Robert Solwarin

Név: Robert Solwarin
Faj: ember
Életkor: 23
Kaszt: Kalandor
Kinézet: Barna, félhosszú haj, jóképű, ártatlan arc, kék szem. Az átlagnál kicsit alacsonyabb, szálkás, karcsú alakja van. Illik hozzá a parancsolás és a játékosság is.
Jellem: Robertet a világon semmi más nem érdekli, csak az, hogy ő jól érezze magát. Ezért bárkit feláldoz, aki nem nőtt hozzá a szívéhez. Okos és karizmatikus személy, valamint jó emberismerő. Ez teszi őt alkalmassá kedvenc hobbijához, azaz mások manipulálásához. Gyűlöli, ha valakit a származása miatt tisztelnek, és éppen ezért már-már ateista is. A pénz a legkevésbé sem érdekli, csak akkor tesz félre, ha valamit nagyon szeretne.


Állat
Név: Khâ
Faj: Törpe Wyvern
Elem: Kristály
Kinézet: Halványlila pikkelyekkel és vörös szemmel rendelkező sárkány.
Jellem: Khâ egy büszke Wyvern, fajához méltóan nem engedelmeskedik senkinek, egyedül Robertnek. Őérte viszont bárhová elmegy és bármit megtesz, mivel gyermekkora óta neveli. Szereti gazdáját, és tiszteli, ez az érzés kölcsönös. Robert engedélye nélkül nem vadászik, és nem eszik értelmes lényekből. Ha valaki feldühíti az igen pórul járhat.

Előtörténet:

Lord Robert Nisval

Életem első szakasza akkor ért véget, amikor leléptem otthonról. -kezdek bele történetembe az ölemben fekvő apró, lila sárkánynak. Khâ-nak hívom, ő az az egyetlen társam. Apró, intelligens sárga szemeivel rám néz, érdeklődve figyeli, amit mondok. Nem vagyok biztos abban, hogy érti is, de a hangom megnyugtatja. Gondolom. Gerostól nem messze vagyunk egy erdőben, egy fa tövében ülve simogatom.- Hat éve volt, tizenhét éves voltam. Hogy miért léptem le? Mert untam az egészet. Apám egy nagy ember volt, Lord Robert Nisval. A szenátus tagja, valamint a Birodalom legjobb íjait gyártatja. Még a hadseregnek is tőle vásárolnak!
Volt egy bátyám, Bonradnak hívták. Másfél fejjel magasabb volt nálam, a válla majd kétszer olyan széles. Fiatal korától nyilvánvalóvá vált, hogy katonai karrier vár rá. Így is lett, tizenhat évesen bekerült a városőrségbe, egy éven belül tiszt volt. Mivel atyám tudta, hogy a Birodalmat fogja szolgálni, s így nem örökölheti a céget, engem nevelt örököséül. Abban a tudatban nevelt, hogy mindent megtehetek, amíg azt sokkal alacsonyabb rangú emberekkel teszem. Hogy a szegény emberek azért vannak, hogy minket szolgáljanak.
Két lakásunk volt, az egyik Niaramban, a másik a várostól pár mérföldre. Fiatalabb éveimben az utóbbiban éltünk, hogy legyen helyem játszani, kardozni. Atyám is ott élt velünk, csak nagy ritkán ment be a városba. Azért maradt otthon, hogy engem nevelhessen. Senki más nem szólhatott rám, még anyám sem, mindenkinek megtiltotta. Jelenteniük kellett, hogy miket csinálok, és ő eldöntötte, hogy le kell-e érte szidni. Így hát folyton azt hallgattam, hogy a szegények csak bábuk a kezeimben, hát így is bántam velük. Dadámnak, aki felügyelt játék, étkezés és alvás közben, volt két gyermeke, egy fiú, és egy lány. A nevükre nem emlékszem, nem volt fontos számomra. Ők is ugyanolyan játékok voltak, mint a fakardom. Durva csínyeket eszeltem ki, amit mindig ők fizettek meg, és ahogy egyre nagyobb lettem egyre durvábbak lettek.
