Gerärd

Ahogy kilépek a portálból, egy hidegebb, ellenben világosabb teremben találom magamat, ami ráadásul alacsonyabb is. A portálőrök biccentenek felém, feltételezhetően már várták a jövetelemet. Jól felszereltnek látszanak, noha a felszerelésük nem csak halálos, de díszes is, hogy elkápráztassák az utazókat.
Egy lakáj lép elém, ő nem a páncél és feltűnő fegyver kombinációt viseli, noha az övén ott fityeg egy tőr.
-Üdvözlöm uram, itt Niaramban. A nevem Akhtosz, én vagyok itt az egyik ügyintéző, a szerepköröm, hogy eligazítsam az újonnan érkezett tagokat a szállásukra. Ha ön normális körülmények között csatlakozott volna, akkor itt az erődben kapna szállást, de a vezetőség úgy gondolta, jobban örülne egy rendes, városi szállásnak. Amennyiben igényeli, természetesen benyújthat egy kérelmet, hogy itt legyen a szállása. Az összes ilyen és egyéb irodai munkával engem keressen fel.
-Mondja Akhtosz, szokott maga levegőt is venni?
-Igen uram, átlagosan öt mondatonként egyet. Azt az információt kaptuk, hogy önnek ennyi a felszerelése, ha igényel még valamit, engem keressen meg, és elmondom, mennyiért veheti meg. Apropó, közben kérem kövessen, a halandók világában jellemzően pénz is van mint olyan, az élők ezzel fizetnek egymásnak. Tehát itt a szállásért, ételért, felszerelésért fizetni kell. Valamennyi pénzt kiutaltak magának. -nyújt át egy zacskót, amit egy asztalról vett fel, és közben levegőt vesz. Elhagytuk a portál termét, és a díszes, gazdag folyosók labirintusát rójuk.
-A legtöbb utazó nem ezen a portálon át jön, ez inkább a katonáink számára van fenntartva. Quinn és társai nem ide érkeztek két évvel ezelőtt, a portált azóta újrahangolták. No de, visszatérve a témához, a pénz három váltóban működik: arany, ezüst, réz, és ez mindenütt így van, minden világban, ahol van pénz. Tíz réz, az a sötétebb, egy ezüstöt ér, tíz ezüst, az a szürkés, ér egy aranyat, ami a sárgás. Akkor most jöjjön a város. -levegő- Niaram városában van, ami a Birodalom fővárosa, huszonpárezer ember és egyéb halandó él itt. A város három részre van osztva, három egyre táguló körbe, amiket falak választanak el egymástól. Ahol most vagyunk, az a királyi gyűrű, itt él a nemesség teteje, itt van a szenátus épülete, a király kastélya, a főistenek és Chaos temploma, illetve a mi erődünk. Eggyel kintebb van a kereskedő negyed, a tehetősebb polgárok élnek ott, zömük kereskedő, innen az elnevezés. Legkívül van a por-negyed, vagy más néven a polgár negyed, ott élnek a szegényebb polgárok.
-Ön a kereskedő negyedben kap szállást, a folyóparton, nem messze a kikötőtől. Niaramnak három fő útja van az égtájak szerint, az északi a nyugati és a déli, illetve kelet felől ahol a Déli-folyó egyik ága bejön a városba. A kikötőben találhat információkat a feladatát illetően, persze társaságunk sok egyéb feladattal is megbízhatja. Amennyiben ezek elől megszökik, dezertőrnek nyilvánítjuk, és levadásszuk. Ha kihágást követ el, a tanács ítélkezik felette, noha maga a speciális feladata miatt kiváltságokat élvez, és részben független szervezetünktől, tehát ha az eredeti feladata miatt hagy ott egy feladatot, akkor mentességet élvez, de megkérjük, hogy ezzel ne éljen vissza.
