Mestick kalandjai

Beléptem a kapun. Szemem elé tárult sok minden, csak éppen az nem, amire számítottam. Máshogy képzeltem el, képzeletemben jobbnak tűnt. Jó, oké, nem azt mondom hogy rossz, de valahogy színvonalasabbnak vártam... Házak kusza rengetege. Abban is egyetértek, hogy könnyen meg lehet szeretni, de egyelőre még nem sok rendszert láttam benne. Na jó, úgy tűnik megártott a suli. Miért kéne rendszerezetten állniuk? Elvégre ez egy város, nem pedig egy órán készült fantázia-szülte kép. Lassan sétáltam befelé, hogy jól megszemlélhessem, milyen is a főváros. A tömegben nagy zsivaj volt, emiatt elég nehéz volt akárcsak gondolkodnom is. Egyszercsak, kicsit beljebb, nekiütköztem egy nagy, marcona külsejű alaknak. Látszott, illetve érződött rajta, hogy részeg.
- Hogy volt merszed nekem jönni te kis aljadék?! - mondta, miközben arca egyre vörösebb lett.
- Elnézést kérek, uram, nem láttam. - mondtam, és reméltem, hogy nem nagyon rágott be rám. Reményem hamar szertefoszlott, megéreztem ökle teljes mivoltát az arcomon... Jó erősen. Már hallottam a kiáltozást, illetve a tömeg szépen kört alkotott körülöttünk, úgy tűnt, élvezték az utcai verekedést, mert ordítoztak...
- Adj neki!!! Ne sajnáld!!! Harcot a népneeeeek!!! - és ehhez hasonlók. Szerintem mondanom sem kell, nagyon örültem neki, ahogy szépen lassan felegyenesedtem, és szitkozódtam. Persze ennek túl nagy egója volt, hogy felfogja, nincs esélye ellenem, hacsaknem szimplán hülye, ugyanis ruhámon ott virított a mágus-iskola jelvénye. A poén kedvéért úgy gondoltam, bemutatkozóul pörkölök egy villámot a lába elé. Csak hogy tudja, hogy megy ez minálunk.
- Villám - mondtam a mágia nyelvén, majd egy kisebb villám előugrott a tenyeremből, és megperzselte a követ a lába előtt. Arcán megismerés suhant át, de még így is túl hülye volt ahhoz, hogy felfogja, milyen erőfölényben vagyok. Elindult felém, ugyanis eltávolodtunk egymástól, mikor behúzott nekem. Kaszámat nem akartam használni, lehet hogy ha nem lenne ilyen részeg, még jó ember is lenne... De így sajnos csak egy hatalmas tapló, aki ki akar engem teríteni az utca kövén, és véremmel beteríteni azt. Gondoltam, most jófej leszek, megvárom míg kiérnek a városőrök, addig nem bántom. A kérdés már csak az volt, hogy mennyi idő alatt érnek ide. Mikor odaért, megint ütésre emelte kezét, de úgy éreztem, egy ekkora ütés elég volt mára, így mikor elindította a támadást, megfogtam öklét, hátra akartam csavarni, de annyira nem volt ostoba, hogy ezt hagyja, másik kezével rávágott a könyökömre. Szegény testrészem nagyon sajgott, de nem volt időm foglalkozni vele. A tömeg nagyon biztatott, annyira, hogy egy ember kilépett a tömegből és nekilökött ellenfelemnek. Nem jó hely ez, gondoltam, de muszáj volt megvédenem magam, ezért hasba vágtam a szúrós tekintetű részeget. Összeroskadt. Megint megfogtam kezét.
- Villám - mondtam ki másodszor is a szót, bár most csak akkorát adtam neki, hogy sokkolt állapotban legyen. Fogásom jónak bizonyult, mivel az istenverte szerencsétlennek nem lett baja, csak éppen mozdulni alig bírt. Elindultam abba az irányba, amerre sejtettem, hogy van a főnököm irodája, de még közben hátra szóltam:
- És most még szerencséd volt, te agyalágyult! - a tömeg eloszlott, majd visszatért a normális kerékvágásba. Megállítottam egy férfit aki épp elsietett volna mellettem.
- Elnézést uram, meg tudná mondani merre találom a mágus igazságszolgáltatók főnökét? - kérdeztem.
- Hát persze, arra van, csak menjen egyenesen, míg elérkezik egy nagy, dupla ajtós kő épületig, a táblájára ki van írva, hogy Védettség mindenek felett! -  
válaszolta a férfi, majd sietett tovább. Elindultam abba az irányba, amerre mutatott, majd pár perc séta után megtaláltam a keresett épületet. Beléptem. Odamentem a pulthoz, és azt mondtam:
- A főnökhöz jöttem - mondtam.
- Név, életkor? - kérdezte a mogorva recepciós.
- Avulaith Mestick, 15
- Rendben, menjen fel az emeletre, a főnök már várja.
Elindultam a lépcső felé. Mikor odaértem, tétován felnéztem, majd szépen lassan megindultam felfele. Felértem. Egy folyosó várt, két oldalra ajtók nyíltak. Elmentem a folyosó végéig, mivel úgy sejtettem, hogy ott lesz a főnök irodája. Sejtésem jónak bizonyult. Bekopogtam. Egy mély hang megszólalt belül:
- Szabad!
Kinyitottam az ajtót. Bent egy vidám, hosszú barna hajú ember várt.
- Jó napot! - köszöntem.
- Ugyan már, hagyjuk a formaságokat, tegezz - mondta nagy mosollyal az arcán.
- Új munkaerő, he? - kérdezte barátságosan.
- Hát ha úgy vesszük - mondtam, immár mosollyal az arcomon. Megragadó alak - gondoltam.
- Akkor vegyük úgy - kacagott fel.
- Van egy megbízásom számodra, mivel látom, hogy nem vagy olyan kis pisis, mint amiket kapni szoktam - szólt mély hangján.
- Jó hallani, hogy átlagon felüli vagyok - nevettem fel.
- Aztán ne legyen túl nagy egód - kacsintott - na tehát, első megbízásként nem kapsz nagy falatot, van egy kis bűnöző aki folyton szurkál minket, őt kéne behozni, a neve Chris, megtalálod az Arany Korsó fogadóban
- aztán nehogy bajod essen!- mondta - nincs olyan túl sok emberünk - majd kihessegetett.
Kiléptem az ajtón. Elindultam visszafele a folyosón, majd le a lépcsőn. Az utca még mindig tele volt. Tudakozódtam, hogy merre van az a bizonyos Arany Korsó fogadó, majd elmentem az irányába. Út közben még elég sokat nézelődtem, főleg tájékozódás-ügyileg. Az a bizonyos ember, akit kerestem, elég jól élhetett, a fogadó igazán jómódúnak látszott, bár az ügyfelek nem tűntek olyan jónak, mint a fogadó. Odamentem a pultoshoz, és megkérdeztem:
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol van Chris?
- Sajnálom, nem tudom, kiről beszél - mondta.
Gondoltam, biztos álnéven jelentkezett be... Vagy esetleg hazudik a pultos.
- Idefigyeljen! Ha nem mondja meg nekem, hol van, villámot küldök abba a mocskos pofádba! Vagy választhatod azt is, hogy a sötétség beburkoljon, és ne kapj levegőt! Esetleg beléd küldhetek egy villám, vagy egy sötétség pengét, vagy felkenhetlek a falra egy taszítással! Az utolsó lehetőséged az, hogy megmondod hol van Chris, és hagylak békén. Te döntésed - fenyegetőztem, de ő csak rázta a fejét.
- Nem tudok róla semmit - állította megint. Megfogtam a nyakát.
- Villám - mondtam a mágia nyelvén mai nap már harmadszor. Megrázkódott.
- Rendben, beszélek! - tört meg, látszott, nem nagyon volt hozzászokva ahhoz, hogy megrázza az áram... Tudom jól, hogy nem valami jó érzés, de ő akarta...
- Na, mondjad már! - sürgettem, miközben elengedtem a nyakát.
- Az ötös szobában van, csak kérlek, ne csináld ezt még egyszer! - könyörgött.
Megindultam a lépcső felé, hogy elmenjek a szobákhoz. Bal oldalon kezdődtek a szobaszámok. Elindultam. Lassan és halkan mentem az ötös szoba felé, mikor elé érem, megpróbáltam kinyitni. Zárva volt.
- Taszítás mondtam a mágia nyelvén, aztán az ajtó berepült a szobába, leterítve a bent levő embert. Odaléptem hozzá.
- Mi a neved? - kérdeztem.
- Chris - mondta meglepődve, érezte, hogy lassan itt a vég...
Vagy mégsem. Hirtelen felugrott, és közben leterített engem. Na jó, ez váratlanul ért. Elkezdtünk birkózni. Nehezen ugyan, de sikerült ledobnom magamról. Előrántott egy kardot. Én levettem hátamról a kaszát. Ő gyorsabb volt, mielőtt magam elé tudtam volna tartani a kaszám, megvágta a kezem. Szerencsére a balt, ugyanis jómagam jobb kezes vagyok. Ugyan nagyon fájt a bal kezem a vágás miatt, azzal is rámarkoltam a kaszára, és támadásba lendültem. Kivédte.
- Sötét Penge - mondtam, mielőtt meg tudott volna támadni, majd rápillantott a kaszámra, és látta, hogy fekete lett, és nagyobb a feje. Nem ijedt meg tőle. Felém vágott. Nem talált el, mert hátraugrottam. Most rajtam van a sor - gondoltam, és felé suhintottam. Eltaláltam a kardforgató karját. Elejtette fegyverét, csak dühösen nézett rám.
- Taszítás - mondtam, mire nekirepült a falnak, és elájult.
Elkezdtem kifelé vonszolni. Mikor leértem, a tömeg hirtelen csendbe burkolózott.
- Mi van? Rendszolgálati ügy, ne bámészkodjanak! - mondtam. Nagy nehezen átvonszoltam a fogadón, ki az utcára, ahol már vártak. Két városőr jött oda, a pultos jelentett nekik. Mikor megláttak, tudták, mi a dolguk, átvették az eszméletlen embert, és elkísértek az irodáig. A főnök megörült, mikor látta, hogy még aznap elvégeztem a munkát.
- Nem kellett volna még ma megoldani, azt hittem tudod! - mondta, bár látszott,hogy nagyon örül neki.
- A lakásod, amíg a környéken leszel, ha kimész innen, elfordulsz jobbra, ki az utcára, majd a második lehetőségnél jobbra. A negyedik ház jobbra, abban van a lakásod. Rajtad kívül még van ott egy elszállásoltunk, de két részre van osztva, hogy ne zavarjátok egymást. Nem nagy szám, de azért remélem megfelel arra az időre, amíg itt leszel.
- Te jó ég! A kezed! Hiszen vérzel! - lepődött meg.
- Ugyan már, semmiség - legyintettem, bár azért tényleg nem volt kellemes.
- Későbbiekben már csak üzenni fogok neked, hogy mi a dolgod, nem lesz nagyon személyes találkozónk! Nagyon örülök, hogy megismertelek.
- Szintúgy - mondtam mosolyogva, bár kicsit elszomorított, hogy nem fogok sokat találkozni vele, hiszen nagyon szimpatikus ember.
- Köszönöm! - mondtam, majd elindultam szálláshelyem felé.
Az utcára érve jobbra fordultam, ahogy mondta nekem a főnök. Megláttam egy szövetdarabot az út mellett. Felvettem. Elég tiszta volt, hogy bekötözzem vele a kezem. El is kezdtem rácsavarni a kezemre, hogy végre elálljon a vérzés. Belegondolva, nem is tudom a főnököm nevét... Talán nem figyeltem eléggé. Na mindegy, most nem számít. Első lehetőség. Mentem tovább, ahogy elmagyarázta munkaadóm. Második lehetőség. Befordultam jobbra. Megálltam, a szövetdarab már teljesen megmaradt a kezemen, egész szoros volt, jó munka. Lépkedtem tovább. Egy, kettő, három, négy - számoltam magamban. Megérkeztem. A ház tényleg nem volt nagy, és éppen sürgölődött leendő szomszédom. Úgy gondoltam, hogy éppen mos, vagy nem tudom, mindegy is. Hirtelen valami puffanást hallottam. Mindegy, csak leejtett valamit, legalábbis azt hittem. Jó lett volna, de nem az történt. Valaki felordított.

Folytatása következik!

Igazán nem állt szándékomban vérpistiséget elkövetni, a továbbiakban ügyelek rá! A felcsigázás az direkt van, épp ezért, hogy az olvasó későbbiekben is szívesen olvassa a történetet. Ez a végződés főképp akkor fontos, amikor pl egy több részes novellát, vagy esetleg egy könyvet ír az ember (utánaolvastam ám a történetírós dolgoknak )

Igen, tudom miért fontos a felcsigázás, jómagam is előszeretettel alkalmazom. Mindenesetre neked jól sikerült

Berohanok a kapun, be az ajtó fele. Ezernyi gondolat tódul be fejembe, ordibálva, vészre jelezve. Nem törődöm vele. Már megszoktam... Mikor odaérek, próbálom kinyitni az ajtót. Nem megy, zárva van. Vagy valami miatt nem tudom kinyitni, ami bent van - gondolom.
- Taszítás - mondom a mágia nyelvén, közben megformálom magamban akaratom, amint a testem energiája a szó hatására összesűrűsödik, majd kilökődik testemből, lehajítva zsanérjairól az ajtót, be a házba. Érzem, ahogy elindul az erő, valamiért mégsem történik semmi azzal a retkes ajtóval... Helyette érzem ahogy repülök hátra, hála a varázslatnak, ami úgy tűnik az ajtótól felém sült el. Még szép, akkor nem sikerülnek a varázslatok amikor legjobban kellenének. Egyértelmű... Felállok, az ajtóhoz sietek, majd megismétlem az előző műveletet, most erősebb koncentrációval fűszerezve próbálkozom. Ezúttal az ajtót tartó zsanérok nyikorognak, de nem történik azonkívül semmi. Pedig ez igazán sikerülhetett volna már rendesen! Erősebb ez az ajtó mint hittem. Na mindegy, jön a régi módszer: gyorsan körülnézek, keresve a megfelelő alkalmatosságot az ablak betörésére. Meg is van: kő a kézbe, be az ablakon. Legalább ez működik, király, gondolom, miközben darabjaira törik az üveg, kiengedve a házból a csatazajt. Beugrok az ablakon, majd csöppet sem törődve a halk érkezéssel, leérkezem. Még ezt is sikerül elbénáznom, a pillanat hevében megbotlok egy nagyobb üvegdarabban, és hasra esek. Tőlem balra heves csata bontakozik ki, nézem, míg nagy nehezen, megint csak botladozva felkelek. Elindulok feléjük, a meglehetősen kis teret nem túl gyorsan, csak hogy felmérjem a dolgokat - hogy vajon melyikük a támadó, a védekező, az erőviszonyokat, a jelenlegi helyzetem. Egyikőjük vörös hajú, húszas éveiben járó férfi, erős testalkattal, mágus, elsőre látszik rajta. Ez lenne a lakótársam, gondolom. A másik nő, orvgyilkosnak tűnik. Szemeim egy pár pillanatra elidőznek méretes keblein. Mi tagadás, egyenes, fekete hajával kész istennő. Kecsesen mozog, gyors, mint a gondolat. Látszik rajta, hogy elf, bár a fülét nem látom. Erős ellenfél. Ekkor pillantom meg az előttem állón, hogy már több helyen vérzik, támolyog. Nem sok kell már csak neki, valószínűleg a nő mérget használt.
- Sötét Villám Formálás - mondom ki hangosan, elmémben megformálva három sötét villámot a nő körül, amik lecsapnak rá. Mindezt olyan erővel, ami leterítene egy, az orvgyilkos nőszemélynél háromszor nagyobb férfit is. A villámok megjelennek, ezúttal sikeres varázslatot tudhatok magaménak. Mi a franc?! Mégsem. A villám a nő helyett a padlót veszi célba. Minden mágikus próbálkozásom hiábavaló, nem hiszem el magam! Mi van velem? Nemrég még szinte minden próbálkozásom nagyjából jó bolt... A két küzdő félből egyértelműen a nő áll jobban, semmi sérülése, míg a férfi már alig áll a lábán. Ekkor határozom el, hogy előkapom nyílpisztolyom. Éppen elindul a kezem, mikor a nőszemély felfigyel rám. Annyira le volt foglalva eddig, hogy észre se vett, talán nem is akart. Na mindegy. Gyorsan megmarkolom nyílpisztolyom, felhúzom, belehelyezek egy nyilat, majd  nagy precízséggel a nő felé lövök. Könnyűszerrel kikerüli. A nyíl egy szekrénybe fúródik. Na, szép... Nincs túl sok esélyem, a férfinak is csak az, ha összejátszunk. Így hát nyílpisztolyom félredobom, hogy ne legyen útban, majd a hátamon levő táskával is így teszek. Az eddig hátamon lógó kaszát, ami a táska alatt volt, bár picit kényelmetlenül, szintén levettem, a hozzá passzoló szíjat, amit a szállításra használok, lekapom róla, majd megragadom nyelét jó szorosan. A vörös hajú emberkére kiáltottam:
- Menj picit arrébb! - ő eddig egyáltalán nem vett észre, most meglepődve fordul hátra. A nő ezt kihasználva egy hatalmas ugrással indult meg felé. Előrelendülök, feltartom kaszám, próbálva hárítani a csapást.
- Megjött a felmentősereg, úgyhogy mozgás ember! - utasítom  a férfit. Ő erre meglendíti felém kését. Mi a franc?! megmenteni jöttem, erre engem is kicsinálna... Hát jól nézünk ki! Egyszerre nem tudok két támadást hárítani. Egy tizedmásodperc alatt lepörög előttem az életem, ahogy a férfi egy fontos szerveim nem kímélő szúrást visz be. Ez lenne hát a vég? Nem szép gondolat. Az orvgyilkosnak vélt nő abban a pillanatban, hogy a férfi kése belém fúródott, megérkezik hozzánk, a becsapódást felhasználva végső szúrására, amit a férfinak visz be. A férfi összeesik, a nő felém fordulva borzalmasan mérges arcot vág, arca mondhatni eltorzul, pár pillanatra elveszítve istennőszerű báját, míg rövid életem másodjára pörög végig szemeim előtt.
- Meghibbantál, srác?! - ordít rám a nő.
Végem. Kinyír. A fájdalomtól összegörnyedve felkészülök a halálra, míg ő átkarol, és elkezd kifele vonszolni. Szóval nyilvánosan nyír ki, még jobb... Ekkor homályosul el előttem minden, megnyugtatva, hogy nem kell ébren további fájdalmakat elviselnem. Én legalább megpróbáltam... Ég veled világ.