Amikor tizenkét éves lettem apám visszavonult városi lakásába, és csak hétvégenként járt haza. Bátyám ekkor ment el a városőrségbe, így én lettem az úr a házban. Persze tanulnom kellett, édesapám abban nem ismert tréfát, gyakran hozzá is be kellett mennem, hogy magyarázzon az üzletről. Én komolyan is vettem a tanulást, mivel csak azt várta el tőlem, semmi mást.
Én pedig ennek tökéletesen a tudatában voltam. Tizenhárom voltam, amikor a dadám lányával egy este bort hozattam fel a pincéből, és leittuk magunkat, még az öccse is. A lány ekkor tizennégy volt, még szűz. Aznap este az öccse szeme előtt tettem a magamévá. Egyikük sem ellenkezett, sőt, az öccse még biztatott is, mert tudta, hogy ezt várom el tőle. A lány hamarosan állandó szeretőmmé vált, bár ez erős kifejezés. Rajta elégítettem ki a vágyaimat, de semmi mást nem jelentett nekem.
Egy év sem telt el, és teherbe esett. Amikor apám meghallotta éktelen haragra gerjedt, és elküldte a dajkámékat. Senki nem mondta el, mi történt ezután pontosan, de egy hét múlva megtalálták őket holtan, a Karéjban. Számomra atyám annyi tanulságot vont le a dologból, hogy ha meg akarom tartani az éjszakai partnereimet, akkor az aktust a testére vagy a szájába fejezzem be, ne a lába között.
A következő három évben elkezdett bemutatni a fontosabb embereknek, bevonni az üzleti világba. Egyre többször kezdett el zavarni az, ahogy az emberek kezelnek. Én voltam az ifjú Lord Nisval, apám hatalmának árnyékát látták, nem engem. Soha egy szolgálónk sem tiltakozott, amikor ágyba vittem, a partikon az alacsonyabb sorból származó nők szinte berángattak a szobáikba. Megfogadtam atyám tanácsát, és figyeltem, hogy egyikük se essen teherbe. Persze egy-két szolgálóval néha mégis megesett, hogy várandós lett, azokat mind eltüntették a közelemből, és még a gyermek születése előtt meghaltak. Nekem egy szavam sem volt, megmondták, hogy vigyázzak jobban a játékaimmal, mert tönkre mennek.
De ahogy telt az idő egyre jobban ráuntam az egészre. Nem volt semmi kihívás a dologban. Nem kellett udvarolnom, nem kellett megjátszanom a rendes fiút azért, hogy valakivel ágyba bújhassak. Csak be kellett mondanom a nevemet, és máris enyém volt az arany középút.
Így hát leléptem. A Tengerfoki nyaralónkban voltunk, úgy emlékszem arra a napra, mintha ma lett volna...

Hat évvel korábban
Pihenten, energikusan kelek ki a takaró alól, már régóta tervezgetem ezt a napot. Kinézek az ablakon, az égből erősen tűz alá a Nap. A zöldellő domboldal mögött látom a város közepét, alig pár mérföldre van. Tengerfok kikötője csak úgy ragyog a napsütésben. Egy percig iszom magamba ezt a csodás látványt, majd az asztalomhoz lépek, és a rajta lévő kristálykancsóból töltök magamnak egy pohár vizet. Pár korttyal leküldöm, majd fogom a kancsót, és az ágyhoz lépek. Egyetlen mozdulattal az ágyamban heverő két darab, meztelen lányra öntöm a vizet. Tegnap szedtem fel őket a parton, egy kocsmában. Meghívtam őket egy italra, nagylelkű borravalót adtam a kocsmárosnak, majd később elejtettem egy megjegyzést, hogy kicsoda vagyok. Amint megtudták már láttam rajtuk, hogy bármire hajlandóak nekem.
Sikítva ébrednek fel, nem tetszik nekik a hideg vizes ébresztés.
