Sigurd Gallen (előtörténet)

Név: Sigurd Gallen
(Kedvenc álnév: Charles Grant)
Faj: Ember
Nem: Férfi
Kaszt: Varázsló
Kor: 19 év
Származási hely:Kharón
Tartózkodási hely: Niaram
Kinézet: Barna hajú, zöld szemű, elég jellegtelen arcú, átlagos magasságú, de varázslóhoz képest kidolgozott, erős testfelépítésű.
Jellem: Nemesi családból való származása, de közember sorban való neveltetése erős ellentétet képez. Általában egyenes, sok esetben őszinte, idegenek előtt szerény, ambíciózus, küzdő típus. Barátaihoz alapvetően hűséges, sokszor naív, gyerekkori élményei erősen befolyásolják, utálja az elfeket. Nem érti, ezért egy szinten féli a mágusi mágiát, ugyanakkor vonzza minden, ami növelheti a hatalmát, nagyon kíváncsi, már-már vakmerő.
Felszerelés:
-   egy 2 rúnával (…….) ellátott köpeny
- egy csatacsillag 3 rúnával (…….)
- varázslói egyenruha
- egy adamant medál
- anyja levele
- 3 csatacsillag fej a 3 rúnával
- 10,5 arany
- rúnavéső készlet

A kezdetek

Kharón egész életét a bánya határozta meg, no meg a bányászott érc feldolgozása. Háromezer ember élt a városban, ebből legalább kétezer bányamunkás volt. Az Adamant-hegység lábánál az eldugott kisvárosnak semmilyen különleges attribútuma nem volt. Nem voltak nagy házak, paloták, nem voltak előkelő emberek, nem voltak érdekes figurák, de még csak egy patak sem folyt keresztül rajta. Ezen az unalmas helyen nőttem fel, Sigurd Gallenként, öccsémmel Geralddal, édesanyámmal Susan Wyde-al, és tündéri, fél-elf kishúgommal, Míriellel. Nagyon szerettem őket, a 10 év alatt, amit a húgommal töltöttem nem nagyon ismertem meg, de mindig motoszkált bennem valami érzés, talán a szegény fattyú iránti szánalom, talán valami más máig sem tudom. Mindenesetre nagyon szerettem, révén egyikünk sem volt nagyon szociális sokat voltunk együtt, sok közös gyermekkori kalandunk volt. Volt azonban még egy érzés bennem, amit gyerekként nem igazán értettem, de ma már tudom, hogy mi ez, a bosszúvágy. Bosszú az ellen az ember ellen, aki anyámat megerőszakolta, és húgomat egy félvér fattyú életével áldotta meg. Ez az érzés egyre erősödött a későbbiekben és életem egy időszakában irracionális rasszizmussá vált az elfekkel szemben. Öccsémmel nem volt ilyen kapcsolatom mindig értettük és szerettük egymást, de nem kötött minket össze semmi több a családi köteléknél.
Atyámat sosem ismertük, anyám is tartózkodott az említésétől, az egyetlen dolog, amit elmondott róla, a halálának körülményei voltak.