Egy puha ágyban ébredek, miközben valaki mormol felettem. Hogy kerültem ide? - ez az első gondolatom, de megszólalni még nem bírok. Túl kusza az egész. Meghaltam volna? Neeem, nem hinném... Ekkor kezdek el figyelni arra, amit mond a bizonyos személy. Mágia. Mivel már nem érzem annyira a sebem, gondolom gyógyít. Na meg, egy-egy szófoszlányt fel is ismerek belőle, nem egyszer volt dolgom gyógyítóval. Elvégre senki nem úszik meg egy rendes kocsmai bunyót sérülés nélkül. Ekkor nyitom ki szemem, megpillantva egy gyógyítót, akit - nagy meglepetésemre - már ismerek. Ő volt az, aki meggyógyította a sebem, mikor még nem a városban voltam, már nem is emlékszem a helyre, ahol találkoztunk... A nevére sem, elvégre, nem voltam egészen józan.
- Hát te... - kezdeném, de erre csendre int.
- Csendet! Meg ne szólalj fiacskám! - mondja, majd folytatja a varázsigét. Negyvenes éveiben levő nő, rövid, szőke hajjal.
Ekkor eszmélek rá, hogy hogy is kerülhettem ide. Persze, az elfecske mi? De akkor várjunk... Ezek szerint mégis ő a lakótárs...?
- Mi történt? - kérdezem, de csak újra csendre int.
Ebben a pillanatban valaki igencsak csendben belép a szobába, épphogy csak hallom az ajtó suhogását, valószínűleg azt is csak azért, mert nem csendben akar bejönni, csupán ez az átlagos neki. Alvilági személynek tűnne, de sejtéseim szerint az első benyomás rossz volt. Szép, kecses léptekkel felém jön, majd egy hirtelen váltással, mikor odaér, hatalmas pofont ad.
- Áúúúúú - fájlalom a tenyere helyét.
- Ez most mire volt jó?! - rimánkodom.
- Ezt kapod amiért beleavatkoztál kölyök! Keresed itt a bajt... - feleli.
- Kölyök? Hisz nagyjából egyidősek vagyunk! - mondom, majd ráeszmélek, hogy akkora balgaságot mondtam mint talán még soha...
- Egyidősek? Hah. - mindezt fennkölten. - Én már akkor serdülőkorú voltam, mikor te megszülettél!
- Jól van, közben rájöttem, na
- Mestick vagyok, de te hívj csak Mestnek - mondom, miközben a nő leül az ágy melletti székre, a gyógyító mellé - ő csak nevetgél magában párbeszédünkön, ami engem cseppet sem zavar.
- Azt hiszed ezek után még beszélek veled? - kérdi hüledezve. - Milyen a sebe? - vált témát a mellette ülő felé fordulva.
- Mindjárt kész - azzal újra mormolni kezd.
- Ügyesen majdnem megöletted magad újonc.
- Legalább abban jó vagyok - nevetek fel.
- Igazából félig orgyilkos vagyok. Szülővárosomban annak tanultam, míg ki nem derült, hogy mágus vagyok. Akkor kénytelen voltam mágus iskolába vonulni, de szerencsémre vándornak osztottak. Amúgy dezertáltam volna. Szóval bármikor elintézlek ha ilyesmit csinálsz. - micsoda nő, gondolom magamban, picit lejjebb bámulva, mint az arca, alig felfogva mit is mond igazából.
- Azóta már majdnem az egész országot bejártam, de most Niaramba jöttem, hátha találok új társat.
- Mi van a régivel? - kérdezem.
- Nem egyértelmű? Meghalt. Amúgy mit érdekel ez téged? - felel cseppet sem gyászolva. - Kemény meló volt, erre ő nagyokosan beleugrott a harcba. Pedig egyenként, halkan kellett volna megölnünk őket... De hát mit csinálni, nem hallgatott rám. Egyébként ne nézz rossz szemmel rám, az csak egy meló volt, ráadásul a vérdíjért járó összeget is megkaptam. Nem király? - csacsogott. Hát, élettel teli, az tuti.
- Hát, fogjuk rá. -feleltem.
- Gondolom nem értesz egyet az én eszményemmel - mondja úgy, mintha csak valami balekhoz beszélne.
- A látszat néha csal. Ellenben az tuti, hogy gyönyörű vagy - szalad ki a számon. Na, erre elpirul. Várjunk csak... A második részt nem akartam hangosan kimondani... Na mindegy, a tény az tény.
- Csitt legyen! Örülj hogy nem hagytalak ott kivérezni. - mondja cseppet sem tréfálkozva. Erre gyógyítóm egyenesen felkacagott, alig bírta nézni mit szenvedek a csajjal.
- Ejj ,ezek a fiatalok. - nevet. - Végeztem is, mehetsz utadra fiatalember.
- Köszöntem! - felelem.
- Nem ártana felvenni a pólódat... - pirul el.
- Miért? Jó ez nekem így, legalább levegőzik kicsit a testem. - nevetek fel.
- Amúgy mi is a neved?
- Illioni. - süti le a szemét, majd hirtelen hangnemet vált.
- Vedd már fel a felsőd! mutat cseppet sem lovagias felsőtestemre.
- Nekem megfelel így is, de ha mindenképp azt akarod... - fejezem be párbeszédünk, majd minden szó nélkül elindulunk.

- Jajj, ne bámulj már! - mondja szemérmesen.
- Bocs, bocs, elkalandozott a tekintetem... - felelem.
Már a szálláson vagyunk, épp szedem ki a nyílvesszőm a bútorból, amikor sikeresen hátraesek. Feltápászkodom, elraktározom nyilam kis tegezembe, melyet övemen hordok, majd a bútor felé fordulok.
- Ezzel mit tudunk kezdeni Illioni? - mutatok a lapjára, melyen egy árva lyuk kukucskál.
- Tömd be egy dugóval.
Így teszek, majd megkérdezi:
- Egyébként te mivel szoktál harcolni? Ugye nem azzal a semmirenemjó kaszával...?
- Ami azt illeti, csak az a kaszám van.
- Hogy mi? Te nem vagy észnél! Gyere, adok neked én jó fegyvert... - mondja, majd elkezd turkálni egy ládában.
- Itt is van - mondja, majd elővesz egy fegyvert. Két rövid kaszaszerű pengéje van, alattuk rövid markolat, össze vannak kötve lánccal. Orgyilkos fegyver, na szép. Emellett elővesz egy kisebb tőrt is.
- Ezeket neked adom, már nem igazán használom őket
- Nem tudok én ezekkel bánni - felelem.
- Kiképezlek, tanonckám. - nevet.
- Na de jó...
Nem túlságosan örülök a kiképzésnek. Bár remélem inkább csak ilyen alapok lesznek benne... Leginkább a mágikus erőmet és a félsárkány alakom lesz előtérbe helyezve ennek ellenére, amit magamtól fogok gyakorolni.
- De komolyan, Mestick, mintha élnél! - üvölt rám Illioni. Hát ja, nem vagyok egy profi, gondolom, ahogy előrelendülök felé, kezemben újonnan szerzett fegyveremmel. Tetszik. Bár, az eddigi visszajelzések alapján nem vagyok benne túl jó. Csupán egy késsel hárítja minden támadásom... Röhejes vagyok így belegondolva.
- Az egész testedet vidd a támadásba, hogy gyorsan nagy sebet ejts, és a kulcsszó a GYORS! Lesből támadni persze mindig könnyebb, de ha egyszer az ellenfeled észrevesz, mit teszel majd? Egy dolog a bénító méreg, de ha nem tudod eltalálni az ellenfeled mit sem ér!
A támadásom hárításából elnyert energiát egy fordulattal vezeti el, erős ütést mérve tarkómra tőre markolatával. Ezzel együtt harmadszor ájulok el mióta edzünk... Pedig ez még csak az eleje, nagyjából fél napja edzünk, mivel egyikünk se kapott melót tegnap óta. Utolsó pillanatban, míg eszméletemnél vagyok, érzem ahogy a fűbe puffanok, ami lágyan körbeöleli testem, majd végül teljesen elsötétedik előttem a világ.
Vége

Heeeey, Itt Xordan Silvertunge a legújabb mesélő. Jelenlegi titulusom ne tévesszen meg semmit, csupán csak némi adminisztrációs hiba van, ami hamarosan olvosolva lesz. Mint friss mesélő, szeretném felkarolni a jövő nemzedékét és megkértem Ilasziort had vegyem szárnyaim alá Mesticket, hogy egy kiváló kalandor váljon belőle, ki egy nap majd örömmel csatlakozik a szóbeli akciókhoz is.
És akkor térjünk is a tárgyra, picinyke Mestick:
Egy mágus orgyilkos? Néhány konzervatív világkitalálónak, mint Ilaszior lehet nem annyira tetszik az ötlet, de képes voltam rávilágítani, hogy ez igenis jó ötlet lehet, szóval nosza, lehet próbálkozni vele. Nekem személyesen tetszik is az ötlet.
De ettől függetlenül a kalandod ha nem is kerülne teljes elutasításra, még mindig sok sok sok probléma van vele.
Először is:
- Taszítás. Nem működik a varázskör miatt. Én kivenném a történetből teljesen a varázskört és más megoldást választanék." Taszítás!- kiáltottam fel, mikor hirtelen valami erő lökött hátrafelé és majdnem felbuktam, viszont ezzel egy időben az ajtó recsegő hangot adott ki. Közelebb lépve láttam, hogy a zárszerkezetet tartó fa elkezdte magát megadni.- Ha így akarod felőlem így is lehet- dörmögtem, majd egy erőteljes rúgást mértem a kilincs alá. Hangos ropogás, éles fájdalom, mozdulatlan ajtó lett a válasz tettemre.- Úgy tűnik másik bejárat után kell néznem..."
Mennyivel jobb és izgalmasabb így nem gondolod? Van benne némi komédia, próbálkozás, mérsékelten elbukott mágia.
- A második varázslat is jobb és világhűbb, ha szimplán csak nem sikerül, nem pedig "Hatalmas Magic Über Rúnák" akadályozzák meg a varázslatot.
- Végül pedig csinos és elragadó leendő társad. Válassz ki egy személyiséget és viselkedés módot neki, és ahoz tarsd magad egy darabig. Beleszóltál a küzdelmébe, gyerek vagy, majdnem meghaltál és ő mentett meg. Legyen aggódó, lenéző, fontoskodó, flörtölő, vagy bármi, de akkor is tarsd magad ahhoz egy darabig. Fontos és menő karakter lehet a jövőben a leányzó, de ahhoz az kell, hogy egy oldalnál több kelljen ahhoz, hogy megváltozzon a véleménye valamiről, vagy pedig alapos indok, amit mi is megértünk.
"- Végeztél már?- kérdezte türelmetlenül Illioni az ajtón túlról.
- Biztos, hogy rendben van ez így?- kérdeztem aggódva a kedves gyógyítót- Nem fog felszakadni a seb, vagy kiújulni?
- Dehogy fog, profi vagyok a szakmámban- mosolygott bíztatóan.
- Hát nem tudom- fintorogtam tovább, és csak nem akaródzott felvenni azt a kabátot, hanem inkább szellőztettem a frissen bekötözött sebet.
- Mestic, az Istenekre már gyere ki!- rontott be Illioni- Mégis mi tart enny...
Akad el hirtelen a szava, a tekintete pedig valahol a mellkasom körül keringett.
- Kint megvárlak- fordult el hirtelen, majd kilépett az ajtón.
- Öhm, hát jó- Vontam meg a vállam, végül pedig óvatosan felvettem a kabátom és kisétáltam az ajtón..."
BAAAAAAMM, máris megvan, hogy mégsem vagy annyira kölyök mint elsőre gondolta és lehetőség egy stílus váltásra részéről.
Remélem sikerült segítenem, várom a jövőben a javított verziót. Ha neked, vagy Darrenek bármi kérdése van forduljatok hozzám, vagy írjatok kiváló barátomnak Ryusoke-nek, ő majd szól nekem, hogy izgalom van.

Xordan írta:

Néhány konzervatív világkitalálónak, mint Ilaszior lehet nem annyira tetszik az ötlet, de képes voltam rávilágítani, hogy ez igenis jó ötlet lehet, szóval nosza, lehet próbálkozni vele.

Mármint rávilágított arra, amit alapból gondoltam, hogy nagyobb szinten lehetséges. NAGYOBB SZINTEN. Úgyhogy nosza, először meg lehet tanulni mágusnak lenni, meg félsárkánynak, és majd valamikor megtanulhatod az orvgyilkosságot is.

Ahogyan nagyra becsült kollégám mondta. Fontos eldonteni hogy mit szeretnél. Ki mindenhez ért semminek sem a mestere.

Kalandom immáron javítva van, kérvényezném, hogy az edzés alatt megtanulhassam az előre szót mágia nyelvén, ezzel is növelve mágikus képességeim pontosságát.

Nah, tudtam én hogy menni fog ez. Szó ismétlés csak egyszer tűnt fel, helyesírási hiba sem sokszor, és végre épkézláb személyiségek születtek. Amit erősen javaslok, hogy használj hosszabb mondatokat. Az egyetlen rész, amit nem értettem, az hogy miért kezdte el magyarázni az élet történetét,de azon túl tettem magam. Ami szintén tetszett, hogy ellentétben az előző alkalommal, most olvasni akartam, nem pedig kellett. Várom a jövőbeli kalandjaidat, illetve a leányzó jellemfejlodeset melletted.
Oh, és persze a jutalom, hiszen ez egy játék:
XP 75
Hírnév +1

Ui: Ha jól tudom, akkor Ryusokevel van egy közös küldetésed, ne hagyd elévülni.