-Mi... mit kíván, uram? -kérdezi egyikük, amelyiknek nagyobb melle van, noha az arca nem olyan szép, mint a másiknak, és nem is volt este annyira ügyes. Bögyöske és Szájas. Nem, nem azért adtam neki ezt a nevet, mert sokat beszélt, hanem mert csodákat tud vele művelni. Fogalmam sincs az igazi nevükről.
-Azt, hogy húzzatok el innen.
-Parancsol? -néz rám meglepetten Szájas.
-Igen, noha ezt megpróbáltam finomabban kifejezni. Takarodjatok el a villából.
-De... de mit követtünk el?
-Nem felelt meg a tegnap este?
-De igen, nagyon élveztem. A helyzet azonban az, hogy nem akarom, hogy két kurva legyen a házban. Tessék, itt van egy-egy arany a tegnapiért, de most már tűnjetek el, mire hármat számolok, vagy hívom az őrséget. Higgyétek el, ők is végig mennek rajtatok, mielőtt kidobnak innen, és senki nem fog nektek hinni. Nem ti lennétek az első eset.
-A ruhánkat felvehetjük előtte? -kérdezi remegő hangon.
-Egy. -felelem, ők meg azonnal kipattannak az ágyból, sietve, remegő kézzel felkapják a ruhájukat a földről, majd kezükkel ügyetlenül takargatva magukat kisietnek. Amikor elmennek mellettem Szájasnak még rácsapok egyet a seggére. Felsikkant, de nem áll meg.
-Végre eltűntek. -sóhajtok fel. Undorodom tőlük, meg attól, hogy mindezt megtehetem velük csak a nevem miatt. Nincs benne kihívás. Akkor miért szedtem fel őket? Mert ez az, amit normálisan csinálni szoktam. Nem akarom, hogy apám megsejtse, hogy készülök valamire.
Én is felöltözöm, egy laza nadrágot kapok fel és egy fehér selyeminget. Nem gombolom össze, túl meleg van ahhoz. Megigazítom a hajamat, majd kilépek a folyosóra.
-Uram. -köszönnek rám sorban az őrök, ahogy elhaladok mellettük. Én biccentek nekik, de szólni nem szólok hozzájuk, mert belül majd felrobbanok.
~Csak azért uramoztok, mert apám fizet titeket! Fejezzétek már be ezt a folyamatos seggnyalást, az istenekre! Tettem én valaha bármit azért, hogy így kezeljetek?! -ordítanám le legszívesebben a fejüket, de nem teszem.
~Csak ma. Csak még ezt az egy napot kell kibírnom. -nyugtatom magam, miközben az étekző felé megyek.
Az étkezőben ott van az én „hőn szeretett” családom, atyám, anyám, még a bátyám is, éppen a reggelit fogyasztják. Semmi nehezet, csak egy kis vadpástétomot, kalácsot, gyümölcsöket, gyenge almaborral leöblítve. Utóbbin meglepődök, nem tudtam, hogy itt lesz. Remélem nem fogja megnehezíteni a dolgaimat.
-Jó reggelt kívánok. Csatlakozhatom? -kérdezem udvariasan.
-Neked is jó reggelt fiam. Gyere, ülj közénk. -feleli atyám.
-Mi az öcsém, a két hölgy nem volt elég reggel? -vigyorog rám Bonrad a kupája fölül. Még így ülve is látszik, hogy rettentő magas és erős. Mióta nem láttam körszakállat növesztett, az arca lebarnult, és megkeményedett. Nem mondható kifejezetten jóképűnek, de férfiasnak annál inkább.
-Nem bátyám, tökéletesen jóllaktam velük, de most a gyomrommal is foglalkoznék. -felelek vissza vidáman. Sosem voltunk túlságosan közel egymáshoz, de rossznak sem mondható a viszonyunk. Szeretem, mivel a testvérem, és mert ő az egyetlen, aki valaha úgy kezelt, mint egy embert, s nem mint apám örökösét.
Felnevet, erős és őszinte nevetése van, csak úgy rázkódik bele. Anyám faarccal eszi tovább a reggelijét, mintha meg sem hallotta volna. Tudom, hogy nem tetszett neki ez a tréfám, de nem szólhat rám.