-Tömören ennyit kell tudnia. Ne hagyja, hogy átverjék, a pénzért meg kell dolgoznia, ne bánjon vele könnyelműen. Elégnek kell lennie ahhoz, hogy ételt és italt vegyen magának egy hónapra, illetve, hogy maradjon valamennyi pénze az utazásra. Ha teljesít nekünk egy feladatot természetesen kap pénzt, máskülönben egy fillért sem, magát kell ellátnia. És íme, itt van az első fal kifelé menet. -mondja, és valóban, egy hatalmas, széles boltívű kapu alatt haladunk át, a fal minimum hét méter vastag. Az őrök meghajolnak előttünk, hegyes acél sisakjuk, vörös köpenyük, és alabárdjuk van, illetve oldalukon kard lóg. Innentől szótlanul megyünk a lakásomig, ami tényleg a kikötő mellett van, éppen hogy kicsit keletebbre tőle, azaz közelebb a por-negyedhez.
Maga a házam nagyon otthonosnak néz ki, a kovácsoltvas kerítés mögött van egy minimális kertje, egy nem túlságosan díszített, de erős ajtaja, és a méretéből ítélve emeletes ház lehetett. Elméletileg jól védhetőnek néz ki, és kényelmesnek is, remélem ez tényleg így is van. A lakáj átnyújtja a kulcsokat, én beillesztem a zárba, és elfordítom.
-Köszönöm. Viszontlátásra.
-Viszontlátásra. -bólint ő is, megfordul, és elmegy.
Kinyitom a kert ajtaját, az enyhén csikorogva nyílik ki, de amúgy kutya baja, minden rendben van vele. Becsukom magam mögött, és az ajtóhoz megyek, majd azt is kinyitom. Vastag fa, talán tölgy, nem lehet könnyű betörni. A ház maga tényleg otthonos, noha a szőnyegét enyhe porréteg fedi, ahogy a bútorokat is. Az előszobából, aminek az oldalát fegyver és páncélállványok díszítik, két ajtó, egy újabb kerti ajtó, és egy lépcső nyílik. Sorra bekukkantok a szobákba, az egyik ajtó egy berendezett konyhába és a kamrába vezető lépcsőbe megy, a másik egy dolgozószoba és fogadószoba keverékébe. Italszekrény valamennyire feltöltve, székek, íróasztal, komódok, és polcok, tele könyvekkel. Ahogy felbaktatok a lépcsőn az egyik lépcsőfok megnyikordul, és ahogy a hirtelen hang következtében véletlenül belerúgok a lépcsőbe az üregesen kong. Biztos régi, vagy alapból üreges volt, nem tudom, de annyira nem is izgat.
Fent három szoba van, egy vendégszoba-szerű, egy mellékhelyiség, és a hálószoba. Az utóbbi szoba közepén egy baldachinos duplaágy van, a dísztakarót finom porréteg fedi. Végigsimítok rajta, a Quinnel eltöltött gyönyörű éjszakák emlékei mint mételyezett fullánk szúrnak elmémbe. A falon egy festmény van felakasztva, egy havas táj, egy faágon egy fekete madárral. Könnyek gyűlnek a szemembe, nem bírom elviselni ezt a szobát, kirohanok innen, bevágva magam mögött az ajtaját. Csak el akarom felejteni az egészet, de tudom, hogy mindig kísérteni fog.
Lemegyek a földszintre, felkapom a pénzemet, leteszem a kardomat és a botomat egy állványra, majd kimegyek az utcára, a házat persze gondosan becsukom magam után. El akarom hagyni az elmémet, és erre a kiadós kefélésen kívül, amihez most nincs sok kedvem, egyetlen módszert ismerek, mégpedig azt, hogy leiszom magamat az asztal alá. Ráadásul ideje megismerkedni a halandó piákkal.
Mint minden jó kikötő, ez is dugig van kocsmákkal, úgyhogy nem kell messze mennem, a Rozsdás Csáklya nevű hely bőven elég alkohol reményével kecsegtet. A nap lemenőben van, úgyhogy már vannak is bent páran. Belököm az ajtót, és belépek. Egy pillanatig csend van, mindenki végigmér, majd visszatérnek az üvöltöző és lármázó életmódhoz.