Már két hete megy az edzés. Illioni minden reggel felébreszt(meglehetősen durván, teszem hozzá), majd megy tovább, gyorsan megreggelizik, aztán már indul is az tréningünk színtere felé. Én persze nem ilyen könnyedén ébredek, jó tíz perc csak az, hogy kikászálódjak az ágyból, és feltehetőleg addigra ő már jócskán úton van. De nem zavartatom magam, egyszerűen asztalhoz ülök, megreggelizek én is, szépen komótosan, majd jóllakott hassal a kijelölt hely felé veszem az irányt, hátizsákkal a hátamon, ami mindazt tartalmazza, ami az edzés folyamán szükséges lesz (étel, ital főleg, illetve fegyver). A hűs, hajnali levegő az arcomba csap mikor kilépek az ajtón, a sajna nem túl festői tájba, csupán egy picike kis semmire sem szolgáló udvar van, előtte az utca, házak kusza soraival tarkítva. A már jól begyakorolt úton lépegetek a füves, erdő melletti terület felé, ahol edzeni szoktunk. Jó fél óra elteltével érek oda, a várostól kissé távolabb eső részre, ahol már alig hallani a forgatag zsivaját, majd meglátom Illionit is, aki szokásához híven egy fához dőlve vár rám.
- Mi tartott már megint ennyi ideig? Egy csomót vártam rád! - szól rám szépséges elf oktatóm, akinek domborain ismét megakad tekintetem, immáron sokadszorra. Egyszerűen túl gyönyörű.
- Hozzád beszélek hétalvó! Figyelsz te egyáltalán rám?! - replikázik.
- Túlságosan is, az a baj... - motyogom félig elfordulva, bár tekintetem még mindig őt lesi.
- Mit morgolódsz ott magadban? Nekem mondjad ha veled beszélek! - korhol le, bár egy kissé elpirul, amit nem bírok nem észrevenni. - Mindegy is, nem érdekel, kezdjünk neki! - vált hangsúlyt, immáron mint oktató néz rám, és így már nem bírom idomait lesni, ugyanis tudom hogy mi következik, túlságosan is... Nem egyszer ájultam már el Illioni edzései alatt, bár az utóbbi időben már nem jellemző.
- Na mi lesz Mesztó? Elkezdjük végre?
- Mondtam hogy ne szólíts így, olyan mintha valami elf étel nevét mondanád! - szólok vissza neki, majd előveszem hátizsákomból fegyverem, és készülődöm az edzésre. A két hét alatt egész tűrhetősen tanulgattam használni újdonsült fegyverem, bár még így is elég ügyetlen vagyok vele. Ugyanakkor ez alatt az idő alatt, délutánonként az előre szó megtanulásával foglalkoztam, amihez nem igazán kaptam segítséget, az elején Illioni megtanította magát a szót, majd magamra hagyott hogy gyakoroljam a használatát. Voltak érdekes esetek, mint például a taszítás és az előre parancsokkal gyakorlatilag hasba vágtam magam, és estig nem is bírtam felkelni. Nagyjából ennyi történt a edzésem kezdete óta, Illionival viszont elég keveset találkoztam, ahhoz képest legalábbis hogy mennyit szerettem volna, ugyanis a küldetései sokszor arra kötelezték, hogy edzés helyett dolgozzon, amivel persze semmi baj, de azért jó lenne többször látni... Esténként mikor kidőlök az ágyba, már gyakorlatilag nem is figyelem mikor ér haza, hamarabb elalszom, és reggeli keltésen kívül csak akkor szoktam látni, mikor sikerül együtt edzeni. Én azóta egy munkát kaptam, és azt is könnyedén megoldottam.
Mindegy is, jelenleg az edzésre kéne koncentrálni - ezzel a gondolattal megindulok Illioni felé, nagy lendülettel, amit könnyedén hárít egy szem tőrével, majd fegyverem oldalra hárítja, a lendületet felhasználva perdül és a markolattal célozza meg fejemet, ami elől rutinosan elhajolok, ismerve már nagyjából a mozdulatait.
Telnek a percek, az órák, majd délután közepe fele egy igen bravúros mozdulatom után Illioni úgy találja, ideje lenne tempót váltani, és hirtelen felgyorsít, majd én, aki már szinte holtfáradt vagyok, megpróbálom felvenni az iramot. Felém vág tőrével, nagy nehezen hárítom egyik kezemben levő fegyveremmel, míg másikkal felé csapok, erre ő hirtelen hátra szökken, fegyvereim egymásnak csapódnak, és kihasználva a pillanatnyi ütemhiányt Illioni újra támadásba lendül. Én nem tudok vele mit kezdeni, és meg sem lepődöm mikor látom felém lendülni tőre markolatát. Csak éppen már képtelen vagyok csinálni bármit is, így halántékon talál, összeesek, és immáron sokadszor érzem ahogy körbeölel a lágy fű, miközben minden más eltompul.
A házunkban ébredek fel, Illioni felettem áll, aggódó arccal vizsgálgat, és fogja a kezem, ami igencsak fura, mivel máskor volt hogy konkrétan otthagyott edzés után ájultan, és mikor hazaértem éjféltájt, csak úgy nézett rám mint egy bukott lovagra. Ám mindennek ellenére, figyelt rám mindig, csak amolyan nem túl észrevehető módon. Na mindegy, az a lényeg hogy ez így most fura. Szemem megint elkalandozik, és úgy nézek mint aki még mindig nincs eszméleténél igazán.
- Jól vagy? - kérdi aggódva, aranyos elf fülei kikukucskálnak a hajából, szeme mintha egy anya elveszett gyerekét keresné, és épp talált volna egy kölyköt aki hasonlít rá.
- Persze, de fontosabb, hogy te tulajdonképpen miért is aggódsz értem? - kérdem csodálkozva a szokatlan bánásmóddal kapcsolatban.
- Mi az hogy miért aggódok, hisz szeretlek! - szinte felháborodva mondja ezeket a szavakat, de elsőre nem hiszek füleimnek.
- HOGY MI?!
- Szeretlek! Miért lepődsz meg, hisz ez teljesen egyértelmű volt nem? - néz rám értetlen szemekkel.
- Öhm... Mit is kéne erre most mondanom? - gondolkodom hangosan.
- Mégis mit? Te nem szeretsz engem? - engedi el kezem és kezd hátrálni.
- Szó se róla! Csak váratlanul ért a dolog. - nyögöm zavartan.
- Hát akkor? - indul meg újra felém, majd mikor ide ér, megcsókol, mire zavaromban teljesen vörössé válik a fejem, és azt se tudom mit gondoljak, inkább hasonlítok jelenleg egy paradicsomra mint egy mágusra. Végül a sok dolog közül az öröm emelkedik ki és átkarolom, viszonzom a csókot.
Ekkor hirtelen azt érzem hogy valaki megpofoz, aztán megint, másik oldalról.
- Ébredj már fel! Még nem ért véget az edzés! - pofozgat Illioni, én meg meglepődve ülök fel. Mi a franc? - félkómában azt se tudom hol vagyok. Annyi biztos hogy nincs éjszaka. És hogy nem Illionival ölelkezem, amit pár pillanattal ezelőtt hittem. Ekkor jövök rá hogy sajog az arcom, Illioni kéznyoma miatt. Aztán beugrik amit mondott: " Ébredj már fel! Még nem ért véget az edzés! "
- Ne mondd már hogy csak álmodtam - szomorodom el hirtelen.
- Mégis mit? - kérdi. - Most kíváncsivá tettél, hadd halljam!
- Nem számít - pirulok el, visszagondolva hogy mit is álmodtam...
- Na, de ha már így felhoztad a témát, akkor mondd is el! Érdekelne - néz rám sokat sejtően, mire még inkább elpirulok.
- Igazán nem nagy dolog - motyogom, és már megbánom, hogy kicsúszott a számon az a mondat miután felébredtem az ájulásból.
- Hát jó, ha nem akarod, hogy tényleg megtörténjen, nekem megfelel. - mondja, és ahogy ránézek, a szeméből teljes komolyság árad.
- Legyen. Azt álmodtam, hogy azt mondod szeretsz és megcsókolsz - sütöm le a szemem motyogás közben, bár valahogy mégis minden szavát érti amit mondok. Legalábbis nagyon úgy néz ki.
Aztán hirtelen felröhög.
- Ezért imádom a fiatal embereket, olyan kis szégyenlősek! - és cseppet sem úgy néz ki, mint aki nem gondolná komolyan, így a remény felcsillan a szememben, aztán váratlanul magához ránt és megcsókol. Úgy érzem hirtelen mintha a szívem felrobbanna, és az arcom még soha nem látott vörösben kezd el pompázni, és ahogy hozzám simul, egyre jobban elmúlik ez az érzés, átveszi a helyét a végtelen öröm és nyugalom. Egy fél percig lehetünk így, bár ez is egy örökkévalóságnak tűnik, ekkor elenged, és kijelenti:
- Mára ennyi volt az edzés, menjünk vissza a szállásra.
Nagyon lassan haladunk, kézen fogva, és én még mindig úgy érzem, mintha a mennyben járnék, pedig a testem már inkább a korlátain van, és egyre inkább elnehezedek. Mikor odaérünk a házhoz ahol el lettünk szállásolva, összeesek, mem érzem ugyan rosszul magam, inkább kellemes álomba szenderülésnek tűnik a dolog. Az ágyban ébredek, és úgy érzem mintha álmodnék, mikor észreveszem, hogy csakúgy, mint nap közbeni elájulásomkor, most is Illioni fogja a kezem miközben felettem áll. Csak arra bírok gondolni, milyen gyönyörű, és el sem tudom hinni hogy együtt vagyunk, aztán feltűnik hogy milyen aggódóan vizsgálgat. Deja vu - ma már másodszorra élem át ezt, és másodjára is ugyanolyan gyönyörű, hacsaknem még szebb, ahogy bájos alakja a gyenge fényben mintha egy istennő lenne. Valahogy nem tudok betelni az érzéssel, és ezúttal én kezdeményezek - fogan meg bennem a gondolat, és szép lassan felülök, miközben érzem magamon gyengéd tekintetét. Nem mond semmit, de nem is kell, ő is tudja hogy mit akarok és én is tudom hogy mit akarok, és úgy néz ki nincs vele gondja mert csendben vár, míg én szédelegve felkelek az ágyról, és közelebb lépek hozzá, megfogva másik kezét is, mire ő bátorítóan megszorít. Belenézek a szemébe, és boldogságot látok, érzem ahogy eláraszt a nyugalom. Biztonságbam vagyok, és legnagyobb célom, hogy megvédjem az előttem álló nőt, azt a nőt, akit életemben először úgy szeretek, mint eddig még senkit, oly módon, és oly mélyen. Közel hajolok hozzá, és a fülébe súgom:
- Szeretlek
Szóbeli válasz nem érkezik rá, és erre neki csak annyi reakciója van, hogy megcsókol, ráadásul jó hosszan. Kíváncsi vagyok, hogy hányszor csinálta már ezt, elvégre hülyeség lenne azt gondolni hogy én vagyok az első. Elhessegetem a gondolatot és átölelem. Akárhogy is van, most boldog vagyok, ez számít és nem más. Az éjszaka innentől igen egyszerűen zajlott, méghozzá azzal, hogy lefeküdtünk(nem abban az értelemben), és aludtunk. Kinyitom a szemem, reggel van, a függönyön keresztül fény szivárog be, Illioni mellettem fekszik, kivételesen nem kelt olyan brutálisan korán mint szokott, hála a jó égnek, hülyén éreztem volna magam ha esetleg egyedül keltem volna, és ő meg nem lett volna sehol... Gyönyörűségessége kedvesen néz rám, és kiolvasom a tekintetéből, hogy ő már egy ideje fent van, de nem igazán akart felébreszteni, aztán hirtelen megváltozik az arca és így szól:
- Ideje felkelni, ma az előre szót gyakoroljuk, és megnézem mire jutottál két hét alatt!
Nagyot sóhajtok hogy újra az edzésről kezd beszélni, de valahogy nem bírok haragudni rá, sajgó tagjaimat masszírozva tápászkodom fel, és elindulok reggelizni. Miután jó kiadósat eszem, átöltözök, megvárom Illionit, aztán első alkalommal(, bemutatást nem számítva) együtt elindulunk szokásos helyünk felé(természetesen rendesen felcuccolva szokás szerint). A nap folyamán megmutatom mire jutottam varázslatokat illetően, de a pontosságom még mindig nem a legjobb, sokszor nevetünk is, bár legtöbbször csak Illioni rajtam ahogy próbálkozom. Egész sokszor alakulnak a varázslatok nagyjából jól, bár még mindig nem tudok túl messzire jól célozni: három méteres táv még nagyjából jó, de azért az is csisszes, a távolabbiak pedig már-már csoda ha betalálnak. Illionival este beszélünk:
- Figyelj, úgy érzem még inkább nagyobb hangsúlyt fektessünk az eddigi harcmodorodra, és majd később áttérünk az én módszeremre, ugyanis neked ez még minden szempontból korai. Tudom hogy nem is volt ínyedre a dolog, ezért bocsánat, de úgy gondoltam hogy jól fog illeni hozzád is ez a stílus.
- Hála a jó égnek. Még mindig furán érzem magam gyakorlás közben, nagyon nem vagyok ehhez a fegyverhez szokva. Illetve a harcmodor sem tetszik... Valahogy nem az én stílusom.
- Akkor ez eldőlt. Mostantól főleg kaszás harcra edzünk, illetve a kézi nyílpuskád célzási pontosságára. Az az első lövésed valami pocsék volt. Nagyon nem figyeltél a mozgásomra. Olyan helyre lőttél ahonnan nem is direkt tértem ki, egyszerűen úgy jött ki a lépés... Egyébként még mindig mérges vagyok az akkori miatt! - vált hirtelen hangnemet, és a későbbiekben a felelevenedett emlékek miatt szóba se áll velem, és ezúttal külön alszunk újra, legnagyobb felháborodásomra, azonban Illioni hajthatatlan, nincs mit tenni...

Hey, Örülök hogy a játék ismét beindult, ezért köszönet Mestick. Térjünk is rá a kalandra.
A címet meglepődve olvastam, és meglepődve fejeztem be a történetet. Bár számomra a dolgok kissé gyorsan haladtak, és olykor olykor úgy éreztem valamikor ugrottam egy nagyobbat és véletlenül kihagytam néhány részt, de annyira nem volt zavaró. A nyelvtani valamint mondatbéli hibák meg-megjelentek, de nem voltak elég zavaróak ahhoz, hogy megtörjék az olvasás menetét, valamint kizökkentsenek a kalandból. Nem érzem annyira kitűnőnek ezt a munkád, mint az előzőt, de ez betudható a történetnek, valamint a hosszabb kihagyásnak.

Jutalmad:
60 XP
Mivel Illonit már ismerted, ezért nincs hírnév pont

UI: Kíváncsian várom a folytatást, ez egy tragédiának a tökéletes felvezetése lehet:D

- Most meg mi bajod van? - kérdi Illioni, kérdőn nézve rám, arcára meglepettség ül ki, miután ordibálva bújok be mögé.
- Mégis mi lenne?! Ott egy szörny! Te komolyan nem látod?! - üvöltöm, miközben mimikám érdekes táncot járva váltogat meglepettség, félelem, gyűlölet és hányinger közt, mire Illioni megijed, arrébb lép tőlem, előveszi tőrét, alapállásba helyezi magát, és figyelve kapkodja tekintetét, hogy aztán megpillantson egy fehér tollas, sárga csőrös, narancs színű lábbal rendelkező lényt.
- Háp - szólal meg ősi ellenségem, szemeiből az ördög néz vissza rám.
- Vidd innen ezt a szörnyet! - magas hangon nyervákolva sipítom, Illioni legnagyobb meglepetésére.
- Te most erre a kacsára célzol? - mutat a fenyegetően vad tojást rakó mutáns felé, majd elkezd röhögni úgy mint még nem láttam előtte.
- Most mi van? Ez a sátáni lény fogja leigázni egyszer a világokat! Nem vicc! Úgy tűnik nem tudod milyen hatalmas ellenségek ezek! - idézem fel gyerekkori traumám, és feldereng előttem ahogy körbevettek, és halálosan fájó csipkedésükkel bombáznak.
- Ezek? Ellenségek? - röhög tovább - Érdekes egy teremtmény vagy hallod-e. - piszkál, legnagyobb felháborodásomra.
- Nem tudod milyen gyerekkori élményeim vannak ezzel az alantas fajjal - hőbörgök, és elkezdek kihátrálni a sikátorból, míg ő már szinte sírva röhög rajtam, összegörnyedve, majd hirtelen megkomolyodik, és rám néz.
- Leszek a lelki segélyed - mosolyog rám biztatóan, de arcán még mindig látszik hogy majdnem elröhögi magát, és egy határozott mozdulattal két méterrel arrébb rúgja a kacsát.  - Mi ezen olyan ijesztő egyébként? - kérdezi, felém fordul, és kézenragadva szállásunk irányába indulunk, miközben a kacsa felháporodva hápog. Három sarokkal és nagyjából egy kilométerrel később odaérünk, immáron egy hónapja kapott lakásunkhoz, bemegyünk, majd Illioni leültet egy székre, és ő is helyet foglal előttem, mélyen szemembe néz, és gyönyörű szemei megbabonáznak.
- Na mesélj! Hogy is volt az pontosan? - kérdi, visszautalva nemrég említett gyerekkori traumámra, és én elkezdek mesélni neki.

*6 éves Mestick*
Egy szép reggelre ébredek, a nap sugarai szemembe sütnek, így hunyorítva kelek ki az ágyból, de gyorsan, éberen, mint szokásom. Tél van, bár egy felhő sincs az égen, ahogy kilépek az utcára, és arcomba csap a reggeli hideg, de friss levegő. Imádom a telet, mindig is imádtam, és bár nem szoktam fázni, érzem a hideget, ahogy anya utánam szól:
- Már megint kabát nélkül rohangálsz kint Mesti? - én visszanézve bólintok egyet, ezzel letudva a problémát, és új kalandok után kutatva az erdő felé veszem az irányt. Szerencsére a város szélén élünk, így nem ér el minket a belváros nyüzsgése, és hőn szeretett erdőm is kőhajítás távolságnyira van tőlünk. Berohanok az erdőbe, és a már jól ismert, frissítő téli erdő illatát érzem a levegőben.
- De imádlak! - kiáltom az erdőnek szánva mondandóm, és szeretettel teli mosollyal vetődöm egy kupac levélbe, miközben hallom a szél susogását a csupasz fák között, majd kimászom a levelek közül, és elindulok az erdő belsejébe, imádott növényeim közt rohanva. Az avar nedves, és cipőm teljesen átázik, de ez engem nem zavar, és egyre beljebb hatolok a reggeli fényben sütkérező erdőbe. Megállok, felmászok egy kisebb fára, melynek ágai pont úgy állnak, hogy fel tudjak kapaszkodni rá, és már vagy tíz perce nézelődhetek, mikor hirtelen neszezést vélek felfedezni, és érdeklődve kémlelek körbe, a zaj forrását keresve. Nem látom sehol, pedig már jártas vagyok az ilyesmiben, az erdőben töltött napjaim jócskán több időt tesznek ki, mint a városiak, és sokszor találtam már meg zaj forrását, de úgy néz ki ezúttal nem ez a helyzet, valami mintha más lenne, más a ritmusa mint a szokásos. Ekkor hirtelen meghallok egy hangot, és a meglepetéstől leesek a fáról, nagyot zuhanva, majd hátra érkezve felkiáltok.
- Háp! - hallom.
A pokoli teremtmény kitárja szárnyait, ahogy ijesztően fölém magaslik, majd felugrik mellkasomra miután megfordulok. Én rúgkapálva próbálom lekaparni magamról a fehérnek álcázott ördögöt.
- Távozz innen sátán!! - ordítom, keresztet formálva ujjaimmal, bár úgy néz ki ez a módszer sem jön be, így végül végső kétségbeesésemben megütöm, és bár erre is alig mozdul, annyira azért egyensúlyából kizökken, hogy átfordulva ledobjam magamról, és lendületem felhasználva felugrjak, hogy megindulhassak haza. Futva teszem meg a távot, és pont mikor belépnék az ajtón, nekem csapódik valami sárga. Vagy inkább fehér. Megdöbbenve, és jócskán megijedve kiáltok fel újra, irányt változtatva a belváros felé. Ordibálva rohanok végig az úton miközben kerget egy kacsa, egy KACSA! Én magam is alig hiszem el a dolgot, hisz úgy tudtam békés állatok, de tapasztalatom mást mond. Rohanok hát a sűrűsüdő forgalomban, azt se tudva merre megyek, majd egy idő után megint ritkul a tömeg, és legnagyobb meglepetésemre kiérek a városból. Csak éppenséggel egy farm felé tartottam, rá se gondolva mi várhat ott rám. Még több kacsa. Nem tudom hogyan, de sikerül belefutnom egy kacsafarmba, mert nem elég egy ördögi állat, jön még nyolcvan, na szép, mondhatom! A helyzet súlyosságát azonban nem érzékelve rohanok egyre beljebb a kacsákkal kirakott útvesztőbe, csakhogy azok sem nézik ezt tétlenül, csipkedve, hápogva, lábaikkal karmolva, szárnyaikkal csapkodva mutatják ellenszenvüket a dolog iránt, egy idő után ledöntve lábamról, és ekkor kezdődik az igazi élet-halál harc, melyben jókora erőfölénnyel kell szembeszállnom. Egyértelmű hátrányom hamar kimutatkozik, ahogy a lassan delelő nap sugaraiban, a hűs levegőben a kacsák összevernek, majd a sok-sok sokk hatására elájulok, és belehullok a kacsaürülékbe, ahogy elsötétül a világ.
Otthon ébredek éjszaka, egy hűvös, nedves ronggyal a homlokomon, szobám plafonját bámulva. Tehát csak egy rémálom lett volna? Nem hinném, ahhoz túl életszerű volt - gondolkozom, aztán tűnik csak fel hirtelen hogy édesanyám ül ágyam mellett, fejét lehajtva takarómra, és alszik, nem szeretném felébreszteni, ezért csak visszacsukom én is szemem, és következőnek csak reggel nyitom ki.
- Hogy érzed magad? - kérdi anyám aggódva, miután látja, hogy szemem nyitva van.
- Mi történt? - kérdezem - Nem egy kacsafarmon voltam?
- Mikor délután nem értél haza, aggódni kezdtem és a keresésedre indultam. Bementem az erdőbe is, de nem találtalak, úgyhogy kérdezősködni kezdtem látott-e valaki. Hamarosan megtudtam, hogy átrohantál a városon miközben üldözött egy kacsa. Meglepődtem a dolgon, de kerestelek tovább, mígnem nagy nehezen megtaláltalak, és addigra már lement a nap. A farm tulajai megtaláltak és elláttak, várták hogy felébredj, hogy irányba igazíthassanak, miután elmondtad merre laksz. Csak éppenséggel én hamarabb találtalak meg mint ahogy te felébredtél volna, úgyhogy hazahoztalak, és lefektettelek az ágyba, mint ahogy azt már tapasztalhattad is. - mondja édesanyám megkönnyebbülve hogy végre felébredtem, és látszólag semmi bajom.
Az éjszaka folyamán a későbbiekben rémálmokkal küszködtem, és reggel arra ébredtem hogy bevizeltem. Ennek a rossz élménynek még hetekig voltak hatásai, aztán egyre kevésbé érződött a dolog, csupán akkor váltott hirtelen rosszra mikor kacsát láttam közvetlenül.