-Helyes. Ha azzal is megvagy a bátyáddal lovagolj át De'laviékhoz. Pár napja utaztak le, az ifjú Rupert tizenegyedik születésnapját megünnepelni maguk között. Természetesen fognak majd bált is tartani Niaramban.
-Ha maguk között akarnak lenni akkor nem lenne ildomos zavarnunk őket. -felelem. Apám sötét pillantást küld felém, nem szereti, ha ellentmondok neki.
-Robert! Nem emlékszem, hogy megkérdeztem volna a véleményedet. Nyilvánvalóan egyeztettem vele a dolgot, amíg te a városban szedted fel a két ringyódat. -csattan fel. Számítottam erre a kirohanására, arra azonban nem, amit a bátyám arcán láttam egy pillanatra. Részvét? Sajnálat? Talán egy csepp tisztelet? Gondolkodóba ejt, nem tudom mire vélni a dolgot.
-Bocsáss meg, igazad van. -felelem, majd mint ha mi sem történt volna nekiállok megkenni pástétommal egy szelet kalácsot.
-Mond bátyám, mi szél hozott téged erre Niaramból? -kérdezem, és nekiállok falatozni.
-Az osztagom kimenőt kapott a nyárra. -feleli lazán.
-Szerénykedik. Csak az az osztag kap kimenőt az egész évszakra, akik a legjobban teljesítettek az évben. -szól közbe anyám. Kedves hangja van, de ritkán szólal meg, mert apám így nevelte. Nem szerelemből házasodtak, egy gazdag család egyetlen sarja volt, atyámnak meg kellett a vagyonuk és a méhe, hogy gyermeket szülhessen neki.
-Ebben az esetben gratulálok.
-Ugyan, semmiség az egész. A kereskedők gyűrűjében szinte soha nincs komolyabb bűnözés. A Karéjban lévő bűntanyákkal én sem tudnék mit kezdeni. A lényeg a lényeg, ha már volt egy kis kimenőm úgy voltam, hogy lejövök megnézni, hogyan boldogultok.
-Értem. -felelem, és ezzel véget is ér a téma. Innentől csendben eszem az ételemet, míg apám Bonradot faggatja az őrségben lévő életről. Nem mintha érdekelné, csupán udvariaskodik.
Fél óra múlva állunk fel az asztaltól, és elindulunk, hogy felnyergeltessük a lovakat. Az istállós fiú azonnal előhozza nekem Füstöst, és Szaporát a bátyámnak, és elmegy, hogy hozza rájuk a felszerelést. Szapora csak egy lovunk a sok közül, de Füstös az enyém. Négy éve kaptam, amikor még nagyon fiatal volt, és azóta együtt nőttünk. Talán az egyetlen dolog, amit hiányolni fogok itthonról.
Tíz percen belül mindkét ló fel van nyergelve. Leellenőrzöm a szíjakat és a csatokat, majd a nyeregbe pattanok. Bátyámnak ez egy kicsit lassabban megy, de azért ő is felkászálódik. Sosem szerette túlságosan a lovakat.
Az út eleje csendben telik, majd Bonrad hirtelen megtöri a csendet.
-Meglepett, hogy ellentmondtál atyánknak. -jegyzi meg teljesen semleges hangon.
-Hiba volt a részemről. Nem szereti, ha megkérdőjelezem.
-Pedig de fogod tovább vinni a családot, igazán hagyhatna érvényesülni.
-Ne, ne kezd ezt te is. -fakadok ki. Nem akarok, de nem bírom tovább.
-Mi a baj? -kérdezi, de nem tűnik meglepettnek.
-Elegem van abból, hogy mindenki csak ezt látja bennem. A jövőbeli Lord Robert Nisvalt, a jelenlegi Lord Robert Nisval fiát. A fiút, aki örökölni fogja apja vagyonát és erejét!
-Megértelek. Szerinted én miért álltam be a katonaságba? -meglepetten nézek rá, a szavai váratlanul érnek.
