A levél -- küldetés

~Mi a fene van ezzel a várossal? Miért vonzza ez úgy az üzleteimet, mint legyet a légypapír? -gondolkodok magamban, ahogy kinézek az ablakon. Már megint Akroszban vagyok, ezúttal a testőrségem fejénél, Carl Ragoshnál szálltunk meg, akinek itt él a családja. Hogy miért élnek itt? Azért, mert Carl félti őket. Nem akarja, hogy a munkája miatt esetleg őket is felhasználják, amiben teljesen igaza is van. Az a hétéves kisfiú és derék, szemrevaló édesanyja nem érdemelnék meg, hogy egy nemes játszmáinak áldozatai legyenek.
Csakhogy a sors nem mindig kegyes, én meg a legkevésbé sem vagyok együtt érzőnek mondható. Gerinctelen, öncentrikus, megalomán ember vagyok, egy lelketlen hazudógép, akit semmi más nem érdekel, csak a saját jóléte. Na jó, ez talán túlzás, de a lényeg, hogy tisztában vagyok saját önzőségemmel. Szállás kellett, huzamosabb időre, hát ide jöttünk, mit sem törődve azzal, hogy egy milyen eredménnyel járhat a Ragosh családra. Nemesként nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az alantasabb emberek bajai túlságosan lekössék figyelmemet, és visszatartsanak teendőimtől.
Remélem Akelisznek sikerül a megbízatása. Nem könnyű szívvel adtam ki neki a parancsot, de az a rohadék Grandow Robert, egy egyszerű, pitiáner kereskedő, belefolyt egy olyan üzletbe, amibe én is nemrég belekezdtem, és veszélyeztette a sikerességemet. Választanom kellett, hogy elküldöm Akeliszt, hogy ellopja az adatokat, vagy leülök vele tárgyalni. Nem tárgyalhattam vele, majd lopathattam el, túl egyértelmű lett volna. Mindkettőnek kétes volt a kimenetele, de én inkább Akelisz felhasználása mellett döntöttem. Csak remélni tudom, hogy nem hagy cserben.
A fedősztori egyszerű volt, Carl meg akarta látogatni gyermekét, én meg elkísértem, hogy megismerjem a családját. Akelisz pedig elment vásárolni a piacra, mert nem érdekelte egy ember-gyerek mibenléte, és mert akart egy új fegyvert.
Egyszer csak halk kopogást hallok az ajtón. A szívem a torkomba ugrik, de az arcomon ebből semmi sem látszik, erre gondosan ügyelek. Kipillantok az ablakon, senki sincs gyanúsan közel a házhoz.
-Gyere. -mondom nyugodt, határozott hangon. Egy pillanat szünet után nyílik az ajtó, majd halk, puha léptekkel, ahogy csak egy elf tud járni, Akelisz odajön az asztalomhoz.
-Visszatértem. -jelenti a rá jellemző szűkszavúsággal. Én csak bólintok, és kérdőn felhúzom a szemöldökömet.
-Sikeresen megvettem az acél kodachit, melyet már olyan régen szerettem volna magamnak. -mondja, és én vetek rá egy pillantást. Az övében tényleg egy új kodachi van, de a tekintetem jobban megragadja a... legyünk őszinték, a dekoltázsa. Mostanában egyre gyakrabban veszem észre, hogy férfiúi vágyaim megnehezítenek a munkámban, és ezt csak ezen vágyak kielégítésével tudom megoldani. Kár, hogy Carléknak nincs szolgálólányuk, akit ágyba tudnék vinni.
-Remek. Remélem senki sem zaklatott útközben. -mondom, és nagy nehezen felveszem a szemkontaktust.
-Útközben minden a legnagyobb rendben volt, de a boltban vásárlás közben történt néhány említésre sem méltó nézeteltérés, elvégre hiába kereskedőváros az elfeket még mindig nem látják szívesen. -szóval problémái voltak. Remek.
-Nocsak. -állok fel, ismét kinézek az ablakon, majd becsukom az üveget. A redőnyt nem húzom le, az a kezdők hibája, úgy nem látom, ha valaki kihallgat. Kimegyek a folyosóra, ahol meglátom Carl fiát.
-Fiú, szólj apádnak, hogy senki nem jöhet a szobám közelébe, amíg másképp nem rendelkezem. -utasítom, ő meg tágra nyílt szemekkel bólint egyet, majd elmegy. Én becsukom az ajtót, majd orvgyilkosomra nézek.
-Szóval mi történt? -kérdezem, és nagyon remélem, hogy nem okozott túl nagy bajt.
-Reggel elindultam, hogy bevégezzem általad reám osztott feladatomat. Bementem a város szívébe, hogy felmérjem a helyzetet és megkeressem a célszemély standját. Ez az alapos leírásnak hála, melyet kaptam relatív hamar bekövetkezett, ezután tartottam a szokásos megfigyelésemet, persze nem túl feltűnően. Ekkor vettem észre, hogy a standon a szokásos kereskedelmi cikkek mellett meglepően jó minőségű pengés fegyverek is helyet foglaltak. Ezt követően láttam meg ezt a remek kodachit, mely megszerzésére hatalmas kényszert éreztem. Ez eddig nem is volt probléma, mivel ezzel közelebb kerültem a céltárgy helyzetéhez és pillanatok alatt meg is találtam Grandow standján heverve egy nehezék alatt. Bár valószínűleg már ekkor felismert vagy legalábbis nagyon zavarónak tarthatott, mert a vásárlás folyamán többször is végigmért, de ha akart volna se tudott volna észrevenni rajtam semmit, mivel teljesen ideillő ruhában voltam egy vékony anyag szerűséggel az arcom körül, a felismerés veszélyét elkerülve. Küzdő tárgyaim jelentősebb és méretileg nagyobb részét itt hagytam, mivel csak akadályoztak volna a feladatom végrehajtásában. Emiatt csak a kisebb méretűek voltak nálam, melyeket szinte észre sem lehet rajtam venni, hacsak nem tudja az illető, hogy hol nézze. Ezzel sikeresen megvettem új fegyverem.
