, és kezeiket összedugva kántálnak, tenyereik felett pedig egyre nagyobb tűzgömb jelenik meg. Ha ezt bevágják a ködbe mindenki meghal, az embereik is, de ez szemmel láthatólag nem érdekli őket. Felkapom egy most leölt ellenfelem kardját és állati üvöltéssel hozzájuk vágom, pörögve száll feléjük, de célt téveszt. Csak reménykedem abban, hogy legalább valamennyire megzavartam őket a koncentrálásban, és elkezdek feléjük rohanni. Kiérek a ködből, de észre sem vesznek, teljesen bele vannak merülve a feladatukba. Futás közben a bal kezembe előrántom a tőrömet, hogy gyorsabban végezzek velük, már-már oda érek, amikor a tűzgömb felröppen az égbe, majd a táborra hullik. Elkeseredett üvöltéssel vetem rájuk magamat, levágom az egyik fejét, a tőrömet a másik csuklyájának sötét nyílásába döföm, a harmadikat gyomron rúgom, majd amikor a földre esik ledöföm a kardommal, és hátra nézek.
Csak hogy láthassam, ahogy a tűzgolyó eléri a ködöt. Egy pillanatra eltűnik mögötte, majd a levegő vibrálni kezd, és hatalmas lökéshullám söpör végig a területen. Eldobom a kardomat jó messze tőlem mielőtt felkap a forró levegő, és hátra repít, mintha falevél lennék. Valami durván megállít, keményen, érzem, ahogy roppan valamim. A fejem is nekicsapódik az akadálynak, meleg folyik a tarkómon, a világ forogni kezd, és elnyel a sötétség.

folytatása következik...

Tárgy: Re: Robert Solwarin Szomb. Márc. 28, 2015 3:15 pm

Munka az utakon
IV. rész

Valami nedves, érdes dolog súrolja az arcomat, és kinyitom a szememet. Khâ arcát látom magam előtt, aki nyalogatja az arcomat. Amikor meglátja, hogy felkeltem valami furcsa, boldogságot sugárzó hangot ad ki, és lökdösni kezd az orrával. Már-már elmosolyodnék, ha nem tudnám, mi vár rám. Lassan, óvatosan tápászkodom fel, és felmérem a rajtam keletkezett kárt. A fejem hátul berepedt, és jókora dudor nőtt rajta, de a vérzés már elállt, ami jó jel. A láncing alatt iszonyatosan fáj a hátam, teljesen belenyomódott a bőrömbe. Kínkeservesen leszenvedem magamról, összeszorított fogakkal sziszegek, hogy ne üvöltsek a fájdalomtól. Egy-két bordám biztosan eltört, mert fáj még a lélegzés is, a torkomat meg mintha végigperzselték volna. Ezt betudom a robbanás utóhatásának. Az egyik fülem zúg, a látásom egy picit forog. Mindent összevetve túlélem, de ennél több jót nem tudok mondani.
Bár, így a tábor romjaira vetve az első pillantásomat, ez még mindig a legjobb, amit ma este bárki elmondhat. A romok szó túlzás volt, szinte semmi sem maradt a tisztáson a tetemeken kívül, legalábbis így első ránézésre.
Lassan, botorkálva indulok el, nem akarom túlságosan megerőltetni magam. Elérek az első testig, vagy legalábbis addig, ami maradt belőle. Neki a kardját kaptam fel, és hajítottam a misztikusok felé. A páncéljából csak a fém maradt meg, az is belesült alatta a húsba. Ahol kilátszik valami a néhai emberből, az vörös és fekete, itt-ott csontig leégett. Undorító látvány, talán ez, talán a fejem beverése az oka, de térdre rogyok, és öklendezni kezdek.