„Hajnal volt, vérvörös sugarakkal, bukkant elő a nap a horizont határáról – mesélte anyám – a város ébredezett, bár csak módjával az előző nap tartott Alapító ünnepi tivornya után. Atyátok (akinek a nevét sem említette soha), mindig korán kelt a nap első sugaraival a bánya felé vette az irányt, és csak este tért haza. Azonban ez a nap más volt, már két órával távozása után visszatért, búcsút mondott nektek fiúk, csókot nyomott az arcodra Sigurd, és a domborodó hasamra. Majd bocsánatot kért és elment, később már csak a holttestét láttam, néhány órával ezután, az orvos azt mondta agyonverték…”
A történet hol egy kicsivel tovább tartott, hol előbb vége szakadt, anyám lelki állapotától függően, de lényegit sosem mondott többet. Adottak voltak a körülmények a boldog gyermekkorhoz, állandóan kétségek gyötörtek, kérdések merültek fel bennem, nem nyugodhatok a mai napig sem, ha válaszokat keresek, és ez már ekkor így volt. Természetesen nem voltam elégedett az anyám által nekem biztosított munkalehetőségekkel a kovácsműhelyben. Mindig többre vágytam, az adamant kovácsolás érdekes, és nemes szakma, de nem az olyan ambíciózus, kitörni vágyó személyeknek amilyen voltam, innen ugyanis nincs továbblépés. Lehet jól csinálni, lehet mesterien, de nem lehet hatalmat szerezni vele, Gerald öcsémnek ennyi elég volt, és mára a Birodalom egyik legelismertebb kovácsa, és boldog, csak irigyelni tudom. Anyám semmilyen fáradozása, tanításom terén, bárhány leckét mondott is el nekem, akárhány kérdésre válaszolt, nem tudta csillapítani tudásszomjam, mindig merültek fel új kérdések. Anyám sokszor mondta, hogy nekünk kell helyre állítanunk a család dicsőségét, tehát legyünk szorgalmasak, és odaadók. A százszor elhangzott mondat a város elhagyásáig nem jelentett semmit a számomra, később mindent, majd megint kevesebbet. Rengeteget tudtam meg a Birodalomról, a kereskedelemről, szavakat, amiket a kisvárosban mások nem használtak, de ami a leginkább magával ragadt az a varázslás volt. A misztikum hatalma, amelyet jelekbe lehet zárni lenyűgöztek, anyám néhány története után elhatároztam, hogy varázsló leszek. 3 éven át 9 éves koromtól, különböző jelek vésésének éltem. Mivel segítenem kellett a kovácsműhelyben, így a különböző eszközök díszítése lett a feladatom, véseteket készítettem, karcokat, maratokat. Aztán minden megváltozott.
Tisztán emlékszem a napra, 12 éves voltam a ház előtt ücsörögve faszénnel rajzolgattam, amikor birodalmi lovasok jelentek meg az utcánkban. Középen, egy nagyon alacsony, kövérkés ember utazott, hétköznapi ruhában. Nem volt különösebben szokatlan a dolog, amíg meg nem álltak a házunk előtt, és a kicsi ember el nem indult a házunk felé. Beszaladtam, hogy szóljak anyámnak, vevők jöttek, mire ő is sietett kifelé. Teljesen szokásos társalgásnak indult a párbeszéd, így visszatértem, a szenemhez, és a rajzaimhoz. Egy pár perccel később azonban édesanyám odajött hozzám és leült velem szemben, majd rám nézett, átható, szomorú tekintete, azonnal érttette velem, hogy mi a helyzet, itt most figyelni kell. És akkor feltette, az egyszerű mindent megmagyarázó kérdést „Elmész velük varázslónak?”. Nem volt válaszom, máig sincsen. Megdöbbenten ültem, annyit bírtam kinyögni, hogy „Most?”. Úgy tűnt édesanyám egyértelmű nemet várt, vagy csak tudta, hogy ez való nekem, mindegy is, mert ezek után kijelentette, hogy menjek el velük, és felállt. Végtelenül dühös lettem. Értetlenül álltam a dolog előtt. Egyre gyűlt bennem a harag, hogy egy anya, hogy mondhat ilyet. Neki sírni kéne, visszatartani a gyermekét. Végül összecsomagoltam, elbúcsúztam zokogó öcsémtől, aki nem bírta végig nézni a búcsúzást és elrohant. Majd anyámtól is, bánom, hogy nem bocsátottam meg neki, de ott akkor nem tudtam. Kezembe nyomott egy zacskóban pénzt, majd lehajolt és odaadott egy pergamentartó tekercset, valamint egy adamant medált. „Apád azt szerette volna, hogy a tiéd legyen.”.
Az iskolába vezető út szinte teljesen kiesett az emlékezetemből, csak ültem a kocsin, és próbáltam feldolgozni, hogy mi történt velem. Már Amilon kapuinál jártunk, amikor eldöntöttem, hogy kinyitom a tekercset. Egy régi pergamen volt benne, egy levél. Belenéztem, szinte olvashatatlanul, kézzel volt írva.

Kedves Tom!
Remélem nem felejtetted el édesapánk születésnapját, és el tudsz jönni a jövő heti ünnepségre.