-Gratulálok. És mi volt a kellemetlenség? -ha ennyire kerüli, akkor nagy a baj.
-Hát az úgymond kellemetlenség, mint mondtam korábban a levél egy nehezék alatt volt, de kihagytam azt az apró részletet, hogy ez egy hangot kiadó nehezék volt, bár ez elsőre elkerülte a figyelmemet. Amikor még nézelődtem és Grandow Robert éppen egy másik ügyféllel folytatott beszélgetést, én óvatosan bár mint utóbb kiderült igen megfontolatlanul azt hittem, hogy ha felemelem a tárgyat akkor el tudom venni alóla a levelet. De amikor hozzá akartam érni fedeztem fel, hogy ez a tárgy bizony hangot ad ki. Bár szerencsémre nem voltam olyan mohó ezért csak épp hogy érintettem, ezért ő nem hallhatta meg a hangot, mert nagy volt a tömeg és mert én is éppen, hogy hallottam. De ez a tény jelentősen megnehezítette a feladatomat. Ekkor még hosszasan nézegettem a kiszemelt fegyveremet és közben azon gondolkodtam, hogyan tudnám észrevétlenül elmozdítani a helyéről. -valahogy kötve hiszem, hogy csak ennyi történt.
-Értem. Egészen biztos vagy abban, hogy nem látott meg senki? -kérdezem nyomatékosítva.
-Most már teljességgel igen, bár miután elhagytam a standot tartottam ettől az eshetőségtől. De most már bizton állíthatom, hogy nincsenek szemtanúk.
~Hála az isteneknek. -sóhajtok fel magamban.
-Remek. Akkor ha kérhetem... -nyújtom felé a kezemet. Nem mozdul, hezitál, te jó ég, hezitál, mégis mit művelt?!
-Nos... -nem kezdődik jól- mint említettem kisebb nagyon problémák után sikerült megszereznem a levelet feltűnés nélkül, de visszafele miközben megtámadtak, nos hát... egy kicsit cafatjaira darabolódott. -mondja, majd előhúz egy adag gyújtósnak is kicsi papírt a zsebéből. Az egy dolog, hogy a levélnek annyi, de...
-Megtámadtak?! -kiáltok fel, egy pillanatra nem türtőztetve a hangomat- Ki, hol? Ez nem lehet, Akelisz. Akkor valaki meglátott, tudniuk kellett, hogy te voltál ahhoz, hogy megtámadjanak... most minden romba dőlhet! -mondom kétségbeesetten. Hogy lehetett ennyire kétbalkezes?!
-Kérem nyugodjon meg, mint már korábban is említettem most már teljességgel biztosan állíthatom, hogy rajtunk kívül senki nem tud az ügyről. Amikor a standok körül felderítettem négy férfi viselkedett gyanúsan, ez megegyezik a megtámadóim számával is. -feleli higgadtan.
~Hogy nyugodjak meg?! NYUGODJAK MEG?! HÁT NEM ÉRTED, HOGY MIT MŰVELTÉL, TE SZÁNALMAS, HOSSZÚFÜLŰ ELF KURVA?! -persze ezekből a gondolatokból semmi sem látszik meg rajtam, erre kifejezetten figyelek.
-Nem az számít, hogy kik támadtak meg, hanem hogy kinek jelentettek előtte... a francba is. Mindegy, nem lett helyrehozhatatlan a kár, nincs bizonyítékuk, de mindenesetre meg kell kettőznünk a figyelmet, és minél hamarabb el kell hagynunk a várost. -nyugszom le, inkább magamnak mondva, mintsem neki. Egy pillanatra mintha válaszolni akarna, és Aedeniszre esküszöm, hogy ha felesel én felképelem.
-Ha úgy kívánja azon nyomban intézkedem, de mi legyen a levéllel? -kérdezi végül. Úgy látszik, hogy helyre jött a feje.
Ahogy elnézem ez olvashatatlan... -tehát meg kell semmisíteni. Gyorsan a lángba tartom őket, majd hagyom, hogy az égő darabk a földre hulljanak. Még le sem esnek, de már csak hamu marad belőlük.- Volt már jobb munkád is Akelisz... csak nem kezdesz öregedni? -engedek meg egy csipetnyi gúnyt magamnak. Sikerült visszanyernem az önuralmamat, nem lenne szabad hagynom, hogy így eltűnjön.
-Nagyon sajnálom. -mondja, és meglepetésemre fél térdre ereszkedik.- hibát követtem el, többet nem fordul elő.
Egy pillanatra eljátszok a gondolattal, hogy hogyan is büntessem meg, és mondanom sem kell, hogy így, a magasból, a kivágásába nyert igencsak tekintélyes látvány miatt nem éppen a leginkább fájdalmas, sokkal inkább a számomra élvezetes ötletek merülnek fel.
-Remélem is, különben kénytelen leszek valami büntetést kitalálni. -mondom végül hidegen, és ezúttal komolyan gondolom, nem csak a vágyaim mondatják velem. Még egy ekkora hiba, és könnyen lehet, hogy valami fegyelmezést kell kitalálnom.