-Ezért?
-Igen, és ezúton bocsáss meg tettemért. Önző dolog volt tőlem, mert tudtam, hogy te fogod cipelni a terhet, amit én nem akartam, de az istenek megfelelő testet és képességeket adtak ahhoz, hogy városőr lehessek, kilábalva a helyzetemből.
-Nincs miért megbocsátanom, én is ezt tettem volna a helyedben. -felelem faarccal.
-Ezt is akarod tenni, nem?
-Micsoda? -kérdezek vissza, és egy pillanatra teljesen ledermedek. Honnan a fenéből tudja?!
-Le akarsz lépni innen. Tőlük. Tőle.
-Talán. Miért kérded?
-Ne félj, nem akarlak hátráltatni. Engem nem ér el a keze, úgyhogy nincs rám befolyással az, ha megteszed. Csak tudni akartam, így van-e. Ma akarsz menni, ugye?
-Igen, így van. -felelem némi habozás után. Csak tudnám, hogy honnan tudja. Az út további részén egyetlen szót sem szólunk.
De'laviéknál gyorsan letudjuk a vizitet. Illedelmesen elcsevegünk velük egy órát, de látjuk rajtuk, hogy ők sem élvezik annyira, hogy ott vagyunk, és mi nem akarjuk őket zavarni. Az ifjú Rupert meglepően komoly tekintettel méregetett, sokkal inkább tűnt politikusnak, mint a nyílt és egyenes édesapja. Az egy óra leteltével mi szabadkozva felállunk, ők udvariasan marasztalnak, de mi nem engedjük magunkat, távozunk. Csupa formalitás.
Mire hazaérünk már kész az ebéd, amit ezúttal a tornácon fogyasztunk el. Egy igazán szemrevaló cseléd szolgálja fel az étkünket, Julia a neve. Maga az étkezés négy fogásból áll, egyik jobb, mint a másik, de nem élvezem őket. Csak az jár a tudatomban, hogy mindjárt elmegyek. Mindjárt szabad leszek, mindjárt én leszek.
De persze fenn kell tartanom a nőcsábász, gazdag nemes képét, így az étkezés után a tornác szélén állva nézem, ahogy Julia beviszi a konyhába a tányérokat. Mellei ha nem is nagyok, de nem is kicsik, dereka keskeny, feneke formás, combjai hosszúak. Göndör barna haja és a naptól lebarnult bőre van.
Amikor Julia az utolsó tálakért jön odalépek hozzá, hátulról megfogom a két alkarját, és magamhoz húzom.
-Szia szépségem. Mond csak, mit csinálsz, miután itt elrámoltál?
-Semmit uram, mára nincs több feladatom. -feleli remegő hangon. Fél tőlem, érzem rajta. Azaz nem tőlem, hanem apámtól, és attól, amit tenni tud vele, ha nem engedelmeskedik.
-Akkor vidd be ezeket a tányérokat, és utána kísérj a szobámba, ha megkérhetlek.
-Igen, uram. -feleli egy pillanatnyi habozás után lesütött szemmel. Annyira szánalmas, annyira hányingert keltő! Tényleg ennyit számít a pénz? Hiszen az semmi, egy apró kis fémdarab, és mégis, ti ezekért adjátok el magatokat!
Kapkodva, remegve szedi össze a maradék étkészletet az asztalról, szaporán beviszi, majd lesütött szemmel tér vissza.
-Remek. Akkor mehetünk?
-Igen.
Gyorsan átvágunk az épületen, és bemegyünk a szobámba. Bezárom az ajtót, majd lehuppanok az ágyamra, és nézem. Nézem ezt a szánalmas kurvát, mert az, eladja a testét is azért, hogy megtarthassa a munkáját. Tényleg jól néz ki, akármennyire is megvetem, a teste elég lesz ahhoz, hogy fenn tartsam a látszatot.
-Vetkőzz le. Lassan, érzékien. -mondom, ő pedig megteszi. A mozdulatai még így is gyorsak és elnagyoltak, de sikerül felébresztenie férfiúi vágyaimat, ahogy ott áll a szobám közepén meztelenül, félig takargatva bájait.