Kételyek gyötörnek az egészségével kapcsolatban, te is tudod milyen elhivatott, de hát 69 évesen már, szegény köszvényes papa alig bír felállni. Próbál erős, határozott családfők tűnni, de tegnapelőtt Tracy temetésén majdnem leesett a pódiumról, hagynia kéne már ezt a stresszes életet. Egész életét a melónak szentelte, és nem bírja feladni, amíg be nem bizonyítja, hogy nincs is átok. Remélem, előbb utóbb megnyugvásra talál az öreg.
Az előző leveledre válaszolva Susan meg én nagyon jól meg vagyunk, képzeld tegnapelőtt született egy új kiskanca. Remélem ugyanolyan sikeres ló lesz, mint az ősei. A gyerek is jól van, úgy néz, ki kiválóan érzi magát a hegyi levegőn, bár én vágyok vissza a városi nyüzsgésbe, de ha a kicsi egészségének jót fog tenni, akkor itt maradunk. Egyébként egész jól be is rendezkedtünk már, annyira nem is elviselhetetlenek itt az emberek, mint mondtad. A szomszéd például kifejezetten kedves, amikor megérkeztünk megkínált minket levessel, azóta is ezekkel traktál, csak hát, sajnos ehetetlenek.
Visszatérve az ünnepségre, nagyon jó lenne, ha hoznál a kedvenc boromból, itt sajnos nem lehet kapni, sőt némi cukrozott, szárított almával is meglephetnél.
Nagyon sok sikert kívánok minden üzletedhez, nagyon remélem, hogy az a titokzatos, nagy fogásod is bejön, nem ártana a családnak, ha az utóbbi 17 év óta valamiből pénzt is látna. Valamint sok sikert kívánok a nősüléshez is, ha majd találkozunk, megbeszélhetnénk, hogy ki a kiszemelt áldozat.
Minden jót!
Szerető öcséd

Értetlenül néztem a levelet. Rengeteg kérdés merült fel bennem. Miért bízhatta ezt rám édesanyám? Ki az a Tom? Susan lehet esetleg anya? Átok? Hogy kerül az üzlet a levélbe?
Ekkor észrevettem egy papír fecnit a tekercs alján, ami meghatott, nem tudom miért, de mélyebben, mint eddig bármi „Szeretlek” ennyi volt ráírva. A kérdéseken rágódva érkeztem Amilonba, és, ahogy átléptem a kapun eldöntöttem, hogy most néhány évig nem foglalkozom a családommal. Tanulni fogok.
Amikor megérkeztünk a piachoz, bányavároshoz szokott énem számára szokatlan tömeg fogadott, a zsibongás, a kofák zaja, rendfenntartók kiáltásai lenyűgöztek. Szinte el is felejtettem miért érkeztem, és mit hagytam hátra. Az iskolához megérkezni nem volt akkora élmény, mint amire számítottam, bár az intézmény parkjában álló, évszázados fűzfák kupolái magukhoz ragadták a tekintetet, és elvarázsolták a szemlélőt. Az iskola parkjában, padokon, réteken tanulók ücsörögtek, néhányan beszélgettek, de többnyire magukban könyvek felett gubbasztottak. Maga az épület nem volt túl nagy szám, fehérre meszelt, vastag tégla falaival a kétszintes épület, egy nagyon nagyméretű parasztház hangulatát keltette, még a pepita mintás kövezet sem hiányzott. Azonban, amint beléptünk furcsa bizsergést éreztem, akkor ezt az intézmény mágikus erejének tudtam be.
Heten érkeztünk újak egyszerre, két fogoly, Furs Clie, és Cremona Drey, egy kreol Zono Val, egy ikerpár, akik később mágusnak tanultak, Marie és Clara Laar, és egy bikatermetű matrózlegény Daniel Hyde, valamint jómagam. Miután mindannyiunkat elhelyeztek a szobáinkban, bemutattak minket az osztályunkban, a Laar ikrek máshova kerültek, valamint Fursel és Cremonával nem sok óránk volt együtt, a többiek egy helyre kerültek.