-Egy korsó sört. -lépek oda a csaposhoz.
-Milyet?
-Milyen van?
-Hogyhogy milyen? Van déli, keleti, csempész, helyi, és import.
-Aha, akkor legyen a déli.
-Csak nem valami bajod van a helyi itallal öcskös?! -kiált rám fenyegetően egy, már az alkoholtól piros arcú egyén haragos tekintettel, kevés szakállal, és rönkvastagságú kezekkel. Tipikus matróz, még az isteneknél is így néztek ki.
-Semmi bajom vele, de nem olyat kérek.
-De olyat kérjé! Olyat kérjé, vagy úgy szétverem azt a csinos pofádat, hogy nem csak az édesanyád, de még a kurvád sem ismer rá! -ekkor már a fél kocsma ránk figyel.
-Fogja be, és törődjön a saját dolgával. -mondom neki, fél kézzel el tudnám intézni.
-Mi van?! Állj ki ellenem, vagy felvágom a hasadat, és a beleidet a hollóknak vetem!
-Ezt nem kellett volna... -állok fel, az utolsó mondatrésztől teljesen eltűnt a békém.- Adjon egy whyskit. -nézek újra a pultosra, aki gyorsan tölt, és lehúzom.
-Na gyere, látom, megvolt a fájdalomcsillapító. -áll fel a székéről, és lép felém.
-Itt benn rendezzük le, vagy kimegyünk?
-Hogy letartóztassanak a vörös ördögök? Még csak az hiányzik. Na de elég a dumából, kezdjük végre! -üvölt fel, és felém rohan, ökle már száguld is  a képem felé. Rutinból lépek félre, az isteneknél is verekedtem éppen eleget, akik még gyorsabbak is mint ez a szerencsétlen.
-Van bármilyen szabály? -kérdezem. Meglepődik, látszik, hogy még senki sem kérdezett ilyet.
-Jesszusom, csak nem egy szűz hímringyó vagy? Nincs semmilyen mágia, és lehetőleg nem ölünk, oszt ennyi. No de gyere, ne csak hajolgassá mint valami kurva hal! -mondja, és a mellkasára csap. Közben az asztalok és a székek pár pillanat alatt a kocsma széleihez lettek húzva, a tömeg állva biztat minket. Helyesebben őt, mert nem tudják, hogy én ki vagyok.
-Kőököl, Kőököl, Kőököl, Kőököl! -kántálják.
Érzem, ahogy az ital megteszi a hatását, már nem gondolkodom, csak előre lendülök, és ütök, persze visszafogom az erőmet és a sebességemet, hogy alig legyen nagyobb, mint egy emberé. A következő pillanatban egy vasmarok szorul a csuklómra, és felkap, majd elrepít egy asztal felé. A tömeg szétnyílik előttem, én az asztalon landolok, az meg ripityára törik. Felpattanok, nem tűrhetem, hogy így elverjen, újra előrelendülök, de ezúttal óvatosabban, közel megyek, majd hirtelen csapok le. Az öklöm azonban csak a tenyerét találja el, tompán csattan, és az ő ökle már száguld is felém. Arrébb söpröm a kezemmel, majd visszakézből pofán vágom, egy hatalmasat csattan, kiköpi két fogát, és elterül a földön.
Szitkozódva tápászkodik fel, én addig hátrébb megyek, nehogy lerántson, majd leszegett fejjel ront nekem, mint egy megvadult bika. Ha az útjába kerülök a földre dönt, és termete miatt bármilyen embert leverne ott, feltűnően emberfeletti lenne, ha ott megverném. Úgyhogy egyszerűen szaltózok egyet, át a feje felett, majd földet érve utána fordulok. Ő alig tud megállni az asztalok előtt, de már ott is vagyok, elkapom hátulról a busa fejét, és beleverem az asztalba, úgy, hogy az ketté törik. A fickó ájultan terül el a földön.