*Jelen*
- Tehát így történt a dolog. - morfondírozik Illioni, bár az arcán egyértelműen látni az elfojtott vigyort, legalább gondol rám és próbálja eltakarni arcát, én így is észreveszem, és azért megérint a dolog valamelyest, de annyira rosszul mégsem érzem tőle magam.
- Na szóval, akkor kezdjünk is bele a dologba. Először is el kéne érnünk hogy ne váltson ki belőled ilyen heves reakciót egy darab kacsa meglátása, aztán megpróbállak arról is meggyőzni hogy a kacsák nem világot leigázó teremtmények.
- Hiába mondod azt, attól még azok. - ellenkezem, mire ő végigsimít arcomon, és immáron jószándékúan mosolyog rám, biztatóan, így én teljesen lenyugszom, ahogy az ő szemei is nyugalmat árasztanak, bár ezúttal úgy érzem egyben belém is lát, és bár a lelkemig hat tekintete, bódulatomból ez sem zökkent ki. Majd lassan elindul kezem felé, átkarolom, felállok székemről, magamhoz húzom, mire ő finoman eltol magától.
- A-a - mondja, bár szeméből huncutság àrad - Addig nem csókolhatsz meg míg el nem érjük hogy ne ijedj meg így egy kacsától. Én csak kemény férfiakkal vagyok hajlandó együtt lenni. - ezúttal még több huncutság árad szeméből, ahogy ujját finoman ajkamra helyezi. Aztán feltűnik hogy milyen fáradt is vagyok, és hogy milyen késő van, úgyhogy fekvőhelyünk felé indulok, és közben Illionihoz szólok:
- Menjünk aludni.
- Ugye nem hiszed hogy aludni együtt fogunk? - kérdi felhúzott szemöldökkel, mire én vállat vonok, legyen akkor így, bár azért jócskán vágyakozom ölelésére éjszaka, ugyanis ha a férfi teste hozzásimul egy ilyen nőies alakhoz, annál jobb érzés nincs a világon. Így hát ő megindul saját körlete felé, és én azért még visszanézek arra a bájos alakra, és hiánya szinte fizikailag fáj, majd ágyamba dőlök, és semmivel sem törődve álomba szenderülök, ahogy elnyel az éjszakai nyugalmas sötétség.
Kinyitom a szemem, és Illionit látom ahogy ébresztget, végül eljut agyamig hogy mit is mond:
- Gyerünk, ébresztő! Máris kezdjük! - szólongat, majd ahogy felülök észreveszek egy fehér foltot a látóköröm szélén, és odanézve mit pillantok meg? Na lehet találgatni, persze hogy egy nyamvadt ördögöt, amelyik épp úgy gondolja hogy nagyon érdekes vagyok ezért figyel mint szar a gazban. Én persze nem díjazom a dolgot, vérnyomásom az egekbe szökken és a nagy meglepettségben rámtör a már jól ismert érzés, ahogy állati ösztöneim kiélesednek, hasam görcsbe rándul, és gyilkolási vágyam támad a kacsa láttán. Fejem megnyúlik, izmaim és testem nagysága hirtelen megnő, kibújik a szárnyam, fogaim agyarakká válnak, körmeim karmokká, és megcsap a kinti zaj, a ruháim egytől egyig megfeszülnek, majd széttépődnek rajtam, recsegő hangot adva ki. Odacsapok a fehér lény felé, melyet maga a sátán teremtett, és annak vérszaga betölti az orromat ahogy szétkenődik a falon, majd egy éles sikolyt hallok, aztán egy kis reccsenést ahogy valaki elrugaszkodik a padlóról. Odakapom fejem, és Illionit látom nekemugrani, kirántott fegyverrel, ölési szándékkal.
- Héy héy héy!!! - ordítom felé szokásosnál mélyebben és hangosabban, aztán rájövök hogy átváltoztam, a nő előtt, akit szeretek, és aki eddig semmit sem tudott származásomról, aki most rémülten, de magabiztosan ugrik felém olyan gyilkos szándékkal, aminek hatására nekem is gyilkolni támad kedvem. Ekkor óvatosan megfogom öt, csak hogy ne bántson, de úgy hogy én se bántsam őt, majd elkezdek visszaváltozni, elfojtva apám génjeit. Ő csodálkozva, immár mozdulatlanul néz, és nem tudja mit kéne csinálnia.
- Nyugodj meg Illioni, ez teljesen normális reakció egy átlag embertől, semmi probléma, nyugodj meg. - mondom, bár én is ideges vagyok, hogy a reggeli bágyadtságom, majd a hirtelen meglepetés ilyen reakciót váltott ki belőlem. - Sajnálom hogy eddig nem mondtam, de félsárkány vagyok. Igen, ilyen is létezik. A sárkányoknak van egy úgynevezett halandó formájuk, amikor úgy néznek ki mint te vagy én, és ilyen alakban képesek szaporodni bármilyen halandóval. Ezek a félsárkányok. Képesek vagyunk szüleink vérét előhozni, ezáltal egy félig sárkány formát felvéve. Ezt láttad az előbb - ő csak bámul rémülten, majd a rémület a szemében lassan haraggá válik, és rámordít:
- És ezt eddig miért nem mondtad te vadbarom!? - majd sírva fakad és elrohan, én utána, de rájövök hogy éjszakai ruhám elszakadt, így visszafordulok hogy ne Ádám kosztümben kelljen járkálnom.
Aznap lesikáltam a falat, eltüntettem a kacsa maradványait, majd két nappal később hazajött Illioni, lenyugodtan.
- Kellett hozzá egy kis idő, de sikerült átgondolnom a dolgot. Sajnálom a hirtelen kirohanásom de mint mondtad is ez nem éppen mindennapi látvány. Remélem nem haragudtál meg rám nagyon - mondta, és úgy nézett hogy nem bírtam rá haragudni. Bár lehet hogy csak az állatias vágyaim miatt, amiknek hála minden alkalommal mikor ránézek Illionira, megszáll az érzés, hogy hogy bírtam ezzel a nővel összejönni, nincs még egy olyan szerencsés mint én.
- Nem probléma, már hozzászoktam. Egyenesen megkönnyebbültem, azt hittem, vissza se jösz, vagy legfeljebb kísérettel a megölésemre. - mondtam kissé fagyosan de megkönnyebbülve.
- De mégis hogy lehetséges ez? Hogy létezhetnek félsárkányok? - kérdezte, és teljesen jogos volt a felvetés.
- Hát, hogy is mondjam... A sárkányoknak van egy úgynevezett halandó alakjuk. Átváltoznak a négy uralkodó faj egyikének kinézetébe. Ilyenkor már teljesen olyanok mint a halandók, azt nem számítva, hogy bármikor visszaalakulnak és ilyenkor is átlagon felüli erejük van. Onnantól hogy halandó alakja van gondolom azért el tudod képzelni hogy is lettem én...
- Na várj egy kicsit, tehát akkor halandó alak... - próbálta feldolgozni az információáradatot.
- Úgy bizony - helyeseltem.
- És hogy működik ez az átváltozós dolog? Tehát oké hogy átváltozol de ez mivel jár egész pontosan? - nézett érdeklődve ugyanakkor kicsit ijedten.
- Hát... Hmm... Az izmaim és a testméretem megnőnek, karmaim lesznek, szárnyaim nőnek, fogaim kiélesednek, megerősödnek a csontjaim, érzékszerveim kiélesednek - soroltam - Ja, és nagy valószínűség szerint leszakad rólam a ruha - mondtam tovább - Na meg most nagyjából tíz másodperc az átalakulás, és nem bírom túl sokáig fenntartani mert energiaigényes.
- Aha. Tehát utána meztelen leszel - morfondírozott, majd szája huncut mosolyba húzódott - Nem is olyan rossz dolog ez - kacsintott rám, bár éreztem hogy még mindig nem békélt meg egészen a kilétemmel.
- Ne is mondd! Volt már vele rossz élményem... - vörösödtem el ahogy beugrott régebbi jelenet az életemből.
Erre már teljesen nyugodt szívvel elnevette magát, és öröm volt nézni hogy kapcsulatunkban nem tett kárt a tény hogy félsárkány vagyok.
- Mi lenne ha elmennénk este vacsorázni egyet kapcsolatunk megújulására? - kérdeztem, és ő boldogan rábólintott erre.
Ezután elhatározta, hogy még inkább ki akar gyógyítani fóbiámból. Belenyugodott a gondolatba hogy egy félsárkány van mellette éjszakánként, és két hét alatt sikerült olyan eredményt elérnie, hogy összeszorított foggal ugyan, de nyugodtan tudjak járkálni kacsák közt. Persze az elméletemet nem tudta kiverni fejemből, azért annyit el tudott érni itt is, hogy azt belássam, hogy az hogy meghódítják a világot még arrébb lesz, ne most törődjek vele. Így történt hogy kacsafóbiámmal nagyjából megbirkóztam, de még így is ha látok egy ilyen ördögi lényt, összeszorulnak ökleim, és a lehető legnagyobb ívben kerülök látótávolságon kívülre tőlük.

Új nap(ok), új kaland(ok), új értékelés(ek).
Többszöri nekifutásra, többszöri próbálkozásra , valamint többszöri átírásra, sajnos azt kell mondanom, még mindig nem teljesen azt kaptam amire vártam és vágytam. Bár mindig javult valamennyit, még mindig hiányt érzek, mikor olvasom a végét. A történet eleje, valamint közepe átlagos, de örömmel látom az írási készséget fejlődését, valamint a végén való átalakulás története ötletes, sajnos az átalakulás megbeszélése kevésbé az.

A jutalmak:
50 XP

Korgó gyomorral ébredek, miközben valaki püföli az ajtót. Illioni már felkelt, éppen öltözik, és káromkodik rendesen:
- Ó, hogy a nyavalya rágná meg a lábszárát annak aki ilyen baromi korán kel, nemhogy még itt dörömböl szegény elfecske ajtaján! – itt szünetet tart, majd egy mérföldekkel kedvesebb hangnemben szól hozzám – Te maradj csak, elég leszek ide én is... – komolyan, mint aki látja a gondolataim... épp tápászkodtam volna fel mikor ide sem tekintve szólt. Így hát azzal a lendülettel amivel felkeltem volna, hagyom a francba, és érdeklődve figyelem elfecskémet, ahogy sietősen húzza fel testéhez simuló ruháját, miközben én még mindig meglepődve bámulom hogy képes belepréselni magát abba a pöttömnyi, ámbár annál szexibb öltözékbe.
- Meeegyek már na, nem bírsz fél percet várni, de komolyan?! – üvölt fel még mindig a ruhafelvétellel vacakolva.
Végezve ezzel meglódul dühösen az ajtó fele, majd kivágva az ajtót ezt mondja:
- Mi van már?!
- Elnézést, hölgyem, meg kell kérnem, Mestick úrral együtt jelenjenek meg ma délelőtt 9 órakor a kormány épületében. – mondja monoton hangon, mire engem elönt a méreg.
- Te jó élet, mit akarnak már megint ezek a szerencsétlenek...?! – morgolódok, és közben kikászálódok a pihepuha fekvőhelyemből, majd ruháim felé veszem az irányt, elkezdek felöltözni, bár még bőven időben vagyunk, és ráérnénk később is kelni. Tudom magamról hogy később felkelve biztos elkésnék, így nem akarok kockáztatni. Ezt már Illioni is megtanulta velem kapcsolatban, úgyhogy biztatóan hívogat kezével, hogy pattanjak ki az ágyból. Mikor végre mindennel elkészülök, elindulunk hogy együtt falatozzunk egyet, ahogy minden reggel szoktuk amikor éppen nem edzést tartunk, így hát a pék felé vesszük az irányt, hogy vegyünk egy kenyeret amin aznap eléldegélünk. Hét órakor végzünk jóleső reggelinkkel, ami során szokás szerint Illionin legeltetem szemeim, csodálva ezt a gyönyörű nőszemélyt, és még mindig nem bírom felfogni egészen, hogy bír egy ilyen jó nő engem szeretni, szinte illúziónak tűnik, minden alkalommal bódulat borítja be agyam, mikor rá gondolok. Komolyan mondom szinte nem normális. Hogy tud elfogadni azok után amit látott, nem fél talán a bennem lakozó sárkánytól? Vagy talán csak bízik bennem? Vagy esetleg valami más? Hirtelen lehangolttá válok és ahogy lépdesünk a lassan éledező város utcáinak kövein, tekintetem valahogy lesüllyed, arcom elkomorodik.
- Hát téged meg mi lelt? – néz rám elfem felvont szemöldökkel.
- Hát... tudod, azon gondolkodtam, hogy hogyan is bírsz elfogadni azok után amit láttál – nézek fel rá búsan.
- Te butus! Ez egyáltalán nem számít a szerelemben! A szerelem vak, szokás mondani – kacsint rám – És fogadni mernék hogy ez a sors műve.
- Tényleg, jut eszembe – mondom miután befejezi - , te pontosan mihez is szeretnél kezdeni a jövőben? – kérdezem.
- Hát – görbül el szája, gondolkodóba esve – , annyi biztos, hogy be szeretném járni az egész országot. Ezért is örülök annyira hogy nem vagyok helyhez kötve munka során. Bár mondjuk az eléggé elszomorító hogy egy ideje már itt, a fővárosban dekkolok, szeretnék már tovább haladni.
- Értem. Az nem rossz dolog, én is szeretnék többet megtudni az országról – mondom olyan komolyan, mintha tudnék valami olyanról amihez semmi közöm, vagy legalábbis nem kéne tudnom róla. Vagy legalábbis a Birodalom nem akarná hogy tudjak. Ugyanis ők olyan eszközöknek nevelnek minket mágusokat, amiknek semmiről nem kell tudniuk és nem akarják hogy saját öntudattal rendelkezzünk.
- Hát, mondjuk én leginkább kalandozni szeretnék, de ez is lehet egy szempont – nevet fel
– Kíváncsi vagyok merre küldenek. - morfondírozok.
- Honnan veszed hogy elküldenek? Lehet csak még egy küldetés - veti fel Illioni.
- Akkor az emberke akit küldtek mondta volna. De ezt neked is tudnod kéne – kérdőn felvonom szemöldököm, és úgy nézek rá.
- Igaz, nem tudom mi van velem, valahogy szétszórtabb vagyok mint szoktam lenni - húzza el száját.
Ez tény – gondolom magamban – valahogy most nem olyan mint szokott lenni.
- Történt valami? – kérdem aggódva.
- Nem, semmi – válaszol gyorsan, amiből egyből rájövök hogy valami baj van. De nem szívesen firtatom, elvégre ő tapasztaltabb mint én, és feltehetőleg okosabb is, bölcsebb is. Tehát nyilván azért nem akarja elmondani, mert hátrányom származna belőle, nem mert nem bízik bennem. Legalábbis remélem.
- Kérlek ne hazudj. Nem baj ha nem akarod elmondani, de ne titkold azt ha bajod van. Legalább valamivel fel tudjalak vidítani. - mosolygok rá.
- Egy jó séta az erdőben megtenné – vidul fel arca kissé – de sajnos nem lehet – komorodik el megint – be kell pakolnunk a cuccainkat, hogy indulásra készek legyünk.
- Sajnos igazad van. Gyalog megyünk majd vagy lóval? - hát igen, valószínűleg gyalog, de ki tudja...
- Gyalog. Lassabb de praktikusabb. Kevésbé feltűnő és nem kell még a lovakkal is törődni. - ehem, tudtam én - gondolom.
- Igaz – bólintok – Csak már megint ez a paranoia... – morgok, bár ezt jómagamra is mondhatnám... Talán kicsit túlzás az országról alkotott véleményem.
- Tessék? – kérdez vissza, de nem akarok őszintén válaszolni, azért még mindig bármikor kiüt, ami nem előnyös senkinek.
- Semmi, menjünk készülődni – kezdeményezek, majd lakásunk felé veszem az irányt, aztán pár pillanattal később ő is utánam indul.
Fél kilenckor végzünk, és ekkorra már mindketten idegeskedünk, ugyanis késésben vagyunk. Nem lenne egy szép utolsó emlék ha tíz perccel később érnénk be a kértnél. Ezzel a gondolattal vezérelve elindulunk, de én még gyorsan végigsimítok az ablak illesztésén mielőtt mennék, ami azután lett cserélve hogy én szétzúztam bejutásom érdekében. Jó egy első emlék mondhatom... Mindezt hátrahagyva Illioni után megyek, hálát mondok az épületnek hogy lakhelyemül szolgált ez idő alatt, és mit sem tudva a közeljövőmben történő dolgokról, afelé a bizonyos épület felé veszem az irányt Illonival az oldalamon, amelyikben a világ ellenem fordult, csupán azáltal, hogy besoroztak, mert van érzékem a mágiához. Persze eddig semmi olyan munkát nem kaptam, ami erkölcsömet sértené, de van egy olyan megérzésem, hogy előbb-utóbb ez meg fog történni, márpedig akkor el kell dobni minden becsületem, hogy egy talán ártatlan embert akár lemészároljak. Mert a kormány nem játszik, kőkemény rendet tart az országban, amennyire tud a gazdasági helyzethez mérten. Az ország feje sem lehet teljesen normális, a már évek óta folyó háborúban megannyi ember odaveszett, az ország egy kőhajításnyira van az összeomlástól, mégis folytatja a kapzsi hódításait szomszédainkkal. Siker nélkül. Egyelőre nem tudok mit kezdeni vele, csak viselni... Ráadásul vannak olyan pletykák, hogy a nemesek és a bárók egy része át akarja venni az irányítást az ország felett, bár ki tudja mennyi igazság van ezekben a szóbeszédekben. Ezek pattognak a fejemben, miközben arra a helyre tartok, ahol az első jó benyomásom volt a rendszer részéről, azonban ezt a benyomást Illioni megszüntette bennem mikor mesélte hogy miféléket látott eddigi utazásai során.
- Odaérünk időben? – kérdem.
- Hát majd meglátjuk, bár nincs sok időnk már, úgyhogy szedd a lábad! – szól rám, miközben rá kellett várni egy csomót... na mindegy, nincs mit tenni – mosolyodok el magamban.
- Igenis, főnökasszony! – tisztelgek menet közben hogy dobjak a hangulaton, nem sok sikerrel.
- Mindegy csak siess már! – válik hirtelen kissé ingerültté, amit nem tudok nem észrevenni, mert nem így szokott viselkedni. Picit aggaszt a viselkedése az utolsó napokban, de ez nem a legalkalmasabb időpont ehhez a beszélgetéshez, majd inkább a városon kívül, ahol nyugodtabb a környezet.
Befordulunk a sarkon és ezzel meglátjuk az épületet amiben eddig kétszer jártam; egyszer mikor a városba érkeztem és egyszer mikor papírmunkát kellett intéznem... Hirtelen izgalom lesz úrrá rajtam. Egy kissé remegni kezd kezem, hogy mégis merre fog vezetni utam... reménykedem a legjobbakban. Jó lenne hazalátogatni egyet, találkozni anyával, bár erre nem túl sok esélyt látok. Elvégre elhurcoltak otthonról, kérdés nélkül, elszakítva szeretett anyámtól.
Épp itt jár gondolatmenetem, mikor az ajtó elé érünk, kinyitom azt, előre engedve ezzel elf hölgyecském, majd utána én is belépek az épületbe. A portáshoz lépünk, mire ő gorombán így szól:
- Kik vagytok?
- Kilenc órára hívattak minket, Mestick és Illioni.
- Menjenek fel a második emeletre. A parancsnok már vár titeket – mosolyodik el, kivillantva fekete fogait, habár igazán nem néz ki szimpatikusnak ez a mosoly, bárhogy is nézem, talán inkább vigyor, de mindegy is... a lényeg hogy nem valami szívmelengető egy ember az ziher. Illioni csak bólint, majd karon ragadva elrángat a lépcső irányába.
- Gyere már, meddig akarsz még itt ácsorogni? – szól rám, immár a régi stílusában, legnagyobb örömömre.
- Jól van, jól van, megyek már – mosolyodok el teljes szívemből, és egy nevetést is megengedek magamnak.
Felmegyünk a lépcsőn, hogy hamarosan a második emeletre érve a folyosó végi iroda felé vegyük az irányt. Ott még mielőtt kopognánk, egy hang szól ki:
- Szabad, kerüljetek beljebb!
Ezzel kitárom a helyiség bejáratát, megint magam elé engedem Illionit, majd belépve becsukom az ajtót, és a parancsnok felé fordulok, valamint ezzel a lendülettel tisztelgek is neki. Ugyanis ezek a „nagyemberek” követelik ezt a formalitást. A nárcista barmok, fulladnának bele a saját egójukba... Az arckifejezése meg aztán pláne, az a lenézés, mintha bogarakat figyelne...
- Oda se figyelj rá – súgja fülembe Illioni, mintha gondolataimban olvasna, ma már másodszorra.
- Tehát akkor – kezd bele – gondolom rájöttetek miért hívtalak ide titeket. Sokat maradtatok itt, a fővárosban. Egy vándor mágusnak nem szabadna ennyit egy helyben ülnie... Na mindegy, térjünk a lényegre. Gondolom már tudjátok, hogy egy csapatként fogtok utazni, mert Illioni barátunk mellett csak úgy hullanak az embereink... – néz szúrós tekintettel az említettre – Remélem ezúttal nem így lesz. Nyugatra fogtok menni, Folyóköz fele. Addig minden útba eső településen álljatok meg, és az ottani ügyeket bonyolítsátok le! Minden faluban vannak embereink, de ők nem mágusok, csak az irodai és az információs munkát végzik. Folyóközben új utasításokat fogtok kapni az ottaniaktól. A viszontlátásra! Indulás!
- Igenis, uram! – vágtuk magunkat ismét vigyázzba a középkorú férfi előtt, akinek barna szemei szigort és erőt sugároztak. Meg egót. Még így is túl nagyra van magával, ahogy terpeszkedik a székben, ahonnan a parancsokat osztogatja. Mintha csak az ország kutyái lennénk, ugráltatnak, és a feljebb helyezkedők más munkájával jutnak egyre feljebb.... Hát, ilyen a világ.
Ahogy kilépünk az épületből, feltekintek a várra, mely erőt sugároz. Erőt sugároz, ugyanakkor ez nem az a fajta erő, amit oly sokan el szeretnének érni, ez csak külsőleges erő, ami az ellenfelek megfutamítására van, csak arra, hogy az ország fővárosa mutassa, hogy milyen hatalma is van. És mégis, mindezek mellett milyen törékeny, milyen romlott valójában. Ez nem maradhat így. De mégis mit tehetnék én? Én, egy a Birodalom szolgái közül, olyan kis erővel még így is az országéhoz képest, hogy semmire nem vagyok képes. Az ország másik megrontója pedig a Portálőrök szervezete, mely egyrészt jó, nem enged támadást más világokból, másrészt rossz, mert egyúttal önkényű uralmat is vállalt. Mégis mit tehetnék én? - kérdem magamtól újra, de a válasz megint csak az, hogy semmit. A Ragnarok lenne az ésszerű döntés, de ők talán még rosszabbak is mint a Birodalom... Egyelőre nem tudok mást csinálni mint engedelmesen térdre ereszkedni előtte, minden becsületemet félredobva, elvégre, amíg ilyen gyenge vagyok, nem tudok semmit csinálni. Semmit.
Ilyen gondolatok gyötörnek az utcán lépkedve, hátamat kaszám verdesi, efölött egy táska, benne minden értékemmel, oldalamon kézi nyílpuskám lengedezik, Illioni mellettem, és az egyetlen dolog, ami jelenleg jobb kedvre derít, az, hogy ő most itt lépked szerény személyem társaságában, és tudom, hogy számíthatok rá. Ezen kívül viszont meztelennek érzem magam a Birodalom vasmarkában, és ez a gondolat lehangol. Jó egy óra múlva elérjük a városkaput, elhaladva alatta azonban még visszanézek a városra, ami immáron nem megnyugvást, gyönyört jelent nekem, mint mikor elsőnek beléptem rajta, hanem nyugtalanságot és ellenszenvet ébreszt bennem. Reménykedem, hogy minél később térek vissza megint ide, és mikor visszatérek, meg tudom változtatni a helyet. Persze ehhez még rögös út vezet, sose tudni mi vár ránk holnap...