-Ezt majd még gyakoroljuk. Most pedig vedd le a ruháimat, és szórakoztass el.
Szórakozásunkat egy kopogás zavarja meg, talán egy óra elteltével.
-Ki az? -kérdezem, miközben megfogom az ölemben vonagló cseléd derekát, hogy ne mozogjon.
-Én vagyok. -hallom a bátyám hangját. Lelököm az ölemből Juliát, rádobom a takarót, belebújok a nadrágomba, és kinyitom az ajtót. Ő benéz és azonnal felméri a helyzetet.
-Bocsáss meg, hogy megzavarlak a szórakozásodban öcsi, de ez nem várhat. Szedd össze a cuccaidat és takarodj ki innen. -néz rá Juliára. Ő a szégyentől és az előtte lévő szeretkezéstől kipirult arccal bólint, majd kikel az ágyból, gyorsan felöltözik, közben Bonrad is mindent szemrevételezhet rajta. Amikor kimenne ő elkapja a karját, és valamit súg neki, mielőtt útjára engedi.
-Kerülj beljebb. -mondom, majd becsukom mögötte az ajtót, ahogy belép.- Mit mondtál neki?
-Azt, hogy este menjen a szobámba, hogy befejezzem amit elkezdtél. Remélem nem baj, elvégre te már úgy sem leszel itt. -vigyorog rám.
-Azt hittem nem szereted, ha apánk miatt engedelmeskednek neked.
-Az őrségben épp elegen vannak, akik nem amiatt néznek fel rám, ahogy az egész városban is. Néha nem rossz kihasználni azt, hogy nemesi felmenőid vannak, és én is megnéztem az ebédnél, hidd el.
-Meg most is.
-Ahogy mondod. De a lényegre térve, hogyan akartál megszökni?
-Miért? -kérdezem gyanakvóan. Lehet, hogy mégis beköp atyánknál?
-Mert segíteni akarok, és ajándékom is van a számodra.
-Egy hajóval, ami Larosba megy.
-Tyűha! Te sem aprózod el... Larosba, az igen! Írtál búcsú levelet?
-Igen. Az asztalomban van.
-És mi áll benne?
-Az, hogy kilépek az örökségemből, és ne keressen.
-Úgyis kerestetni fog.
-Tudom. Ezért írtam azt is oda, hogy egy hajóval Gerosba megyek.
-Csavaros, de nem eléggé. Apánk mindkettőt le fogja ellenőrizni.
-Akkor mit ajánlasz, mit tegyek? -kérdezem.
-Tűnj el ma, és rejtőzz el a Tűzjáró fedélközében.
-A Tűzjáró? Nem láttam még azt a hajót a kikötőben. -elvégre is azért mentem ki tegnap, hogy megnézzem a hajókat, és ledumáljam a Larosi utat egy kapitánnyal. A két hölgy csak álca volt.
-Azért, mert ma reggel érkeztem vele. Az én hajóm, amivel jöttem. Holnap reggel kihajózok vele, hogy felmenjek Niaramba, leadni a körözésedet. Útközben kiteszünk valahol a parton. -jól hangzik, ott biztos nem fog keresni.
-Megegyeztünk.
-Remek! Akkor tessék, az ajándékod. -nyújt át nekem egy zsákot. Felnyitom, egy furcsa, lila kristály van benne és néhány bőr. Kiveszem a bőröket, nem mások, mint igazolványok. Robert Solwarin név áll rajtuk. Minden megvan, ami kell: születési bizonylat, állampolgári papír, minden.
-Ez...
-Igen, ezek a te új irataid. Ne kérdezd, hogy mennyibe került ez nekem. Közel sem ér annyit, mint a tojás.
-Tojás? -kérdezek vissza meglepetten.