Felállok, tovább megyek. Céltudatosan keresgélek a tetemek között, látni akarom Awealist. Hátha megmentette az istene, vagy valami varázslata, bármi! Nem tudom, miről fogom megismerni, a társaim nagy részéből elszenesedett csontok maradtak, az epicentrumban szinte minden hús leégett. De nem érdekel, őrült elszántsággal keresem tovább. Közben egy talált kard nyelére támaszkodva vonszolom magam, a fejem lüktet, mintha szét akarna hasadni. A sátrakból csak hamu és füst maradt, meg egy-egy fém cövek. A földet jobban felforgatta a robbanás, mint bármelyik paraszt az ekével, és a tisztás közepe felé mindenhol lejt.
Végül megtalálom a testet, amit kerestem. Szinte semmi sem maradt belőle, semmi, amibe bele tudnám látni a lányt, akivel együtt voltam. Egyedül a nyakéke, Aral talizmánja maradt épen, az is beleégve a nyakába.
- Látod? Nem vigyázott rád. Minek is vigyázna rád, ha nem vagy több a szemében, mint egy eszköz? Semmi sem vagy hozzá képest, és te mégis abban a tudatban éltél, hogy kölcsönösen segítitek egymást, pedig neki semmi volt, amit tőled kapott. –mondom, és elhallgatok. Talán jobb is így, talán jobb, hogy meghalt. Nem tudom, mit éreztem iránta, de az megijesztett. Viszont bármi is volt az, már vége. Az egyetlen érzelem, amivel lenézek a füstölgő csontkupacra az a szánalom. Végül elveszem róla a tekintetemet, és tovább lépek.
A lovakból sem maradt semmi említésre méltó, vagyok kénytelen megállapítani, noha nem is vártam, hogy másképp legyen. Nem tudom, mi kellett Rupertnek, de az most már a múlté. Megfordulok, hogy tovább keresgéljek, amikor a távoli tüzek fénye megcsillan valamin. Valami fémesen, az egyik ló teteme alól kilógva.
Lassan, nagyon lassan sikerül kifejtenem a dög alól, és a végén egy alkar hosszúságú vöröses fémdobozt tartok a kezemben. Jobban mondva valami tokot, ebben egészen biztos vagyok. Nem tudom, mi lehet benne, de abban biztos vagyok, hogy ez kell Rupertnek, mert még egy karcolás sincs rajta, Khâ pedig furcsán energikusnak tűnik tőle. Ami csak azt jelentheti, hogy misztika lengi körbe a dolgot, ez pedig megmagyarázhatja, hogy miért támadtak meg minket. Ha Rupert valami erős varázslatot birtokló tárgyat szerzett, arra másnak is fájhat a foga. De mi a fenének kell egy ilyen egy nemesnek? Egyáltalán, mi ez?
Túl sok ez most a fájó fejemnek, túl nagy gondolatok az éjszakára. Lerogyok egy fa tövébe, nekidöntöm a törzsének a fejemet, és álomra csukom szemeimet. Ha van még itt valaki, aki meg akar ölni, az akkor is megteszi, ha fent vagyok, mivel semmi erőm sincs harcolni.
Pirkad, amikor felpattannak a szemeim. Lidércnyomásos félálmomban leesett valami, ami az éjjel nem. Vörösacél! A doboz vörösacélból van, és ennek ellenére Khâ energikus mellette, ami azt jelenti, hogy még a doboz sem képes elnyelni az összes varázserejét annak, ami benne van. Ha pedig valami ekkora erejű, akkor két dolgot tehetek: azonnal itt hagyom, és minél messzebbre elkerülöm, vagy azonnal elviszem Rupertnek. De tudni akarom, hogy hogyan talált meg és miért, valamint a kíváncsiságom, hogy mi van a dobozban is egyre magasabbra nő, így úgy döntök, nem hagyom itt.
- Gyere, keressük meg a támadóink lovait. Valahol a közelben kell lenniük. –mondom sárkányomnak, és lassan, óvatosan feltápászkodom, majd botorkálni kezdek arra, ahonnan az este támadás jött. Amikor elérjük a tábor túloldalán az erdő szélét Khâ szimatolni kezd, majd elindul a fák közé. Tíz-tizenöt perc vánszorgás után már hallom a lovak nyerítését.
Kínkeserves túra mire elérem a lovakat, és még szarabb, mire valahogy felszenvedem magam a nyeregbe, és elindulok tova az utamon.