(Folytatása következik)

Két napja indultunk, és ezalatt a két nap alatt végig sétáltunk. Csak enni álltunk meg és aludni, de nekem ez a tempó nem igazán tetszik, ugyanis kényelmes haladáshoz szoktam, Illioni meg mint egy rabszolgahajcsár, úgy hajt. Pihenőket szinte nem is tartunk, a lábam pedig már sajog a sok meneteléstől.
- Igazán tarthatnánk több pihenőt is... – vetem fel az ötletet immáron sokadszorra, de megint ugyanazt a választ kapom.
- Szokj hozzá! Ez a tempó még csak átlagosnak se mondható ahhoz képest amilyet az én első partnerem diktált! Attól még hogy együtt vagyunk, nem fogom visszafogni magam a kedvedért! Még így is lassabban haladunk mint kellene, már be kellett volna érnünk a következő faluba! Ez a munka sajna ezzel jár.
- Nem is tudom ki miatt jöttünk gyalog... – morgok.
- Mit morogsz már megint? – néz rám szúrós tekintettel. Hát igen, biztos hogy hallotta, szerencsém hogy nem csak valami idegen vagyok, különben lehet hogy már megint ki lennék ütve. Vagy ha kiütve nem is, jól megszidva biztos.
- Semmi, semmi – hessegetem el a gondolatmenetet, és rámosolygok Illionira. Persze megértem a döntését csak én vagyok puhány, ezért nem okolhatom őt.
Így haladunk a lankás, puszta tájon, lesve hogy mikor érünk oda. Kis, füves dombocskák szabdalják szét a látókört, amik miatt nem látunk tovább 200 méternél. A nap épp lemenőben, és azt súgja az ösztönöm hogy este még haladni fogunk tovább, és csak éjszakára pihenünk le, hogy valamennyire behozzuk a lemaradásunkat. Mellettem lépked Illioni kecsesen, arcát a lemenő nap sugarai narancssárgába borítják, és én újra csak csodálkozom szépségén. Épp ezen morfondírozok, mikor megszólal:
- Ott a falu – fordul felém, és meglátja ahogy nézem.
- Hát te miért nézel ennyire? Csak nem elbájoltalak? – kérdi buján, és hangja nyomán kábulat szalad végig a fejemben, majd rögtön felváltja az izgalom. Elvörösödve fordulok a falu irányába, és a gyönyörűséges elf hangosan felnevet.
Meglep, hogy máris a faluban vagyunk, úgy néz ki a megérzéseim most nem jöttek be. Azt hittem este még gyalogolnunk kell legalább, de még az éjszaka egy részében is... Az utcákon kevés ember járkál már, csak a munkából hazafele igyekvő emberek láthatók, illetve a még kint játszó gyerekek. Ahogy lépkedünk el köztük, alig látunk el valameddig előre a nyugvó nap fényében, miközben a helyi rendfenntartó épület felé igyekszünk. Ezek rendszerint a település központja fele szoktak lenni, így nem túl nehéz fellelni őket. Ahogy elmegyünk a fogadó mellett, meghalljuk a szórakozásra indult emberek zsivaját, akik a fogadóban akarják tölteni az estjüket, jobb esetben inni, táncolni, rosszabb esetben verekedni akarnak, ugyanakkor olyan is van aki leginkább a zenét hallgatja szívesen, ha jól hallom legalábbis, mintha egy lantos játszana odabent. Ha minden jól megy nem lesz dolgunk itt, ebben a faluban, bár az lehet hogy megfeddnek a késésért. Na mindegy, az nem számít, nem baj ha nem alakul ki rólam olyan nagyon jó képük, hosszadalmasan úgy sem fogok köztük maradni, legalábbis az eddigi tervek alapján. Bár az még mindig kétes hogyan is fogok kikerülni a rendszerből. Elvégre nem olyan könnyű dolog az... Nem szabad elkapkodni, annak csak rossz vége lehet.
- Figyelsz te egyáltalán rám?! Megérkeztünk, ne menj tovább! – zökkent ki Illioni, mikorra én már vagy 6 lépést megtettem a bejárattól.
- Ohh, jaj, elbambultam, bocsi – mentegetőzök, és visszafordulok az iroda irányába.
Az épület csupán egy nagy szobából áll, hat asztallal a falak mellett, mindegyiken iratok tömkelege. A középső asztalnak nekidőlve áll egy nő, középkorú, szúrós tekintetű, tekintélyt parancsoló.
- Üdvözlet nektek, mágusok. – szólít meg.
- Elnézést a késésért – hajlok meg kissé, ezzel is kimutatva tiszteletem felé, és sajnálkozásom a késés iránt.
- Nem probléma, nem történt semmi különös – mondja monoton hangon, majd hirtelen kirobban belőle – Mégis mit képzelnek maguk?! Attól még hogy nem felügyelnek út közben felettesek, nem kéne csigalassan jönni! Nem véletlenül vannak ám itt! Ez a dolguk, és ha nem végzik el, fizetést se kapnak! Netán az istállóban akarnak aludni?! Munkára! – üvölt.
- Khm, nem akarok kötözködni, de hogy dolgozzunk ha nincs semmi infónk?! – húzom fel magam én is kissé, mire Illioni megfogja a vállam, hátrahúz, majd előlép.
- Elnézést az illetlenségért és a késésért. A társam újonc, és lassabban haladunk mint ahogy a fejesek elképzelték. Kérem ismertesse a faluban történt dolgokat, ha van ilyen. – kissé lehajtott fejjel, de egyáltalán nem  jámboran mondja ezt, és meglepődök viselkedésén. A rangban felette állókkal nem szokott így viselkedni, legalábbis a fővárosban nem láttam hogy bármi hasonlót művelt volna. Fejet hajtani bárki előtt? Még ha bocsánatot is kért valakitől, sose alázkodott meg másnak, kicsit sem.
- Ne higgye hogy ettől majd meg is bocsátok... – morogja, majd folytatja – Van egy tolvajunk, úgy tartják egy szőke fiú, de mi sose bírjuk elkapni, fürge a nyavalyás! Folyton meglóg, nem tudjuk merre lakik, csak akkor látják az emberek mikor éppen elcsen valamit. Leginkább élelmet szokott lopni, és bár nem sokat, a lakosságot idegesíti a dolog. Főleg az árusokat. Tudják, az itteni emberek nem tűrik meg a tolvajokat, még annyira sem, mint a városban. - Erről eszembe jut egy eset, amikor egyik reggel óriási kiáltozás támadt a város piacának irányában, ugyanis az emberek egy tolvaj nyomába szegődtek. Egy kilós cipót lopott el a péktől, mire az ordibálva utána eredt, és csatlakoztak hozzá az emberek akik épp arra jártak, csak hogy lássák megalázni, megverni a gyereket. Undorító társaság, a megszégyenítésben keresni az örömöt... Gyalázat a mai világ. És ha azoknál még rosszabb itt, akkor vajon milyen lehet itt...?
- Úgyhogy az lenne a feladatuk hogy elkapják ezt a tolvajt, hogy aztán megkapja méltó büntetését – mondja villogó tekintettel, és érzem a vérszomját. A francba is ezzel az elcseszett állammal! Meg se merem kérdezni mit akar csinálni szegény éhező gyerekkel, mert tudom a választ, és nem akarom hallani ahogy ő is kimondja, mert a végén még behúzok neki egyet. És az egyértelműen nem lenne jó üzlet, nagy valószínűség szerint megrovásban lenne részem, és könnyen lehet nagyobb következményei is lennének.
- Igenis, holnap reggel megkezdjük a gyerek elkapását – válaszol gyorsan Illioni, mert ismer, tudja hogy nem szabad hagynia folytatni a nő beszédét. Magamban megköszönöm neki. Aztán leesik mit is mondott a nő, és kiakadok.
- Na várjunk! – kiáltok fel - mégis miért kell egy kis tolvaj után mennünk nekünk? Ez nem olyasmi amit ne tudnának megoldani nélkülünk! - csodálkozom.
- Csendet! Ne kérdezősködjön! - szól rám nem épp türelmes hangnemben.
- Na de... - kezdenék bele, de Illioni leint.
- Elnézést, már megyünk is - mondja - Te meg állj le... - suttogja.
- Rendben, mehetnek. Gondolom már látták a fogadót miközben erre jöttek. Ott tudnak aludni, már béreltem önöknek egy szobát. Ugyanis gondolom elég lesz egy – néz ránk kissé kérdőn, bár rám még kissé mérgelődőn.
- Igen, köszönjük – válaszomra csak megcsillan kicsit huncutan a szeme, aztán nézem csak, hogy hogyan tekint Illionira. Lenézően, mintha valami állatot nézne. Hát ez se jobb mint az a sok barom, nem elég hogy simán megölné az éhező kölyköt, az elfeket is lenézi, meg azért egója is van rendesen... A mocsokja! Ha nem lenne a felettesem, már rég behúztam volna neki nem is egyszer. Utálom az ilyen alakokat.
- Jó éjszakát – mondom, bár nem tudom teljesen elfojtani a dühöt, a csalódást és az utálatot a hangomban – megyünk, fárasztó napunk volt – rá se nézve közlöm.
- Rendben, menjenek – nem tudom eldönteni, hogy könyörtelenül, szánakozóan vagy szórakozottan felel.
- Viszlát – köszön el Illioni is búsan, és ettől csak megint elönt a méreg és a szomorúság.
Ezzel kilépünk az ajtón, hátunk mögött hagyva a némbert és a „fészkét”, majd a fogadó felé vesszük az irányt, ahol éjszaka megszállunk. Odaérve nem lepődök meg azon, hogy az emberek furcsán néznek ránk. Főleg Illionira, és emiatt megint elönt a méreg, hogy hogy bírják így kiközösíteni csupán faja miatt. Attól hogy elf miért kell szánakozóan nézni rá? Miért kell megvetni? Ugyanúgy a társadalom tagja mint minden másik polgár, valahogy mégis lenézőek vele az emberek. Ránézve a gyönyörű nőre, aki csupán kalandozni szeretne ebben a hanyatló országban, azt látom, hogy cseppet sem szomorú, kicsit sem szégyenli magát, és semmilyen negatív hatást nem fedezek fel arcán, annak ellenére hogy az előbb még búsnak tűnt. És ez engem felvidít. Felvidít, de alig bírok csendben lenni, nem szétlőni egy mágiahullámot azok közt a nyavalyás fogadóbeliek közt. Illioni kézen ragadva elcibál a pult felé, és amennyire bírom tartom a lépést. A fogadós semleges arccal ránk néz, megvizsgál minket, majd megszólal:
- Azon a lépcsőn menjenek fel, második szoba a baloldalt – mutat a helyiség sarkában levő lépcső felé, és Illioni válasz nélkül húz tovább.
- Köszönjük – szólok vissza a fogadósnak, mire az biccent egyet és elfordul, csinálva tovább a munkáját. Szimpatikus ember, legalábbis jobb mint a többi itt tartózkodó. Ő nem néz úgy Illionira mint valami idegenre.
Amint belépünk az emlegetett ajtón, egy egész otthonos kis szoba tárul szemünk elé, egy ággyal a sarokban, egy asztallal középen két székkel, rajta egy tálca lefedve, egy ablak ami az utcára néz, továbbá egy szekrény és egy tükör az ablak mellett kétoldalt. Illioni elengedi a kezem, az asztalhoz ül, majd int hogy én is tegyek úgy, úgyhogy lehuppanok vele szembe. Leszedi a tálca tetejét, amin két tányér, evőeszközök, és étel áll. Valószínűleg akkorra lett kikészítve amikorra ide kellett volna érnünk, ugyanis már teljesen kihűlt.
- Azért igazán megvárhatták volna míg ideérünk mielőtt iderakják a kaját... – mondom kissé elhúzott szájjal.
- Legalább kapunk húst – feleli Illioni.
- Az tény – nevetek fel, majd magam elé veszem a tányért, az evőeszközöket, szedek az ételből, és nekilátok. Illioni szintén.
- Mondd csak, Ill – morfondírozok, és habozok a kérdéssel.
- Hm? – néz rám kérdőn.
- Hogy is mondjam... téged nem zavar ahogy rád néznek azok a barmok? – kérdem kissé emelt hangon.
- Már megszoktam – válaszol teljesen nyugodt arccal.
- Mi az hogy megszoktad? Az ilyet nem lehet csak úgy megszokni... komolyan, már úgy voltam vele hogy mindjárt közéjük vágok valami varázslatot, nézzenek másra ilyen szemekkel! – tör ki belőlem.
- Nyugi, nem nagy dolog. Úgyse tudsz rajta változtatni, úgyhogy ne is próbálkozz. Ha erőszakhoz folyamodsz akkor meg elkönyvelnek még rosszabbnak. Nem éri meg. – mondja, és ettől megint bús hangulat kap el engem.
Az este további részében kipakoljuk szerény cuccainkat, beszélgetünk egy keveset még a faji megkülönböztetésről, aztán lefekszünk aludni. Érzem ahogy hozzám simul tökéletes teste, és átkarolom. Így alszunk, hogy aztán reggel a némber hangjára keljünk:
- Hát ti még mindig szunyókáltok ti gerlepár?! Már jócskán felkelt a nap, munkára, a tolvaj nem fogja el saját magát! – ordibálja, és nekem megint arra áll a kezem hogy levágjak neki egyet, de visszafogom magam és csak annyit mondok:
- Köszönjük az ébresztőt, de innentől megleszünk. Örülnék ha míg felöltözünk kimenne a szobából – kissé remeg az indulattól a hangom, de azért elég erőteljesnek mutatkozik még így is. A banya nem szól be többet, csak kimegy a szobából, és közben visszaszól:
- Lent várlak titeket. Két percen belül ott legyetek!
- Igenis, persze – csak menjen már innen, teszem hozzá magamban. Ekkor veszem észre hogy közben már elkezdett öltözni Illioni, úgyhogy én is nekiállok a műveletnek. Még úgy is hogy később kezdtem, hamarabb kész van, látszik azért hogy neki nehezebb felvenni azt a ruhát, mint nekem a sajátom. Miután felöltöttem fekete felszerelésem, hátamra vetem kaszám, és az ajtó irányába indulok, útközben csatlakozik hozzám szeretett elfem, és egy gyors csókot nyomunk egymás ajkára. A lépcső alján vár ránk a némber, és eszembe jut hogy még be se mutatkozott. Bár mondjuk nem is zavar, ha így marad, nem különösebben érdekel egy olyan neve aki ki tudja milyen aljasságokat fog művelni szegény gyerekkel miután elkaptuk. Gyorsan elhessegetem a gondolatot, és a feladatra koncentrálok. Agyamban átfutnak a tegnap hallott információk, miszerint egy gyerek árusoktól lopkodgat ételt, és elvileg igencsak gyors a kis szemtelen. Ja és szőke – ugrik be újabb információ, és ezzel együtt az is, hogy mennyire semmi értelme feladatunknak.
- Na nyomás, induljunk, három irányban leszünk a piac három pontján, hogy nagyobb teret lássunk. – mondja a helyi főnökasszony, és az ajtó felé indulunk. A nőket előre engedem, majd én is kilépek a fényre.
Folytatása következik

Na ideje bepótolni a lemaradásokat.
Mindkét kalandodra tökéletesen igaz, hogy nagyon kevés mondat összekötő szót használsz( viszont, ami, amely, hogy, stb), amivel meg lehet hosszabítani a mondatok hosszát, és jóval kevesebbet lehet belőlük használni. Helyesírási problémákat nem igazán véltem felfedezni, de lehet hogy csak olvasásom hozzászokott és így átugrom. Amire oda kell még figyelned, az a bekezdések és a tördelések. Ha wordban írod és utána másolod át, valamiért nem másolja át az entert, szóval azokat külön be kell raknod az oldalon.