A képzési rendszer hatékonysága, ugyanakkor az embertelenségének is az alapja, hogy rotálják a diákokat, változtatják az csoportokat, a minél effektívebb tanulás miatt. Az iskola kb. 600 tanulója közül 71-en kerültünk többé - kevésbé egyszerre, néhány héten belül oda, ez lett az osztályunk. Öt csoportba osztották, és az évek során félévenként cserélték az embereket, főleg csoportok között, de néha teljesen új emberekkel. Természetesen a szabadidőnkben többször találkozhattunk, és a harmadik évtől kezdve voltak egész osztállyal tartott órák, sőt néha idősebbekkel is. Tanításunkban az első három év a fegyelemről, nagyon alapszinten a mágiáról, de főképp a Birodalomról szólt. Megtanultuk a történelmét, államszervezetét, a hadsereg szervezetét, tanultunk szenátusi tagokról, befolyásos kereskedő családokról, papi szervezetekről stb. Ezentúl az első három évben megtanítottak minket, a fizikai oldalára a rúnavésésnek. Később ez változott és a tanrendünkbe bekerült a mágia tanítása, valamint rúnavésés misztikus része és a varázshatalommal járó felelősség hangsúlyozása. Stratégiai, és taktikai órákat vettünk valamint az utolsó előtti évben harcolni tanultunk, év végén kiválasztottunk 5 rúnát, aminek a kezelésére megtanítottak minket. Az alapképzés utolsó éve más volt, gyakorlatban alkalmaztuk az addig megszerzett tudást, az év elején párokba rendeztek minket, így tanultuk a harcot, valamint taktikai edzéseket tartottak nekünk.
Az első évben, és a harmadik második felében szobatársam volt Zono Val, kreol létére, nagyon kellemes társaság volt, nem igazán érdekelte a varázslói szakma, de nagyon becsületesen megtanult mindent. Őt a nők érdekelték, mint később elmesélte nekem, csak a fehér nők, egy évvel volt nálam idősebb, de már tizenhárom évesen nagy szoknyavadász volt. Nem egy irányú volt az imádat, Zonot is imádták a nők, a kegyeiért versengtek éjjel-nappal. Kevés időt töltöttem a társaságával, bár szinte csak vele haverkodtam az iskolából, többnyire együtt voltak az óráink, és az estéket is általában beszélgetéssel vagy tanulással töltöttük. A tanulásban nagyon ellentétes elveket vallottunk, és bár a baráti versengés jó hatással volt a teljesítményünkre is. Az ő hozzáállását általában jobban kedvelték, szorgalmasan mindent megtanult, és mindent úgy csinált, ahogy mondták, ebben az értelemben igazi jó fiú volt. Ezzel szemben én, nagyon szabadon értelmeztem a tanulás fogalmát, ami érdekelt azt megtanultam, és bár az órákon mindig figyeltem, néhány tantárgyban szánalmas teljesítményt értem el. Mindent másképp próbáltam csinálni, mint ahogy mondták, mindig kerestem a hibát még a tanáraink gondolatmeneteiben is, több-kevesebb, de általában kevesebb sikerrel. A második évben és a harmadik első felében Daniel Hyde- al voltam egy szobában, azonban nem sok mindenre emlékszem ez az időszaka baráti kapcsolatunknak még nagyon passzív volt. Hallgatag ember a mai napig is, és velem szemben se lett nyitottabb, igaz én sem erőltettem a dolgot. Így csordogált el az első két és fél év.
Amikor is, mint említettem újra egy szobába kerültünk Zonoval. Úgy alakult, hogy szabadnapot kaptunk, másnap nem voltak óráink, így hát úgy döntöttem elmegyek Zonoval és a barátaival a közeli kocsmába. Nyár végi fülledt este volt, bár eleinte könnyed beszélgetés folyt csak, később a tekintélyes mennyiségű alkohol hatására elkezdődtek az udvarlások. Nem igazán próbálkoztam, nem is élveztem különösebben az estét, és hát egyre többet ittam. Másnap nem tudtam kikelni az ágyból, és csak elmesélések alapján emlékszem, bármire is. Zono története szerint rámásztam Marie Laarra, aki nem ellenkezett túlságosan. És hát a visszaúton meg még a kocsmában is sok minden történt köztünk. Barátom haverjainak a kifacsart fantáziája kihozta a történetből, a Maryah gúnynevet, mely nagyon gyorsan terjedt el az iskolában, és még sok tanár is átvette. Két pokoli fél év következett számomra, diáktársaim, amellett, hogy már eddig sem kedveltek, most még az alapot is megkapták, hogy szívassanak.