Egy pillanatig teljes csend van, majd mindenki üvöltözni kezd, éljenzik a győztest, a vesztest, a harcot, de leginkább a piát és az életet. Én visszamegyek a pulthoz, és lehúzom a sörömet, ami egész jó, majd kiteszek pár ezüstöt, hogy fizessek ezért és a whiskyért. A csapos szeme elkerekedik, úgyhogy gyorsan hozzáteszem:
-Ezt az egész estére, mert le akarom magam inni, de úgy isteniesen. -mondom, mire lehervad az arcáról a vigyor, és bólint egyet. A következő pillanatban átnéz a vállam felett, és elkomorodik.
-Vigyázz! -kiáltja, én meg hátrapördülök. A fickó ott áll vérző homlokkal, sárga szemekkel, a kezei pedig lángolnak.
-Tudtam, hogy láttalak már valahol. Gerärd! Te vagy az, te miattad égette végig Karok a falunkat! Te, és a tizenkét társad! Kurvára kicsinállak! Emelkedj, kénember! -üvölt fel, mire a válla kidudorodik, majd felrobban, mint egy túlérett pattanás, sárga olvadékkal fröcskölve be a talajt, a mondatai alapján kén lehet. A cseppek egymás felé folynak, majd növekedni kezd, és pár pillanat alatt egy hatalmas, három-négy méter magas, lángoló kéngólem tornyosul a kocsma közepén.
-Fiúk, kifelé! Ez nem a mi meccsünk! -üvölt fel a kocsmáros, mivel néhány matróz már megindult volna felé.
-Nem akarlak titeket bántani, ti jó emberek vagytok, ismerlek titeket már jó ideje. De ne legyen Szilfur a nevem, ha elengedem Gerärdot innen élve. -mondja, mire a társai szitkozódva bár, de elhagyják a kocsmát. A kéngólem felbődül, és a lángoló kezei már indulnak is felém...

to be continued...

Új város, új élet, új veszélyek, régi ellenségek!
Part II

Félreugrok a pörölyként zúgó ököl elől, és elterülök a földön, de szinte azonnal fel is pattanok.
-Nem én tettem Szilfur! Nekem fogalmam sem volt az egészről!
-Hazudsz! Feláldoztátok a barátaitokat azért, hogy ide gyertek! Nem tudom hogyan jutottál át, de isteni és portálőri feladatom, hogy itt és most megöljelek! -mondja, és a gólem keze újra felém száguld.
-Fal! -kiáltok fel, mire egy jégből készült fal jelenik meg köztem és az ököl között.
-Kard! -mondom, majd elsuhanok a lény keze alatt, és közben belevágom a jégből készült kardomat a lábába. A feléig hatol bele, amikor megáll a ragacsos, félig olvadt kulimászban, majd sisteregve elolvad. A gólem tompán üvölt, vagy legalábbis kiad valamilyen hangot, mivel szája nincs, és felém csap. Félreugrom, az ökle a padlónak ütközik, mire szétfröccsen, égő kéndarabkákkal szórva tele a termet. Az egyik csepp az arcom felé repül, a kezemmel félreütöm, de azt megperzseli egy kicsit.
-Nem jöttem át akkor, amikor megtudtam, hogy mit csináltak! Csak ma jöttem át, én is portálőr vagyok! Gondolod, hogy átengedtek volna, ha én is benne lettem volna? -kérdezem, és úgy néz ki, hogy ez kissé lehűtötte.
-Mit mondasz? Mutasd a jelvényed!
Előveszem, és felmutatom.
-Megfelel?
-Ki sorozott be?
-Fogalmam sincs, elég sietősen történt. Speciális tag vagyok, a lakásomig Akhtosz kísért el. Aktakukac, öt mondatonként vesz levegőt, nincs humorérzéke, és mintha csak adatokból állna neki a világ.
-Akkor tényleg tag vagy, hogy a fene vinné el. Oszolj. Mégis mi a fészkes fenéért soroztak be?