Az első írásról nem igazán tudok mit mondani, kellemes hangvételű, elmélkedős, felkészítős írás.
65xp

A második szintén egy felkészülős írás, az aggodalmaimat már megosztottam veled külön, hogy mire figyelj majd, várom a folytatást.
50xp

- Hogy nekem miért kell ilyen kis semmiséggel foglalkoznom, mikor edzhetnék is... ?! – morgok, miközben pásztázom a nyüzsgő piaci tömeget, a kis tolvaj után kutatva.
Nemsokára valami furcsát veszek észre a szemem sarkából, és oda kapom a fejem. Semmi. Nem is tudom mit láttam... Mintha valami árny futott volna el az emberek közt. Ehh, biztos csak képzelődtem, hessegetem el a látni vélt árnyat. A hőség kikészít, sosem bírtam, és a mai nap dele igencsak melegnek ígérkezik, ráadásul a fekete ruhám szívja a meleget... Nem igaz, hogy nem lehetett árnyékos helyre rakni a megfigyelő pontokat!
Ebben a pillanatban ismét valami furcsára kapom fel a fejem, és ezúttal biztos vagyok benne, hogy nem tévedés. Egy körte kezd el lebegni az árus standja fölött pár centivel, mire megdörzsölöm szemeim, hátha mégis téves riasztás, de nem az. Látom, ahogy egyre messzebb kerül a kiindulási ponttól, úgyhogy egy laza fejrántással próbálok jelezni társaimnak, ám úgy tűnik, hogy nem figyelnek rám. Ekkor hirtelen ötletre elindulok az árusok pultja mögött, s azok rosszallóan pásztáznak végig rajtam. Na ja, úgy néz ki, a mágusokat se komálják, ám félretéve a lényegtelen témát, szemeimmel a körtét figyelem, nehogy eltűnjön a tömegben, s közben csak remélni tudom, hogy a többiek észrevették megmozdulásom, ellentétben a tolvajjal, aki igencsak láthatatlan valamilyen módon. Bár, jobban megszemlélve, mintha egy kis örvénylő mező fogná közre a gyümölcsöt, de miután ezt megállapítom, hirtelen eltűnik szemem elől a célpontom.
- Franc esne belé, miért ekkora a tömeg?! – szitkozódom, és elkezdek rohanni az utolsó hely felé, ahol láttam a lebegő árut, bár ennek az eladók nem örülnek igazán, ahogy átgázolok termékeiken, és idönként egy-egy áruson.
- Hé! Ne lökdösődj kölyök! Ezek a mai fiatalok... – szitkozódik egy idősebb szakállas ember, akin látszik, hogy nem éppen eladással szokott foglalkozni, inkább nem is szeretnék tudni a múltjáról.
- Elnézést! – szólok vissza választ nem várva
Ugyan nem telik el sok idő, míg a kiszemelt helyhez érek, addigra már Illioni és a banya is odaérnek. Úgy néz ki, hogy a gyorsaságomon is lenne mit javítani...
- Beszélj már, fiú! Mit láttál?! – ordít a banya.
- A körte ellebegett az asztalról... valószínűleg a kölyök láthatatlan volt – mondom Illioninak címezve beszámolómat.
- Arra ment, igaz?! – mutat a piacra vezető út felé Illioni
- Igen – veszek erőt magamon a szuszogásom közepette – arra – mutatok én is arra, megerősítésképp.
- Akkor mire várunk? Indulás! – ordítja a szipirtyó, és kivételesen egyetértek vele.
De utálom az emberi formámat! Mennyivel egyszerűbb mindez sárkány alakban... – szidom magamban az emberiséget tudatlanságuk miatt, futás közben, ahogy küzdök a kimerültséggel, annak ellenére, hogy nem sokat csináltam ma eddig. Hát igen, a fizikumomon lenne még mit javítani, ez nem kérdéses, aztán mindezt félretéve, a két nőszeméllyel együtt, a tolvaj keresésére indulok, a tőlem telhető legnagyobb tempóval, ám ekkor eszembe jut egy trükk, amit Illioni tanított, majd nem törődve a lehetséges következményekkel, nekiállok végrehajtani. Az elmémben megformálom a képet, ahogy a lábam alja és a talaj közt kipréselődik a mágia, ezzel löketet adva nekem.
- Taszítás, előre – érzem, ahogy kiáramlik belőlem a mágikus energia, a kívánt irányba, és a felkészült pózomból nagy sebességgel megindulok előre, és gyakorlatilag repülök, ami teljességgel megrémiszt. Valahogy olyan érzésem van, kicsit túl erősre sikeredett...
- Félre az útbóóóuuááá!!! – ordítom, ahogy métereket zúgok előre, majd a legkevésbé sem becsesen, pofára esek, de oly mód, mint előtte még soha. Gyakorlatilag az arcom már megérinti a követ, és üvöltök mint vadállat, de pár másodperc múlva feltűnik, hogy semmi bajom, aztán, nem éppen örömömre, meglátom Illioni arcát, ahogy feddőn mered a képembe.
- Khm, most már elengedhetsz, köszönöm – mondom neki, remélve, hogy nem vág a földhöz, mert elrontottam éles helyzetben, mikor pontosan megmondta, hogy ne használjam még.
- Hát jó – ezzel elenged, és én jól bevágom az orrom az utca kövébe.
- Áúúcs! – mondom, miközben kelek fel, de Illioni már rám sem hederít, csak megy tovább, hogy megkeresse a fiút.
Nagy nehezen összekaparom a gondolataim, majd én is elindulok, nagyobb hátránnyal, mint amennyit visszahozott volna a kis cselem... Az emberek körülállnak, és néznek, mire én hessegetek egyet kezeimmel, hogy biztosítsam továbbhaladásom, ám a tömeg nem akar oszolni.
- Na de kérem, emberek, semmi látnivaló! – mondom nyugodt, ám emelt hangnemben, mire végre megnyílnak előttem, ám tekintetük még nyomon követ egy darabig, hogy aztán minden folytatódjon a normális kerékvágásban.
- Ott van! – tátogja Illioni, majd egy keresztező kis járóútra mutat, amely az erdő fele vezet, úgyhogy, a mámortól, ami a fiú el nem vesztését jelenti, nagyobb iramot diktálok mint eddig bármikor a mai nap.
Fürge egy srác, az biztos, de nem fogjuk hagyni meglépni semmiképp, mert addig dolgoztatnak, míg el nem kapjuk a csibészt, bármennyire is sajnálom szegényt. Elvégre mégiscsak emberből vagyok, nem szeretek saját káromra cselekedni, még egy ilyen ügyben sem. Sőt! Az ilyen ügyekben főleg, mert ezek tehetnek bennem legnagyobb kárt, akár ki is végezhetnek, ha nagyon elrontom a dolgot, és mellé állok. Az ösztöneimre hallgatva kergetem a fiút, vagy legalábbis a körtét, amely lebeg, és immáron semmi kétségem sincs afelől, hogy ez az ügy mégiscsak nekünk való – gondolkozom, ahogy egyre közelebb kerülök a keresett fürge árnyhoz. Ugyanakkor, Illioni már motyog, és sejtem, hogy ő most fogja prezentálni a trükköt hibátlanul, amit én igencsak elrontottam, bár, neki hála semmi bajom nem lett. A következő pillanatban Illioni rendellenesen nagyot lendül előre, méghozzá annyira, hogy rögtön a tolvaj mellett terem, és megragadja őt, ezzel leterítve a földre, majd a pillanat hevében egyszer csak azt veszem észre, hogy immár látom a tolvajt, bár egyáltalán nem úgy néz ki , mint ahogy leírták, és ugyan nincs sok időm megszemlélni, az biztos, hogy nem gyerek, illetve nem szőke.
Ekkor jut eszembe, hogy mégis hogyan volt ő képes láthatatlanná válni? Egy tárgy lenne...? De nem, akkor nem szakadt volna meg a láthatatlanság, hacsaknem éppen a tárgy mágikus ereje kifogyott... De mekkora az esély arra, hogy pont akkor fogyjon ki az ereje, mikor hozzáér Illioni? Ha viszont koncentrálás alapján lenne, akkor sem jó, mert egy mágus nem képes ilyesmire, hacsaknem igazán tapasztalt és tehetséges. Egy jöttment mágus hogy lenne elég tapasztalt egy ilyen szintű mágiához?! Lehetetlen... de akkor mégis hogy?!
A semmiből hatalmas fény támad, mire kezeimet reflex-szerűen az arcom elé kapom, de még így is, a fényáradat vége után még alig látok valamit, leginkább csak zöld foltokat mindenhol. Az ember meg sehol, ahogy Illioni sem.
- MI A FRANC TÖRTÉNT TE SZARHÁZI?! MIT CSINÁLTÁL MÁGUS?! – üvölt rám a banya, mire én értetlen nézek rá.
- Én semmit nem... – mondanám, de közbevág.
- Akkor mégis mi a franc volt az előző, he?! Netán a drágalátos elfecskéd lett volna?! Hallottam ahogy kántál valamit... azt hittem az arra volt, hogy utolérje a kis szarost, de lehet hogy csak fizikai ereje lenne ekkora...?! A FRANCOKAT MÁR!! Mire vársz? Utánuk!!! – üvölti, viszont én még mindig csak megszeppenve állok, és nem tudom felfogni mi történt. Illioni eltűnt, a célpontunkkal együtt. De mégis mi volt az a fény? Nem bírok rájönni, akármilyen gyorsan vág is az eszem... a suliban legjobbak között is a legjobbak közt voltam, mégis, miért nem vagyok képes egy ilyen dologra rájönni?! Mégis mi lehetett az a fény...? A logikus magyarázat az lenne, hogy a célpontunk egy mágus, és eddig még rendben is lenne, de nem mindenki bír láthatatlanná válni...
- Nem hallod, szaros, hozzád beszélek?! – zavar meg elmélkedésem közben, bár nem igazán törődöm vele, azért visszakérdezek, hogy ne hisztizzen tovább, mert az idegesít.
- Igen?! – szólok vissza neki, cseppet sem higgadtan.
- Azt mondtam indulás, te anyaszomorító vadbarom, hogy a kecske rágná meg a bajszod!
- Nincs is bajsz...
- Nem szó szerint te idióta, indulás!
- Jó, de mégis hova...? – kérdem felvont szemöldökkel, elvégre nem láttam merre indulnak el.
- Hát arra – mutat cseppet félelemre késztetően az erdő felé – Arra vezetnek a lábnyomaik. Még szerencse hogy ez földút. Máskülönben most nem lennénk a legelőnyösebb helyzetben, kölyök. Most komolyan, erre nem vagy képes? Még hogy az eszükről híresek a mágusok...
- Elnézést, azok a varázslók, de az tény, hogy én nem a leghülyébb mágus vagyok
- Ki a francot érdekel mennyire hiszed magad okosnak, szaros?! Nem hogy a fényre nem tudsz mit mondani, még a lábnyomokat se veszed észre... ilyen életképtelen kölyköt még nem láttam! De most már indulás, így megszöknek!
Ezzel elindulunk a sötét erdőbe, mely cseppet sem tűnik bíztatónak, inkább rémisztőnek, és ez nyugtalanít, rossz előérzetem van. A fák egymástól tisztes távolságban merednek az ég felé, szürke törzsük szellemekre emlékeztetnek, és a szél suhogása, mint a sikolyok visszhangzanak a hegyes levelű fák ágai közt, aminek hála végigfut a hideg a hátamon. Rémisztő egy hely, nem vitás, ennek ellenére a banya arcáról nyugodtság árad, és meg nem toppanva ront be az erdőbe, mely a frászt hozza rám. Nem tudok rájönni, mégis hogy képes egy ilyen szellemjárta, ijesztő helyen, ilyen nyugodtan mozogni. Ezen gondolkodom, míg görcsölő hassal lépkedem a fák közt, fejem ide-oda forgatva, minden egyes rezdülésre figyelve, rettegve attól, hogy elvesztem szeretett elfem. Majd megacélozom akaratom, adok magamnak egy mentális pofont, mégis, mi lenne ha elveszteném, mert nem érem utol időben?! Ez nem történhet meg, teljességgel lehetetlen, ha rajtam múlik, akkor a lelkemet is kidolgozom, hogy ne történjen meg. Ezzel mély levegőt veszek, úrrá léve félelmemen, és minden erőmmel futok, ahogy hallom, hogy a banya utánam kiált:
- Hé, kölök, hogy futsz ilyen gyorsan?! Várj már meg!
Mikor úgy gondolom, elég messze értem tőle, megállok, lihegek egy keveset, és közben hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a sárkányvér, de mielőtt ez megtörténne, gyorsan levetem ruháim, tudván, hogy nem bírják az átváltozást. Összegörnyedek, izmaim megfeszülnek, szárnyaim lassan előbújnak lapockáim helyén, fejem megnyúlik, egyre messzebb érzem magam a földtől, lábaim is meghosszabbodnak. Karmaim előbújnak körmeim helyén, megnyúlnak, majd végleges alakban felemelkedem görnyedt állapotomból, és beleszimatolok a levegőbe, minden porcikámmal Illionira koncentrálva. Semmi. Miért nem érzem merre van?! Körbe tekintek, lábnyomok után kutatva, majd kiszúrok egyet, jó harminc lépésnyire, így megroggyantom térdeim, majd sebesen elrugaszkodom, és pillanatok alatt ott termek, és természetesen, hozva a formámat, megbotlok egy gyökérben.
- Áh! Erre nincs időm! – mordulok fel, majd hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok, ismét elrugaszkodom a földtől, szárnyaimat széttárom, és csak reménykedem, hogy annyi idő után, bírok még repülni, majd pár pillanat múlva rádöbbenek, hogy ez felejthetetlen. Így hát szárnyalok a fák lombkoronája felé, és karjaimmal takarva fejem, áttörök a sűrű lombozaton, az viszont számtalan helyen megkarcolja a testem így is.
A fák felett repülve keresem a helyet, ahova mehettek, ám semmit nem látok.
- Nem igaz már! – üvöltök mérgemben.
Ekkor ötletem támad, feljebb repülök, keresve egy tisztást, vagy forrást, vagy patakot, vagy bármit, ahol élni lehet, elvégre élnie kell valahol, valahol, ahol van fedél a feje felett, ahol tud mit inni.
- Ott! – veszek észre egy patakot a sűrű lombok közt, amin gyakorlatilag át sem lehet látni a legtöbb helyen, ám a patak szerencsére megkönnyíti ezt is.
Arra veszem az irányt, zuhanórepülésbe kezdve, majd pillanatokkal később, kitárom szárnyaim, és lelassítva csak siklok a célhely irányába, ami nagyjából száz lépésre lehet, ám repülve hamar megteszem a távot, és odaérve lassan leszállok az egyik fára, hogy onnan lessem meg mi történik. Ekkor veszem észre a férfit, aki legnagyobb meglepetésemre olyasvalaki, akit már láttam, még a fővárosban, ráadásul nem is akárki, hanem, ahogy nézem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy az az ember, aki elküldött minket, és aki oly parancsoló hangnemben beszélt velünk. Hogy kerül ő ide? Hisz a fővárosban kéne lennie valami irodában, és ügyeket intéznie, mégis, itt áll, és nem úgy néz ki, mint aki jót akar. Mondjuk, nem tudom elképzelni úgy, hogy nem néz ki rosszindulatúnak, ezt már első találkozásunkkor is leszűrtem, de ez még ahhoz képest is rossz érzést kelt bennem. Hirtelen rám néz, a szokásos, szúrós tekintetével, mint aki mindenkit alávalóbbnak hisz magánál, és elkezd mondani valamit, amit nem hallok, majd megszólal hangosabban, és felkiált hozzám.
- Ne hidd azt, hogy meg bírsz akadályozni engem, félsárkány! Nem te vagy az első ilyen pokolfajzat, akivel találkozom, és nem te leszel az első, akinek az utolsó, amit lát halála előtt, az arcom lesz!
Ekkor egy számomra nem ismert varázsigét kezd el kántálni, mire én elrugaszkodom a fától, majd minden erőmmel felé veszem az irányt, nyílegyenesen, olyan gyorsan, amilyen gyorsaságot előtte még nem tapasztaltam. Egy pillanatra minden lassúnak tűnik, ahogy száguldom a mágus irányába, aki feltehetőleg valamilyen fény varázslatot használt eddig, a láthatatlanságából ítélve, nem beszélve a hirtelen fénybombáról, amit akkor használt, mikor Illionival együtt meglépett. Viszont most valami eszembe jut, mikor már majdnem karnyújtásnyira vagyok tőle. Mi van, ha most is egy fény varázslatot használ, és igazából egy másik helyen rejtőzik, ez pedig csak a képének kivetítése?! Mire leesik a dolog, addigra már a kezem elmerül a testében, és érzem, hogy kezem szimplán tovább siklik a levegőben, majd teljes erővel a földbe csapódom, és felkiáltok fájdalmamban. A kín eltompítja agyam, és rásegít az is, hogy bevertem a fejem is, így szédülve, alig értve valamit nézek körbe, és azt látom, hogy egy test felém lendül, felemelt karral, kinek szemébe nézve gyilkos ösztönt érzékelek. Mintha egy medvét látnék, vicsorgó arc, nagy test, erős kisugárzás. A keze már majdnem az arcomat éri, mikor eszembe jut miért is vagyok itt, és ezzel kitisztul tudatom is. Így várom, hogy az ütése célba érjen, majd mikor már ténylegesen majdnem hozzám ér, kitátom a szám, és teljes erőmből ráharapok a kezére, ám az megintcsak nincs ott, hanem egy újabb kivetítés, így összekoccannak fogaim. Franc essen belé! Ekkor egy új szag csapja meg az orrom, egészen közel, jobbról. Most jut eszembe, hisz szag alapján tudom azonosítani mikor igazi! Elvégre a hülye fénymágiája az, ami átver!
- Na mi van?! Nem mersz elém állni ténylegesen?! – ordítom, reménykedve, hogy erre meglendül, és provokálásom után lecsukom szemeim, rábízom magam hallásomra és szaglásomra, elvégre, így sokkal egyszerűbb számomra.
Hallom minden lépését az avarban, ahogy szépen lassan egyre jobban mögém kerül, és várok arra, hogy megálljon, bevigyem a csapásom, bal kezemmel, mivel jobbom még mindig szenved a becsapódástól, majd ahogy pontosan mögém kerül, egy pillanatra megtorpan, és hallok valamit suttogni, úgyhogy abban a pillanatban kitárom szárnyaim, azzal is segítve hirtelen ugrásom, majd meglendülve fordulok hátra, szárnyaimmal csapok egyet, ahogy elrugaszkodom, majd a levegőben reppenve felkészítem magam az ütésre mely eltöri csontjait, és összeroppantja a medve kisugárzásával együtt. Lesújtok rá, és kinyitom szemem, ahogy diadalmasan felüvöltök, de észreveszem, hogy nem ő van ott, hanem a banya, halálra vált arccal, nem tudva, mihez kéne kezdenie, rémültebben, mint én, mikor beléptem az erdőbe, majd leesik mit is suttogott: „Ez meg mi a pokoljárta ló segge...?”. Viszont már késő, nem bírom megállítani az ütésem, és mikor felemelem a karom ütés után, az már teljes mértékben vörös, s három méterre tőlem, egy fának csapódva, halottan fekszik a nő, akit sosem bírtam, de hogy ilyen sorsa jut, nem gondoltam volna, és nem is akartam, hogy az utolsó arc, amit lát, az az én sárkány formám eltorzult arca legyen. Ráadásul még a nevét sem tudom, egészen eddig nem is érdekelt... Zavarodottan nézek körbe, hogy mégis mi történt, hol van a pasas, ám nem találom sehol, és a hányinger kerülget, ahogy ránézek a holttestre, mely feljebbvalóm volt, míg halálos ütésem nem kente szét a fán, és annak ellenére, hogy ki nem állhattam, most bűntudat árad szét bennem, miközben keresem szeretett elfem, teljesen kétségbeesetten, mikor is észreveszem. Hirtelen minden eddigi érzés elmosódik, és boldogság árad szét bennem, egészen addig, míg észreveszem, hogy hol is van. Szomorúság, düh, őrültség, bűntudat és bánat veszi át a pillanatnyi öröm helyét, ugyanis Illioni egy fán lóg, nyakánál fogva felakasztva, a patak fölött.