-Igen, a tojás. Egy kristály elemű törpe-wyvern tojás. Csempészek hoztak be rengeteget a városba, de mi elkaptuk őket. Nem tudjuk, mire akarták használni, de nem is fontos. Az elkapásukért kaptuk a kimenőt, és mint az akció vezetője, egy tojást megtarthattam. Feltételezem úgy gondolták, hogy eladom, vagy tudom is én. Eladni viszont nem akartam, és én nem tudnék felnevelni egy wyvernt, nincs annyi időm, és nem is lehetne egy sárkányom az őrségben. Neked viszont nem árt, hogy legyen egy társad, úgyis szereted az állatokat. -mondja, én meg teljesen meghatódom. Tényleg hihetetlen értékű kincset adott.
-Köszönöm.
-Igazán nincs mit.

Hat nappal később elbúcsúztam tőle a Kígyó folyó partján, egy kis városban. Egy árva rezem sem volt, életemben nem éreztem magam ennyire boldognak. Eleinte a földeken dolgoztam, napszámos munkával kerestem a kenyeremet, esténként vadászni jártam a helyi vadászokkal. Rendesek voltak, megtanítottak felismerni az állatokat a nyomaikról, észrevenni a szarvasok területjelzéseit, hurokcsapdát állítani a kisvadaknak, nyúzni, belezni. Robert Solwarin hamarosan egy tisztességes, megbecsült emberré vált a faluban.
Azonban ez nem tartott tovább fél évnél. Mivel egy apró falu volt, a Régió nem állított ki saját őrséget neki, a védelmet a falunak kellett magának intéznie, de időnként arra járt egy-egy csapat katona, hogy megnézzék, minden rendben van-e. Az egyikük felismert a körözésemről, ekkor tudtam meg, hogy édesapám hatalmas jutalmat ígért a kézre kerítőmnek. Nehezen, de megmenekültem anélkül, hogy bárkinek baja esett volna.
Az az utáni években jártam az országot, itt-ott dolgoztam vadászként, őrként, napszámosként, írnokként, eladóként, de soha nem voltam sokáig egy helyen. Ha volt egy kis időm mindig benéztem egy-egy könyvtárba, hogy a sárkányokról olvassak, mert tudtam, hogy valahogy fel kell majd nevelnem téged.
Eleinte előfordult, hogy elfelejtettem, már nem tesznek meg mindent nekem az emberek, és ez szült néhány kellemetlen esetet. Hamarosan azonban megtanultam, hogy az emberek nagy részét könnyű kiismerni, és a megfelelő szavakkal vagy tettekkel bárkit az ujjam köré tudok csavarni. Emlékszem mennyire büszke voltam, amikor először sikerült egy hölgyet összeszednem az új nevemben, és jobban élveztem a vele töltött éjszakát, mint bármelyik korábbit.
A pénzemet sosem tudtam beosztani, de ez nem is zavart. Soha nem akartam hatalmas vagyonokat összeharácsolni magamnak. Persze volt, hogy kinéztem valamit magamnak, hogy azt meg akarom venni, és arra tettem félre, mint a őajzsomra és kardomra, de máskülönben könnyen előfordult, hogy megkaptam a fizetésemet, és már aznap este el is mulattam. Nem érdekelt, mennyi marad, mert nem hagytam, hogy valaha az irányítsa az életemet, mint sok szánalmas emberét.
Lassan egy éve már, hogy te is kikeltél. Emlékszem, olyan csöpp voltál, hogy elfértél a tenyeremen.  Azóta nem igen töltök sok időt településeken, mert félnélek kint hagyni. A köpeny alatt becsempészlek trükk meg néha működik, de néha úgy döntesz, hogy előbújsz, és akkor aztán futhatunk. Meg kéne tanulnod, hogy ne gyere elő. -mormogok rá, ő meg sajnálkozóan pillant rám.
-Jól van te... te kis hülye. -simogatom meg, ő meg hálásan dorombol. Furcsa a tapintása, olyan, mintha meleg kristályokat simogatnék, de már egészen hozzá szoktam.
-Na gyere, itt az idő, hogy csináljunk is valamit. -állok fel, ő meg felkúszik a vállamra.

Robert Solwarin