-Le kell vadásznom a maradék tizenkettőt.
-Quinnt is?
-Igen.
-Részvétem. Ezt nem érdemled meg.
-Ez volt a szabadság ára. Még mindig jobb, mint odaát.
-No igen, ebben igazad van. Mond, értesz te a hajózáshoz?
-Nem mondanám, de úszni tudok. Miért?
-Azért, mert épp egy jó kis kaland van tervben, és kéne rá egy hozzád hasonló erősségű fickó. Márpedig a kikötő nem hemzseg az istenektől.
-Milyen kaland?
-Le kéne menni Geroszba, és elkapni néhány csempészt. Fae'gardból csempésznek ide jó minőségű fát és bőrterméket. A vezetőség rám bízta az emberek gyűjtését, mivel elég kis halak, olyanok, akiket csak a szórakozásért vadászunk le.
-Mennyit fizet?
-Látom, megtaláltad a lényegét. Ha minden jól megy, akkor megszerezzük a hajójukat, amin a készletük van, és akkor elég sokat fizetnek érte a fejesek. Ha elkeféljük, akkor semmit.
-Benne vagyok. -csapok a kezébe. Az isteneknél már csak így megy ez, nem vagyunk ok nélkül haragtartóak, mivel hatalmas ellenfelek vagyunk, és amúgy is épp elég veszélyben van részünk.
-Holnap hajnalban, napfelkeltekor legyél ez előtt a kocsma előtt. Itt találkozunk a csapattal. Előre szólok, lesznek elég érdekes arcok. Ne kérdezősködj a múltjáról senkinek, őket sem izgatja a tied.
-Megbeszéltük. Mi legyen a kocsmával?
-Hagyjad, holnap visszajön a kocsmáros, és lecsekkolja, hogy minden rendben van-e, aztán újra kinyit. A tömegnek meg csak tetszeni fog, hogy itt istenek csatáztak, híres, lesz, és fellendül a jövedelme.
-Gondolod?
-Egészen biztos vagyok benne.
-Csendben, varázslat nélkül, felemelt kézzel jöjjenek ki az épületből! Niaram városőrségének speciális, antimágus osztaga vette körül a kocsmát! Esélytelen, hogy elmeneküljenek!
-Nos igen, akár szólhatott a városőröknek is.
-És? Most mennyit kaphatunk egy verekedésért?
-Mágikus veszekedésért, pláne istenek között, ami ötösrangú veszélykategória, akár pár évet is le kellhet húznunk a tömlöcben. De portálőrök vagyunk, úgyhogy annyira nem rossz a helyzet. Menjünk ki szerintem.
-Legyen úgy. -egyezek bele, és elindulunk ki a kocsmából, fejünk fölé emelt kézzel.
-Elfogni őket! -kiált ránk egy ember, aki csillagot visel köpenycsatként, míg a többiek egyszerű kört. Gondolom, ő lehet a kapitány. Ettől eltekintve mindannyian ugyanolyan ruhát viselnek, bár az eltér a korábban látott őrökétől. Vörös köpenyük ugyanúgy megmaradt, de fémpáncél helyett csak keményített bőr páncélt viselnek, és kodachikat az oldalukon, valamint dobókéseket, illetve mindegyikük kezében egy sétapálca hosszúságú bot van, mithril gömb fejjel. Nadrágjuk fekete, ahogyan bőrcsizmájuk is. Csúcsos acélsisak helyett fekete maszkot viselnek, ami száj felett takarja az arcukat.
-Szép jó estét ka... -Szulfur arca a következő pillanatban összerándul, és elvörösödik a feje, de egy hang nem jön ki a torkán. Egy őr hátulról egy botot nyom neki, talán ahhoz lehet köze a némaságának. Mindenesetre jobbnak látom nem megszólalni, miközben bilincset tesznek mindkettőnkre.