Majd egy évembe telt, mire rájöttem, hogy mit tehettek ez ellen. Megkértem Zonot, hogy hívjon ő is Maryahnak, és én is így kezdtem nevezni magam. Az eredmény megdöbbentő volt, akik eddig előszeretettel hívtak így, még mindig ezt tették, de már nem élvezték, és ez óriási elégedettséggel töltött el. Ahogy az iskolában egyre kevésbé kedvelt személlyé váltam, úgy lett a barátságom Zonoval egyre szorosabb. Ebben az évben ezen túl, nem sok érdekes történt, ahogy az óráink egyre gyakorlatiasabbak lettek, úgy lettek a tanáraink is elnézőbbek mentalitásom felé. Társaim nem kedveltek, nagyon sok volt a nemesi, leszármazott, akik nagyon nem szerették a nem közülük valókat, valamint azok a foglyok, akik a frontot választották szintén külön klikket alkottak.
Mikor elkezdődött, az ötödik éve is a tanulásomnak, év elején ki kellett választanunk a rúnákat, amiket eleinte fogunk használni, a fegyvereinket, valamint a szolgálati helyünket. Visszaidézve magamban megérkezésünk emlékét arra jutottam, hogy nekem a városi élet sokkal inkább való, mint a vidéki, ezért Niaramot választottam. A fegyvert és a rúnákat együtt szerettem volna kiválasztani, az alapján, hogy mik illenek össze, de fegyverre nem volt ötletem. Időpocsékolásnak éreztem tőr, kard, vagy valamely más, úgy mond, elegánsabb fegyver használatát megtanulni. Ekkor jutott eszembe a csatacsillag, használata nagyban nem különbözik a kovácskalapácstól, valamint az erőm is elég hozzá, hogy hatékonyan forgassam. Bár oktatóim is, társaim is ferdén néztek rám a döntésem miatt, így utólag nem bántam meg.
Ez az év hozta a legnagyobb fejlődést az életemben, fegyverforgató tudásom, bár nagyon alapszinten kezdtem, a nagyon egyszerű fegyver használata gyors áttörést hozott. Pár hónapig tartott csak ez az előny, mert társaim, kecses kardjaikkal gyorsabb, jobban forgatható tőreikkel, rapírjaikkal leküzdhetetlen akadálynak bizonyultak, a kezdetleges fegyverrel. A rúnák terén más volt a helyzet, nagyon későn csak a második hónap elején döntöttem el, miket válasszak. Tudtam, hogy buzogány ide vagy oda nem sok esélyem lesz közelharcban, szóval kell valamilyen védelem, erre tökéletesnek tűnt a köpenyre rajzolt EL valamint REPÜL rúna, később elképzelésem be is igazolódott. Mint mindig ebben az esetben sem maradhattam a szokványosnál ki kellett találnom valamit, ami meglepi ellenfeleimet. Az ötletet Daniel Hyde adta egyik reggel, ahogy az iskola kertjében sétáltam Zonoval az oldalamon, roppant érdekes látvány terült a szemem elé a hórihorgas matróz vasgolyókkal lökött célba. A jó 40-50 méterre lévő hordónak esélye sem volt a Fesvári matróz nyers ereje és a lövedékek súlya ellen. És akkor alakot öltött a fejemben, hogy milyen rúnákat fogok és hogyan használni, ezt az amúgy is pusztító fegyvert teszem erősebbé. Első kísérleteim a dologra még Daniel vasgolyóival voltak, később rájöttem, hogy kettős használatú fegyvert csinálok és a buzogányom pótfejei lesznek a lövedékek. Így született meg a kezdetleges gránát ötlete a VILLÁM, LÁNC, ELŐRE szavak a tüskés lövedékeket, melyeket kedves barátom mérnöki pontossággal juttatott célba, iszonyatos erővel ruházták fel. A feltaláló időszak alatt szoros kapcsolatba kerültem bikatermetű társammal, és Zono is megkedvelte a fickót, ettől kezdve elválaszthatatlanok lettünk egész az