Újabb reggelre kelek, egy örökkésvalóságnak tűnik az elmúlt egy hét, mióta Illioni nincs az élők közt. A gondolat, mely azóta is tombol fejemben, újabb könnyekhez vezet. Mégis hogy történhetett ilyesmi, pont vele? A dühtől, melyet általam legutáltabb személy arca ébreszt bennem, egy kiáltást indít meg tüdőmből, ám félúton megakad, és keserves köhögésbe fullad, ahogy torkom víz hiányában egy hangot nem bír kiadni. Valami szúrja az oldalam, így átfordulok másik felemre, és meglátom Illionit, ahogy felém közelít. Mérhetetlen boldogság járja át szívem, hirtelen hűvös tagjaimon melegség árad át, szóval felpattanok, és elindulok szeretett félelfem felé, ám ekkor elsötétül előttem minden, és keserűségemben még utánanyúlnék, de haszontalanul, nem érem el őt, ahogy a sötétség magába zár.

Egy mogorva férfi tekintetével találom szemben magam, ahogy bódulatomból kizökkenek.
- Hé fiú, élsz-e még, vagy halsz? - kérdi, és kinézetével ellentétben igen barátságos hangja van, amitől egy pillanatra úgy érzem, minden rendben van, nincs mitől félnem.
- Hahó, hallasz? - kérdez ismét, immáron felvont szemöldökkel.
- Igen - nyögöm, majd azt veszem észre, hogy torkom ezúttal nem száraz, mint a falevél, miután hetekig a tűző napon állt, hanem kellemes állapotban van.
- Mi történt veled? Teljesen kiszáradtan feküdtél, sápadtan, az erdő szélén, és lányom elmesélése alapján épp az erdőből másztál ki nagy nehezen, mikor valamit motyogtál, majd összeestél. Ráadásul ha jól sejtem mágus vagy, tehát nem itt kéne lenn...
- Neeeem, nem nem nem, nem lehet... - újabb könnyzápor lepi el arcom miközben felülök, ahogy félbeszakítom mondanivalóját, eszembe jutva az eddig történtek.
- No, mi van veled? - hajol el felkelésem útjából, ám eddigre én már alig hallom mit mond, nemhogy válaszolni tudnék neki. Torkom összeszorul, ahogy sírok, majd egy erős szorítást érzek a bal vállamon, s a fájdalomra odakapok jobb kezemmel. A férfi néz rám komoran, ellenvetést nem tűrően.
- Egy férfi nem bőg mint egy baba! - csap arcon szabad kezével - ha ezt akarod folytatni, tedd máshol! Nem érek rá kölykökkel foglalkozni!
Megszeppenve nézek rá, teljes csendben, és teljesen igazat adok neki.
- Igaza van, nem vagyok férfi. Nem tudtam megvédeni a nőt akit szerettem... szeretek.
- És tudod ki tette? – néz rám kérdőn újra, tekintete valamelyest ellágyulva.
- Hát... nem teljesen... Annyit tudok, hogy hogy néz ki, illetve, hogy kikkel van... - ez megerősít eddigi hitemben. Tudtam róla, hogy romlott a Birodalom... De hogy ennyire? Fogalmam sem volt róla. Mindenképp el kell törölnöm a mostani rendszert! Kezdve azzal a féreggel, aki... a gondolatától még egy csepp legördül a szemem sarkából.
- Hát, ha meghallgatsz egy tanácsot, NE akarj bosszút állni. Csak újabb bosszút szül, és ez a lánc sosem ér véget, míg valaki meg nem töri.
- Hogy ne állnék bosszút? Nem voltunk sokáig együtt, ez tény... de aki elvette mindazt az időt, amit együtt tölthettünk volna, mit érdemel?! Nem jobbat a halálnál! - utasítom vissza segítő szavait, ugyanakkor tisztában vagyok igazával. Tisztában vagyok vele, mégsem bírom elfogadni.
- Ahogy gondolod, kölyök. De ne mondd, hogy nem szóltam!
- Nem fogom, ebben biztos lehet. Egyébként, hol vagyunk? – fojtom vissza a dühöngő fantomot a lelkemben, mely rabul ejtett, s nem ereszt, míg meg nem bosszulom szerettemet. Hogy tudnék nekiállni? Jó kérdés... Mivel egy héten keresztül nem jelentkeztem, és hagytam egy hullát magam után, igencsak valószínű, hogy mostanra már keresnek, és nem egy helyre jutott el a körözési plakátom. Persze ez csak feltételezés, lehet, hogy engem is halottnak hisznek.
- Elnézést, a cuccaim merre vannak? - nézek körbe a szobában, nem látva sehol a holmim.
- A ruhád épp kint szárad, a kaszád - erre felfigyelek, mire kis szünetet tart - egyelőre elég annyit tudnod, hogy a tőröddel és a nyílpuskáddal együtt, biztonságos helyen vannak. Ja, és itt, az ágy mellett van ruha, amit addig fel tudsz venni - mutat egy kis komódra, amin egy igen csak nagy, egyértelműen a férfira való szöveting, és hozzá tartozó nadrág.
- Az én nevem Mord. Téged hogy hívnak, fiú?
- Mes... Mephisto. Örvendek.
- Szintúgy. Majd miután felöltöztél, gyere ki, egy kis munkára foglak. Aki nem dolgozik ne is egyék! Nem etetlek ingyen, Mephisto, bármennyire is jószívű vagyok.
- Értem, máris megyek - kelek ki az ágyból, ahogy Mord elhagyja a szobát. Meztelen testem élvezi a hűs szobai levegőt. Jó kis paraszt ház ez, vastag falakkal - figyelem meg, és az ablakon túl észre veszek egy lányt, aki feltehetőleg Mord lánya. A ruhákat aggatja ki a szárítókötélre. Ahogy nézem, egyszer csak feltűnik bennem Illioni képe, ahogy nyúlok érte mielőtt elájulok. Igazából ő lenne az a lány, akit akkor láttam? Összeszorul a torkom, ahogy felidézem az emléket. Cseppet sem hasonlít rá, mégis, lehetségesnek érzem ezt az eshetőséget. Elfordulok az ablaktól, és magamra húzom kölcsönzött ruháim, melyek, mint jól gondoltam, nem az én méretemre készültek. Az ingujjamat feltűröm nagy nehezen, majd a spárgáért nyúlok, mely szintén a ruhák helyén volt oda készítve. Belefűzöm a nadrágba, majd jó alaposan meghúzom, csomót biggyesztve rá. Lábaim is kicsik a viselethez, így kénytelen vagyok alsó ruházatom szárát is feltűrögetni. Végül egy sarut húzok lábfejemre, mely meglepő mód, pont jó rám. Elindulok hát Mord után, hogy megfizessem az ellátást. Egy étkező helyiségbe érkezem, aminek feltehetőleg másik oldalán levő ajtó a kijárat. Megkerülve az asztalt, mely mellett két szék áll, rá kell, hogy döbbenjek valamire. Mord és lánya itt él, ez egész biztos. Viszont akkor hol a feleség? Meghalt volna? Megmagyarázná Mord hirtelen stílusváltását, amit akkor produkált, mikor Illionit említettem, és hogy nem tudtam megvédeni. Lehajtott fejjel lépek ki a napsütésre, s szemem elé kell emelnem a kezem a hirtelen fényviszonyváltozás miatt. Egy rét tárul szemem elé lassan, ahogy megszokom a fényárt. Az erdő egy kőhajításnyira, s tőlem balra két, a ház mellé ültetett fa között Mord lánya ügyködik a teregetéssel, jobbra pedig egy kert, mely nagyjából a ház területével azonos méretű lehet, s közepén Mord csípőre tett kézzel néz körbe palántáin, melyek nagy valószínűséggel csak kettejük ellátására szolgálnak. Ugyanakkor az is elég egyértelmű, hogy favágó, duzzadó izmai nem az egésznapos kertben munkálkodásról árulkodnak. És mindemellett az ajtó mellett több balta és fejsze van fellógatva szögekre. Mord felnéz a kert szemléléséből, s amint meglát, int, hogy menjek oda. Így teszek, a kitaposott ösvényen, elvégre segíteni kéne, nem hátráltatni.
- Nézz rám, fiú! Ne lógasd az orrod. Ami megtörtént, megtörtént. Már nem tudod megváltoztatni. Törődj inkább azzal, aki még él!
- Illioni volt mindenem... Hogy tudnék bosszút állni...? – motyogom, azon filózva, hogy tudnám kihasználni eddigi tudásom. Egy valami biztos, és ez pedig az, hogy jelenleg nem sokat tudnék tenni az ügy érdekében. Szélhámos az az ember, mégis erősebb nálam. Vagy nem is ember lenne? Mi van, ha isten? De akkor mit keresett volna a fővárosban, a mágusok irodájában? Jobban belegondolva nagyon keveset tudok róla.
- Mit mondtál kölyök?
- Ja, semmit. Nem lényeges. Igaza van – füllentem, ám szívem mélyén tudom, hogy jót akar, és igaza van. Miután ezt tisztáztam magamban, a lényegre térek, minél hamarabb elindulhassak felkeresni bosszúm tárgyát – Szóval mit is kéne csinálnom?
- Kapáld ki a gazt. Egyszerű. A paradicsom meg a paprika mellett. Ha végeztél, bemehetsz enni – korgó gyomrom ezt örömködve hallja, így hát felemelem a kert szélén fekvő kapát, és nekilátok a munkának.

Csak úgy falom a cipót, magában, egy kis paprikával, bár egy falat sem esik jól igazán. Bús tekintetem az asztalra szegezem, s csak szemem sarkából látom, hogy Mord lánya bejön az ajtón. Továbbra is az asztalt bámulom, és immár csak lassacskán eszegetem maradék étkemet, mert egyre kevésbé érzem jól magam. Az egyik pillanatban összeszorul a gyomrom, s érzem, nem maradhatok bent, így nyílsebesen az ajtó felé veszem az irányt, kisuhanok, és hallom, ahogy bentről felém kiált a leány, de hogy mit, azt már nem. A rét szélén megállva kiadós tízóraim nagy részét a természetnek adom vissza, kelleténél hamarabb, s könnyes szemmel hátrébb lépek, majd a számban maradt ételmaradékot a többi után köpöm.
- Jól vagy? – kérdi a lány, aki közben utánam jött, egy pohár vízzel a kezében.
- Nem, nem vagyok jól. Hogy lennék?! – támaszkodom egy fának.
- Sajnálom... Hoztam vizet, hátha segít valamelyest. – mondja gyöngéd hangon.
- Nem kell.
- Ahogy gondolod. Itt hagyom a földön, majd azért hozd vissza a poharat.
Hallom a pohár halk hangját, ahogy lerakja a földre, majd léptei távolodását. Mikor már úgy gondolom, eléggé eltávolodott, megfordulok, felkapom a poharat, és levedelem tartalmát. A hűs víz végigcsurog száraz torkomon, s kimossa számból a kellemetlen ízt.

Este van, a rét közepén elterülök, és a csillagokat nézve visszagondolok az elmúlt napra, hétre. Milyen szánalmas vagyok. Ahelyett, hogy előrébb jutottam volna az elkövető megtalálásában, mit csináltam?! Bolyongtam, olyan messze és olyan irányba, hogy ötletem sem volt, hova érkeztem, és még mindig fogalmam sincs róla. Az elsőnek kellett volna lennie annak, hogy megtudakoljam, hol vagyok. Mégsem így tettem... Helyette leálltam ezen a helyen, egy favágóval, meg a lányával. Ezen hibámat felismerve, felpattanok, s indulásra készen lódulok meg a házuk felé, hogy visszaszerezzem holmimat. A szárítókötélen lógnak ruháim, melyek a nappali melegben már régen megszáradtak. Fogom őket, levetkőzöm, majd felveszem a jól megszokott öltözetem, lerakom összehajtva kölcsöbe kapott ruháim, s a bent beszélgető apa-lánya párosra nyitok, hogy megtudakoljam hollétem.
- Hol vagyunk? - rontok be.
- Mi ez a nagy sietség, kölyök?
- Elmegyek. Hol vagyunk? - kérdem újra.
- A házamban - feleli pajkosan, bár a szemében egy csöppnyi rosszallást vélek felfedezni.
- Ne szórakozzon velem! Nincs elvesztegetni való időm!
- Hát, ha ennyire tudni akarod, éppenséggel a Fattyú-tó melletti erdőben. Viszont hogy fogsz továbbmenni a cókmókjaid nélkül? - néz rám felvont szemöldökkel.
- Nyilván azokat is kérem. Minél hamarabb.
- Nem úgy megy az fiam. Először legalább épülj fel rendesen.
- Teljesen jól vagyok! - feleselek emelt hangon.
- Dehogy vagy jól. Lerí rólad a kétségbeesés. A düh, a szomorúság.
- Ne szórakozz velem öreg! Nincs időm itt szarakodni!
- Egyébként, csak szólok. Elég feltűnő egy mágus egymagában, a fáradtságtól és éhségtől összeesve egy erdő szélén. Először a jelvényedtől meg kell szabadulni. Vagy ha megszabadulni nem is, jó helyre eldugni - mutat a mellkasomon libegő jelvényre, mely mágusi létemet bizonyítja, illetve, hogy a kormány embere vagyok - Amatőr. - mondja még, mire megfogom mellkasomon díszelgő kitűzőt, leszakítom, majd Mordnak nyújtom.
- Vedd el, ha kell - ő felém nyújtja kezét, szóval tenyerére helyezem azt, ami immáron szükségtelenné vált számomra, ámbár egy közembernek ritkaságszámba megy, s így miért ne fogadná el? Ha mást nem, bemártani tud vele a hivatalnál, és akkor nyomra vezető bizonyítékként valamennyit biztos kap.
- Hát jó. Ha ennyire biztos vagy benne... A cuccaid a ház hátsó oldalán levő fészerben vannak.
- Na végre. Ilyen nehéz volt? - szólok oda cseppet sem hálásan.

Az említett melléképületben egy asztalon fekszenek holmijaim, szépen sorban. Ott van a kasza, mellette a tőr, a kézi nyílpuska, az erszényem, a hátizsákom, benne kulacsom, feltöltve, illetve egy batyu, mely eredete valószínűleg Mord lányának kedvessége. Jobban belegondolva még a nevét sem tudom. Nem is kell, jobb ez így. Összerendezem cuccaim, felaggatom magamra őket, majd az éj leple alatt megkezdeném utamat, de ekkor egy alakot veszek észre a ház mellett. Tőröm rögvest előkapom, s az Illioni által tanított alapállásba helyezem magam.
- Nyugalom, Mephisto. - szólal meg egy selymes hang, s benne Mord lányának hangját vélem felfedezni. Leengedem hát tőröm.
- Csak annyit szerettem volna mondani... - itt szünetet tart, kedvesen nézve rám - Ne halj meg.