-A vád önök ellen ötösszintű veszélyforrás létrehozása, ugyanis ittas állapotban használtak mágiát verekedéshez, ráadásul önök istenek, ami akár a fél város pusztulásához is vezethet. Tiltakozni joguk egyenlőre nincsen, ahogy szólni sem. A bilincseik belül vörösacélból vannak, azaz elnyelik a mágikus erőket, ezáltal képtelenné válnak a mágia használatára. Utánam! -kiált oda az embereinek, és elindulunk, hátulról taszajtanak rajtam egyet, nem állok ellen, megyek velük. Jelen esetben teljesen esélytelen vagyok.
Legnagyobb meglepetésemre se nem a belső ív felé, se nem a külső ív felé indulunk, hanem le a rakpartra. Ilyenkorra már eléggé kihalt, aki mégis erre jár, az rettegve tér ki őreink elől. Úgy látszik a fiúknak megvan a maguk híre, ráadásul a gyűlölködő arcok alapján nem is a legjobb. Mondjuk nem is az a dolguk, hogy szeressék őket.
Elhaladunk az utolsó stég mellett is, már csak egy hatalmas, ráccsal fedett csatorna van hátra a rakpartból, ha nem lenne sötét még a házamat is látnám. A rácsig megyünk majd megállunk, és a kapitány valami medált vesz elő a ruhájából, és az egyik kőre helyezi. A rács megmozdul, az ember azt hinné legalább nyikorognia kéne, de egyetlen hang nélkül emelkedik fel.
A vezető belép a csatornába, a szennyvíz mellett egy két méter széles rámpa van, amin végig lehet haladni, be a sötétségbe. Benyúl egy repedésbe, és egy kör alakú vaslapot húz elő, majd ismét mormog valamit, mire egy halvány fénygömb repül fel a feje fölé, megvilágítva a sötét, és nem mellékesen rémesen bűzlő csatornát.
Talán fél óráig mehetünk a salakanyagok és a vizelet bűzének áporodott szaga keveredik, ráadásul a levegő páratartalmát harapni lehetne, ha az embernek lenne hozzá gusztusa. Ahogy haladunk néhol patkányok csoportjai törnek elő a repedésekből, és ugrálnak be a trutyiba mellettünk, úgyhogy a végére térdig beborít mindkettőnket a lötyi.
Bűzölögve és izzadtan bukkantunk ki egy csapóajtón át egy szobába. A szoba túlzás neki, inkább egy kőtéglákkal befalazott öreg, ahonnan egy újabb létre megy egy csapóajtóhoz. Két fáklya lángol a falakon, fénnyel borítva be a termet, középen egy asztal van, az egyik oldalán egy bársonypárnás szék, a másik oldalán két további szék, noha azok nem olyan kényelmesek, mint az egyedüli, illetve bilincs van a karfáikra szerelve.
-Ültessétek le oda őket. -parancsolja, és letuszkolnak minket a székekbe, majd ránk csukják a bilincseket. Ugyanabból az anyagból van, hogy ne tudjunk mágiát használni. Az egy másik kérdés, hogy ez valójában csak a kezünkön való mágiahasználatot lehetetleníti, de megadja nekik a biztonságérzetet, és erre van szükségük, minket meg elbizonytalanít, hiszen képtelenség mágia nélkül kiszabadítani a kezeinket, vagy legalábbis rendkívül bonyolult lenne.
-Mostmár beszélhettek. Kik vagytok, és miért harcoltatok? -ül le velünk szembe a bársonyos székbe.
-A nevem Szilfur, a kén istene, ő itt Gerärd, a jég istene. Mindketten a Portálőrök rendjének szolgálatában állunk, és a rendünk elbírálása alá tartozik, hogy tetteink milyen következményekkel járnak.
-Gondosan előkészíthetted a szöveget, de ez nem igaz Szilfur uram. Ezt, amit tettetek, nem szolgálat közben hajtottátok végre, egyszerűen részeges istenek verekedése, és mint ilyenek az én hatáskörömbe tartoztok, mivel ez egyszerű mágikus bajkeverésnek számít.