Egy héttel később Erdőköz fogadójának, a Sánta Szarvasnak a különtermében ülök egy hatalmas asztalnál, ami mellett mindössze hárman ülünk. Rupert ül az asztalfőn, a jobb oldalán Akelisz, az elf testőre, vele szemben pedig jómagam.
Lassan végignézek az előttem lévő hatalmas adag ételen. Saláták, öntetek, leves, hideg előételek, szarvasragu, rízs, kolompér, kenyér, gyümölcsök, sütemények.
- Szedjél nyugodtan, az üzletet majd utána megtárgyaljuk. –mondja Rupert, és én nem kéretem magam. Ma reggel érkeztem a faluba, az első utam a templomba volt, ahol minden pénzem ráment arra, hogy meggyógyíttassam magam a papnővel, azóta pedig farkaséhes vagyok.
Az étel remekül van elkészítve, a szarvas szinte szétolvad az ember szájában, a hasábokra szelt és kisütött kolompér a sóval és a kerrumfa nedvéből készült szósszal egyszerűen eteti magát. A sütemény szaftos, savanyú és egyszerre édes, ragadós és citromos. Az egyetlen finomság, amihez tudom, hogy nem nyúlhatok, az a velem szemben ülő szépséges hölgy, de ha jól sejtem ő Rupert magán-fogása, vagy ha nem, akkor is hét lakattal őrzi az erényövét.
Közel egy óráig tart az étkezésünk, majd a befejeztével elégedetten hátradőlök a székemben. Rupert tölt mindkettőnknek egy-egy kupa eperbort, és koccintásra emeli. Én is felemelem, az illendő egy-egy kortyni italcsere megtörténik, majd beleiszunk. Zamatos és érett, édes, kitűnő csemege. Kiveszek még egy adag süteményt, és szemezgetem a bor mellé, miközben várom, hogy Rupert előadja a mondandóját.
- Abból, hogy itt vagy feltételezem, hogy elhoztad.
- Igen. –felelem. Tudom, hogy nem érdeklik a részletek, ha érdekelné akkor rákérdezne.
- Valamint azt is, hogy csak te jutottál el ide.
- Így van. –hangzik ismét a tömör válasz.
- Mi történt?
- A kapitányt Jvorl ölte meg, a többieket mágusok és a kísérőik.
- Hány? –kérdezi higgadtan, én közben az arcát figyelem. Rezzenéstelen, nem látszik rajta semmi érzelem, mintha egy lovagi torna eredményéről diskurálnánk. Szimpatikus fickó.
- Három. –felelem, a kérdés egyértelműen a mágusokra vonatkozott. Az ő számukból lehet a legjobban felbecsülni, mekkora érdek állt a megölésünkben.
- Ideadod? –kérdezi. Kész, ezzel letudtuk az utazás részleteit. Én felállok és a falhoz megyek, ahová letettem a nyerget, és előveszem belőle a tokot, majd az asztalra helyezem, de a kezemet rajta hagyom.
- A jutalmam? –kérdezem, és szándékosan nem a pénz szót használom. Nem kellettem volna neki, ha egyszerűen fizetni akarna. Valamit akar tőlem.
- Egy ajánlat. –feleli, ahogy az várható volt.
- Halljam.
- Dolgozz nekem. Lord Nisval égen-földön kerestet téged, és előbb-utóbb megtalál. Én elrejthetlek a szemei elől, legalább egy időre. Emellett nem kell éhezned, nem kell küszködnöd az életért és a használható felszerelésért. Néha munkákat fogsz kapni tőlem, és ugyanúgy az országot fogod járni, mint eddig, de nekem dolgozva.
- Miért én? –kérdem, noha tudom a választ.
- Mert te vagy erre a tökéletes ember. Nemesi származású vagy, atyád mellett megtanultad, hogy hogyan kell csendben, feltűnés mentesen intézni az ügyeket, hogyan kell diplomatikusan viselkedni, és mikor kell csendben maradni. Jobban tudod bármelyik emberemnél, hogy mely információ hasznos, melyeket kell megtartani, és melyeket lehet megosztani a társaiddal. Képes vagy vezetni az embereket, manipulálni őket, de ugyanakkor egy vagy a köznép közül, magad is harcos vagy, nem vagy számukra idegen.
- Felteszem már megvan, hogy kiket kell vezetnem. –máskülönben nem keresett volna meg.
- Igen. Az egyiküket már felfogadtam, a neve Xypec Haxbe. A többiek a bajtárasi, legalábbis valamennyire. Még csak most kezdik kitapasztalni, milyen ez a rothadó ország, így még nem befolyásoltak, függetlenek.
- Szóval egy sivatagi? A többiek is azok?
- Nem. Van köztük egy többé-kevésbé tehetséges elf tolvaj, Ryusoke, aki félsárkány. Sokat ugrál és engedelmetlen, mindig belemászik a legnagyobb bajba, és iszonyatosan önfejű, erős erkölccsel. Egy Sanna nevű titokzatos hölgy, két másfélkezes karddal. Róla tudom a legkevesebbet, egy erdőjáró, és van egy fagyfarkasa. Csendes, harcos típus. Emellett ott van még egy elf, Connor, jómagam nem tudnám megmondani, micsoda. Egy darabig színészkedett, valamennyire ért a nem törvényes dolgokhoz, ugyanakkor két karddal és egy íjjal harcol, amolyan kissé minden lében kanál figura. Valamint Sigurd Gallen és Kaeron, a fattyú. Az előbbi a Charles Grant nevet is használja, rendes nevén varázsló, alteregójaként pedig kereskedő. Intelligens ember, egy erős szövetségesed lehet, de vigyázz vele, mert van érzéke az emberekhez és a politikához is. Kaeron egy félelf mágus. Indulatos, de megvan a magához való esze.
- Xypec mit tud? –teszem fel a kérdést, mert az ő jelleme elmaradt.
- Íjász, semmi máshoz nem ért. Sokat kérdez, és nem retten meg az árnyékától, de a kíváncsisága egyszer az életébe fog kerülni. Nem ért a politikához, és nem is szereti.
- A varázsló és a mágus, ők hajlandóak lesznek neked dolgozni?
- Igen, legalábbis az első feladatra kénytelenek lesznek. Hivatalosan egy apró kereskedelmi célú szállítmányomat fogjátok kísérni, egy borszállítmányt, és ehhez kibéreltem őket a Birodalmi Őrségtől. Ha minden jól megy elég opportunisták lesznek ahhoz, hogy a továbbiakban is dolgozzanak nekem.
- Eléggé szedett-vedett csapat, de benne vagyok.

The End
//Az Osilliumi Küldetés Előtt zajlott ez a kalandsorozat//

» Robert Solwarin
» Robert Solwarin