Folytatás következik

Nah, először elnézést, hogy ily sokáig tartott az értékelés, másodjára pedig:
Első történet:
Az első fele az egésznek elég nyugodtra és kissé unalmasra sikeredett, de ez egy ilyen rész volt, a második felénél kezdtek alakulni a dolgok, majd egy erős és gyors váltás lett. Sok mindent lehetne írni a befejezésről, de inkább rövidre fogom. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből kihozva, hogyan éli ezt meg Mestick, tényleg meghalt-e a leányzó és ha igen miért, ha nem akkor miért?
Összességében egy 70 xp-re értékelném ezt a kalandot.
Második történet:
Végre! Ahogyan olvastam azt éreztem, hogy ez egy jól megírt, jól megfogalmazott íromány. A mondatok, a helyesírás, a kötőszavak azt az érzetet keltették, hogy egy jó történetet olvasok, amely akár könyvben is elférhetne. Bár a cselekmény kevés és rövid volt, az a kevés tetszett. A hossza miatt kevés pontot adnék rá, de a várt fejlődés és a jól megfogalmazott írás miatt kap egy 90-et.

A perzselő déli nap sugarai megvilágítják a közönséget, ami izgatott feszültséggel várja a műsört, melyben főszerepet játszom, bár ez nem olyan szerep, amiben az emberek szívesen tündökölnek. Az előttem feláramló meleg levegő eltorzítja a szemlélők kilétét, zsivajukat tompán érzékelem. Lassan, lassan telik az idő, mindjárt kezdünk. Térdem, hátam sajog már, s fejemben tombol a káosz, mégis hogy voltam képes felállni erre a pódiumra, holott, nem kellett képesnek lennem rá, elég volt beosonnom egy fontos helyre egy olyan időben, mikor nem kellett volna, majd összekapnom egy lovaggal, és máris szereplővé tettek ebben a darabban. Az én problémám már csak az, hogy a végére én nem leszek egy darabban, s a gondolattól felébred bennem az élni akarás, kitisztul hallásom, látásom. A tömeg zsivaja viszont ebben a percben néma csenddé válik, s én tudom, eljött az én időm. A lépcsőkön szépen komótosan, bár büszkén felsétál egy csicsás alak, irománnyal a kezében, melyet miután a lépcső tetejére ért, a tér felé fordulva hangosan elkezd olvasni:
- Azért gyűltünk ma össze, mert bizonyos Mephisto, ki itt térdel az Igazság Oltárán, bűnösnek találtatott, megszegve a Birodalom törvényeit! Belopózott egy szigorúan őrzött magánterületre, majd ezt követően megölt két ott tartózkodó hivatalnokot! Ezért hát, lefejezésre ítéltetett! – olvassa fel számomra kitalált hazugságukat, elvégre kellett valami jó érv a kivégzésre. Nem öltem meg senkit – még.

A nép üdvrivalgásban tör ki a pódium előtt, bár inkább a látványosság kezdete miatt, mint sem az igazság jogos szolgáltatásáért. Görcsbe állt nyakam próbálom kicsit mozgatni, de a szíj miatt, ami odaszegez kivégzésem helyéhez, nem nagyon sikerül a művelet. Simára borotvált fejemen a nap sugarai csak úgy táncolnak, a hőségtől az ájulás határán vagyok. A hóhér felemeli bárdját, s a belső énem felüvölt, szabadságát kívánva, s a bosszút, melyhez oly hosszú út vezet még. Mégis hogy távozzak erről a világról, ha nem tudom, hogy Illioni lelke békében nyugszik?! Nem halhatok meg itt, Folyóközben, egy csapat aljanép közt! „Ne halj meg” – visszhangzik fejemben Mord lányának hangja is, majd a gondolat egyre élesebben fogalmazódik meg bennem, NEM HALHATOK MEG! Egyszerűen túl sok tennivaló van még. Egy ismeretlen érzés kerít hatalmába, valami leírhatatlan, a hangok egyre hangosabbak, a szagok egyre élesebbek, a bilincs durva tapintatán kiveszem az apró változásokat is.

Furcsa matatásra figyelek fel, s mikor a hóhér pulzusát hallom gyorsulni, pengéje zúgva elindul, s tudom, hogy eljött szabadulásom ideje, nem törődve a fémes reccsenéssel a fejem felett, végleges átalakulásba kezdek. Rájöttem mi történt ugyanis, melyre édesanyám külön figyelmeztetett, bár nem tudom, honnan szerzett ennyi információt, melyből azt is megtudtam, hogy részleges átalakulást hajtottam végre tudtomon kívül. Üvölt bennem a bestia, mely most, hogy szabadjára tervezem engedni, vadan tombol testemben. Fejem megnyúlik, karjaim szélesednek, hátamból szárnyak nőnek ki lapockámból indulva, majd pikkelyeim is előjönnek. Nyakam mérhetetlenül fáj, egy pillanatra nem kapok levegőt, majd a következő momentumban leszakad rólam egy nagy reccsenéssel a szíj, mely lefogta fejem, viszont bilincsemtől nem sikerül megválnom, mely mint eddig is érzékeltem, vörös acélból készült, így csuklóim két hatalmas és fájdalmas roppanással eltörnek, mire én felordítok fájdalmamban. A nép először meghökkenve figyel, majd pár másodperc múlva féktelen káosz uralkodik el az embereken, amivel én egy cseppet sem törődve széttárom szárnyaim, és egy hatalmas elrugaszkodással a levegőbe emelkedem, hogy lenézve azt lássam, hogy álarcos alakok küzdenek a városőrökkel, illetve a hóhérral. Pár másodperccel később már elvegyülnek a tömegben, majd el is vesztem őket szem elől, de bárkik is voltak ők, megmentettek, ennek ellenére sajnos köszönet hiányában kell itt hagynom őket. A többi őr, akik eddig meglepődve bámultak, már eszméletükhöz tértek, és íjat ragadtak a mocskok, habár ez sem bizonyul elegendőnek ahhoz, hogy elkapjanak, ugyanis elég magasan járok ahhoz, hogy siklórepülésre váltsak, így zuhanok pár métert behúzott szárnyakkal, majd széttárom őket, és a levegőre bízom magam. Süvítő nyílvesszők szállnak el mellettem, de én mit sem törődve velük, csak szállok, el a várostól, majd egy erdő felett, ahonnan a kilátás olyan, melyet az ember csak álmaiban lát. Aztán eddigi lendületem és adrenalinom elvesztve, az eszméletemmel együtt, zuhanórepülésbe kezdek a félelmetes föld irányába. Az utolsó pillanatban még sikerül ráeszmélnem, hogy egy nyílvessző fúrodott a vállamba, melybe miután meglátom, rögtön bele is nyilall a fájdalom, s végül hatalmas csobbanással egy ismeretlen víztömegnek csapódom, elmém elmerül a tudatlanságban, ahogy testem víz zárja körbe.

Mikor magamhoz térek, hallom, hogy valaki van még a szobában rajtam kívül, így arra a döntésre jutok, hogy elkerülöm a feltűnést, s tanulva előző esetből, nem akarok összebarátkozni semmilyen értelemben a megmentőmmel. Szépen megvárom, míg elmegy, majd elsurranok, míg nincs a közelben, mindenki jobban jár vele. Neki nem kell egy sérült ronccsal foglalkoznia, nekem pedig nem kell még egy megmentőnek szabadkoznom, meg adósságot törlesztenem. Úgyis elvesztettem mindenem, mikor fogdában voltam, elvették az összes nálam levő értéket. Egyedül a kis pénzem sikerült megőriznem, annak is egy részét, egy aranyam elrejtettem nyelvem alatt, ugyanis nem állt szándékomban meghalni, viszont mást nem tudtam megmenteni. A matató ember, megmentőm, végre úgy határoz, hogy elhagyja a szobát, hallom ahogy nyílik az ajtó, ő kisétál, majd becsukja maga után. A biztonság kedvéért, ha már sikerült részlegesen átváltoznom egyszer, megpróbálkozom vele megint, hogy tudjam, elég messze van-e már, és hogy biztosan távozik-e a kuckójából. Szabadjára indítom a véremben lapuló bestiát, azzal a paranccsal, hogy ne törjön felszínre teljesen, bár magam sem tudom, hogy is képzeltem el ezt igazán. Ennek ellenére érzem, hogy elindul az átalakulás, majd minden porcikámmal arra fókuszálok, hogy ne uralkodjon el felettem. Fél percig kínlódhatok már vele, mikor végre sikerül felül kerekednem, s ezután már könnyedén irányítom azt, ami megmaradt belőle, ami pedig, ha jól értelmeztem első használatkor, érzékek kiélesedése. Talán valamilyen erőnövekedéssel is járt, de ezt már nem próbáltam ott, így nem tudom, majd kiderül idővel. Most viszont a zajra koncentrálok, hallásomra hagyatkozom teljes mértékben, minden mást félretéve, és azt veszem észre, hogy az ember, aki az előbb távozott, megérzés alapján, már úgy 50 lépésnyire lehet innen, szóval valószínűleg csinált valamit mielőtt továbbment. A házban is hallok valami motozást, de azt végül betudom egy egérnek, majd végül kinyitom szemem, és lassan felülök. Félmeztelen vagyok, a vállamon kötés, és érzem is, hogy nincs rendjén még a szervezetem. A csuklóim viszont valami meglepő módon nem fájnak, olyanok, mint újkorukban. Miután megvizsgáltam testem, felállok, gyorsan felkapom egy szem aranyam, mely az asztalon pihen, ami az ágytól két lépésnyire van, aztán szemügyre veszem a szobát, amiben elszállásoltak, melyből 3 dologra tudok következtetni. Az egyik az, hogy mivel csupán egy szoba az egész épület, ráadásul nem egy nagy, szóval vagy egy bábkészítő, aki szereti a magányt, vagy egy törvényen kívüli, aki a vidéken lakik. A második, hogy egyedül él, nincs a szobában más, csak egy asztal, egy árva darab székkel, pár ismeretlen eszköz az asztalon, egy ágy, mellette egy könyvespolccal, továbbá egy üvegszekrény tele fura bábukkal. Van köztük kisebb, nagyobb, lány, fiú, de egy dologban közösek: mind nagyon szépen kidolgozott, gondos darab. A harmadik pedig, hogy ez az illető egy mágus, vagy egy varázsló. A könyvei közül egyik sem szokványos, mind különböző mintákkal díszített, amikről arra lehet következtetni, hogy nem átlagos példányok. Az ismeretlen eszközöket jobban megfigyelem, hátha felismerek belőlük valamit, és sikerrel is járok, a felismerés szele fut végig rajtam, mikor rájövök, mik is azok. Rúnavéső eszközök, láttam már ilyeneket a nagybátyám műhelyében, még kiskoromban.

Megelégelve a házról levont következtetéseket, az asztalt megkerülve az ajtó felé veszem az irányt, mikor is újra meghallom a szöszmötölést, mint amit akkor is hallottam, mikor a varázsló, vagy mágus távozott, melyet betudtam egérnek, ám most rá kell hogy jöjjek, ez nem egy egér, teljesen más hangja van. Inkább kis kopogásnak mondanám, bár eleinte nem tűnt fel jobban. A hang, talán mert még mindig félig átváltozott formában vagyok, nagyon zavar, egyre jobban, valahogy nyugtalanít, mi is lehet, és egyszerűen nem tudok rájönni mi a forrása. Végül elhatározom, hogy gyorsan távozom, hogy ne is kelljen szembesülnöm a dologgal, mely a frászt hozza rám lassan. Egyre idegesebb vagyok, úgyhogy nagy sebességgel az ajtó felé lendülök, de megbotlom valamiben, és lefejelem a kilincset.
- Áúúúccs – szorítom össze fogaim ahogy először a fejem, majd a vállam kezd égetően fájni, és bosszúsan a lábamhoz nézek, de attól amit ott látok eláll a lélegzetem. Egy pár pillanatra csak bámulom, aztán megszólal, hogy arra mégjobban leessen az állam.
- Hova mész fajankó? – néz fel rám bosszúsan a bábu, mely hozzám szólt.
- Na persze. Jól beverhettem a fejem, ha beszélő bábukat látok. – mondom hitetlenkedve, mire a bosszús figura hirtelen nevetésbe kezd.
- Hát ha úgy jobban esik kölyök! De ez nem változtat a tényen, hogy itt kell maradnod. A mesterem nem engedélyezte a távozásod. – mondja ellenzést nem tűrően.
- Mintha kéne az engedélye! – emelem fel hangom. Nem úgy megy az! Egy bábu nem mondja meg mit csinálhatok, már ha egyáltalán igazi.
- Igenis kell hozzá az engedélye. Ha nem akarsz pórul járni, szépen visszafekszel az ágyba, és amint a mesterünk visszatért, szépen megköszönöd neki.
- MesterÜNK? Nem te vagy az egyetlen?
- Ugyan, dehogy. Nem láttad a többieket? – mutat az üvegszekrény felé, ahol a többi bábu pihent, viszont most egy sincs ott.
- Hova lettek?! – ijedek meg, majd gyorsan körbenézek. Szabályos félkörben állnak körülöttem, én az ajtónál, ők a faltól kezdve rendszeres távolságban egymástól egy láncot alkotnak, egyedül az az egy nincs köztük, amelyikben megbotlottam, az a lábamnál figyel még mindig megrovón, s várja a reakcióm.
- Mert majd egy rakás báb megállít – horkanok fel, majd felegyenesedve a kilincs után nyúlok, hogy aztán megint lefejeljem azt.
- Melyik volt az?! – ordítom dühösen, fejem fogva, és mikor lenézek azt látom, mindegyik közelít felém. Nem valami szívderítő látvány, inkább nevezném ijesztőnek, vagy még inkább rémisztőnek.
Újra a kilincs felé nyúlok, és ezúttal sikerül is a művelet, a friss levegőre lépek, de aztán két pillanat múlva a lábamnál fogva húznak befelé, megint a földön fekve. Kicsit megnyúlt karmaim a kinti talajba mélyesztem, de nem sikerül ellentartanom a miniatűr seregnek, így két perc múlva koszosan, a dulakodástól kimerülten fekszem az ágyban, várva fogvatartóm megjövetelére, immár teljesen emberi alakban.
- Meséljetek magatokról egy kicsit – szólok az üvegszekrény lakóihoz, ám azok meg se moccannak felszólalásomra – Hát jó, legyen így – egyezem bele némasági játékukba, és betakarom magam, hogy pár perc múlva magával ragadjon az édes álom. Legalábbis ezt várná az ember, de ehelyett visszatérő rémálmom von magába újra, mint minden éjjel azóta a bizonyos nap óta.

Szúró fájdalomra ébredek a vállamban, leizzadtan, remegve, a rémálom utóhatásai kísértik ébren töltött perceim elejét. Kis idő múlva, mikor végre olyan állapotban vagyok, hogy remegés nélkül üljek, feltűnik, hogy nem egyedük vagyok a szobában.
- Lemaradtam valamiről? – nézek fel a nőre, mely meglepetésemre érdeklődve, már-már barátságosan néz rám.
- Miről maradtál volna le? Nincs erre semmi érdekes. Legalábbis addig nem volt, míg egy apró sárkány kinézetű ember le nem pottyant az égből a tóba – mosolyog – na meg mondjuk múltkor egy csapat fejvadász volt a környéken, de az én drágáim gyorsam megszabadultak tőlük – pillant a bábok felé.
- Öhm... hát oké – nézek immár kisebb félelemmel a rakás bábu felé, melyeket nemrég úgy lenéztem.
- Mi a neved?
- Mephisto.
- Ugyan, kérlek, ne hazudj.
- Jól van, Mestick vagyok.
- Én Engelil, de szólíthatsz Engelnek. Honnan valósi vagy újonc?
- Milyen értelemben vagyok szerinted én újonc?
- Mágus. Lerí rólad. Meg olyan kis fiatalka vagy amúgy is.
- Fiatal talán vagyok, de fiatalKA nem.
- Ugyan, ugyan, hozzám képest az vagy.
Kijelentéséből azt hinné az ember, hogy jópár évet megélt már, ám legfeljebb 30 évesnek nézném. Aztán rá kell jöjjek, hogy elf. Még egy elf. Könny szökik szemembe, szóval gyorsan elfordulok, hogy ne lássa meg, és letörlöm gyorsan, majd rádöbbenek milyen szánalmas vagyok is, úgyhogy megkeményítem szívem. Még egy ilyen, és nem tudom mit kezdek magammal, egy férfi nem férfi, ha a legkisebb dolgoktól is könny szökik a szemébe!
- Mi a baj? – kérdi az elf nő gyengéden.
- Semmi. Jól vagyok – fordulok vissza, s egy elég lényeges kérdés üti fel fejét elmémben, melyre rá is kérdezek rögtön – Lenne egy kérdésem. Mágus vagy?
- Igen. Viszont értek a varázslói szakmához is valamelyest.
- Értem. És nem tanítanál?
- Hmmmm. Miért szeretnéd, hogy tanítsalak?
- Hát, a Birodalom minden bizonnyal halottnak hisz, így nincs ki tanítson. Visszamenni nem akarok, mert ez a rendszer szörnyen borzalmas. Találkoztam egy vezetővel még a fővárosban, aki később megölte a társam.
- Több volt ő egy társnál, nemde? – húzza fel szemöldökét.
- De, több volt... – csuklik el hangom végére – és most szeretném megbosszulni őt.
- Aztán mit csinálsz? Megölsz egy embert, aztán mi lesz?
- Abban még nem vagyok biztos... talán beállok a Ragnarokhoz, vagy nem tudom.
- A Ragnarokhoz? Ugyan, fiú, ahhoz még nagyon hosszú út vezet.
- Tudom. Ezért is kéne valaki, aki tanít... már jó ideje, hogy utoljára szót tanultam. Vagy használtam volna, igazából.
- Hmmmmm. Hát meggondolom még. Először is, lássuk mit tudsz!

Folytatása következik

Nos a jobb később mint soha elv alapján megírnám az értékelést.
Az eleje tetszett, a kivégzési jelenetet jól sikerült, a hangulatot kellőképpen átadta. A menekülés jól megvolt írva, viszont az utána következő babás rész még creepy volt, viszont a leányzó számomra fura volt és nem teljesen életrevaló, főleg hogy ennyire barátságos volt ismét. Bár nem az én karakterem vagy történetem, de Mestick látványosan megtalálja a legbarátságosabb gyilkosokat a világban.
Egy 70 Xp-t adok érte.