őrhelyválasztásig. Danielnek tenger kellett vissza akart menni Fesvárba, Zono ragaszkodott ahhoz, hogy a fronton harcoljon, ennek az oka talán az egyetlen dolog, amire azután sem kaptam tőle választ, hogy rákérdeztem. Nekem egyik sem tűnt túlzottan vonzónak Niaram híre felé húzott a szívem. Így hát elhatároztuk, hogy 6 évvel végzésünk után újra találkozunk itt, Amilonban. A mestereink is érezték, hogy nem lehet minket szétválasztani, legalábbis az utolsó iskolaévünket együtt szeretnénk tölteni. Ezt meg is tették jórészben egy embernek köszönhetően Guillermo del Oronak az egyik taktikai és stratégiai tanárunknak. Érdekes figura volt, sosem értettem, hogy miért választotta ezt a pályát, de az biztos, hogy nagyon imádta, az egész élete ez volt szerette a diákjait, és mindent, aminek köze van a háborúhoz. Ennek megfelelően zseniális tanárnak is bizonyult és meg tudta győzni tanár társait, hogy a csapatnak az lesz a legjobb, ha minket, hármunkat külön feladatokra képeznek, és egymást kiegészítve harcolunk. Több hasonló csapatot is csináltak, akiknek amellett, hogy az alapképzést és az alap feladatokat is meg kellett tanulnunk még külön is dolgoztunk. A taktikai gyakorlatok mellett, melyek során gyakran kellett éles feladatokat is végrehajtanunk, tanárainkkal együtt többször láttunk el rendfenntartói feladatot. Egyszer még farkas falkára is vadásznunk kellett, ez nem sült el túl jól, mert bár a farkasok ne okoztak túl nagy fejtörést a rosszul használt rúnák több tanulónak is okoztak sérüléseket. Utólag valószínűnek tartom, hogy tanáraink ezt az eredményt tartották a legjobbnak, mert senki sem halt bele, maradandó károsodás sem volt, de mindenki megtanulta vagy tapasztalt, vagy látta, hogy milyen veszélyes mesterséget űzünk. Nagy hangsúlyt fektettek még a fegyverhasználati képességeink továbbfejlesztésébe is, amit ezentúl párban végeztünk. Ebben semmilyen előrelépést nem mutattam, viszont Zono lett az évfolyam legjobbja. Az év, és tanulmányaim vége felé közeledve Guillermo mester magához hívott, hogy találkozzam vele, majd felajánlotta, hogy elmehetnék hozzá szolgálni, mint a házát védő varázsló. Bár nagyon megkedveltem ezt a kicsi, kövér ámde nagyon jókedélyű fickót, de nem ez volt a pálya, amit befutni szándékoztam, így elutasítottam az ajánlatát. Az év végén szinte kiváló teljesítménnyel zártam, a két tantárgy, ami kilógott a sorból a fegyverforgatás, valamint a isten ismeret volt, ez utóbbi sosem állt közel hozzám, talán mert életem során túl sokat ismertem meg.
Nem lehetett azonban teljes az örömöm, egy nappal ezután kaptam egy levelet otthonról fekete pecséttel, ki se kellett nyitnom, hogy tudjam mi áll benne. Három hét kimenőt kértem édesanyám temetése okán mielőtt Niaramban jelentkezem, ezt meg is kaptam, és szintén Guillermo közbenjárásával barátaim is elkísérhettek. Szerény temetés volt, összvissz 3 gyermeke volt ott, néhány közeli ismerős Kharónból, valamint Danielék. Pár nappal a temetés után indulnunk kellett, ha nem akartuk lekésni első szolgálatunkat, így hát ismét elbúcsúztam Mírieltől és Geraldtól összeszedtem a csomagjaimat és sietősen Niaram felé vettem az irányt. Az utam eseménytelenül telt, gondolataim és magányom hálóiba gabalyodva, míg véget nem ért a Lopott Hajó nevezetű kocsmában, egy őrült elf önfényező előadásán.


Végül csak elkészült.