-Nehogy azt higgye, hogy a Portálőrök ezt szó nélkül fogják hagyni.
-Ó igen, bizonyára megpróbálják eltussolni a dolgot, de mi van ha nem fogják megtudni? Addig rothaszthatlak titeket halhatatlan dögöket egy sötét cellában, amíg már az unokáim is rég meghalnak, és senki sem fog rólatok tudni.
-De a tettükkel akadályozzák az igazságszolgáltatásunkat, mivel holnap indulnánk egy bevetésre.
-Ez a Portálőrök problémája, nem a mienk. Ha a tagjaitok az utóbbi időben ilyen részeges alakokból állnak, akkor nem árt, ha egy-kettő eltűnik, hátha a többi észhez tér. Emellett lehet akármekkora ereje a rendeteknek, ne feledd el, hogy ez a Birodalom fővárosa, Niaram, és itt mi, városőrök vagyunk a legfelső végrehajtó hatalom, nem ti. A mi feladatunk a rend és a béke fenntartása a fővárosban, a katonaságé az egész ország rendben tartása. Ti pedig oldjátok meg úgy a dolgaitokat, ahogy akarjátok, amíg azzal nem zavarjátok a város vagy az ország épségét, és ebbe még a ti rendetek sem köthet bele. A ti dolgotok a portálok felügyelete, semmi közötök az országon belül folyó dolgokhoz.
-Gondolod? Mégis mit gondolsz, meddig tudja fenntartani az országod a folytonos háborúit, hogyha nem kaptok fát Fae'gardból? A rendünk kedvezményesen ad el nektek fát, mivel az ország vezetősége cserébe engedményeket ad, de ha akadályozzátok a munkánkat ez nem lesz sokáig így. Márpedig így is az államcsőd szélén álltok, nem fogjátok tudni fenntartani a hadseregetek színvonalát.
-Ez a politikusaink dolga, és azoké, akik elesnek a fronton, minket nem érint.
-Szóval téged nem izgat, hogy mi történik a fronton? Hogy fajtársaidat a te hülyeséged miatt fogják lemészárolni? -szólalok meg, és úgy teszek, mintha nagyon értenék a dologhoz. Noha az aktuálpolitikát nem ismerem, de az egyértelmű, hogy ez a férfi minden felelősség nélkül akar dönteni. Ráadásul enyhén úgy érzem, mintha valami baja lenne velünk, istenekkel.
-Szóval, mi lesz?
-Az, hogy ti most szépen beültök egy cellába, és egy darabig ott maradtok. Aztán majd valamikor ki lesztek engedve. Talán. El velük, a sötét cellába! -mondja, és legyint egyet. A következő pillanatban egy kötélre kötött vasgolyóval tömik be a számat, és hátul megkötik, hogy ne tudjunk beszélni, majd egy zsákot húznak a fejemre, hogy ne lássak. Gondolom Szilfur ugyanígy járhatott. Kicsatolják a bilincseimet, majd felállítanak, és a hátam mögött ismét megbilincselik a kezeimet.
Vezetni kezdenek, nem tudom megjegyezni hogy merre, de az biztos, hogy nem a létrán fel, hanem valami titkos ajtón át. Talán tíz percig kanyargunk, amikor belöknek egy cellába, és hallom, hogy Szilfur mellettem landol.
-Innen nem tudtok megszökni, az ajtók vörösacéllal vannak megerősítve. Itt lesztek, amíg csak én másképp nem döntök. Sirgund, oldozd el őket. -mondja, és elmegy. Pár pillanat múlva lekerül a fejemről a zsák, majd a bilincs a kezemről, és végül a golyó a számból. Csuklómat dörzsölve kelek fel, és legnagyobb megdöbbenésemre azt látom, ahogy az őr Szilfur szívébe márt hátulról egy tőrt, aki egy pillanatra megmerevedik egész testében, majd azonnal elernyed.
-Rég nem láttuk egymást Gerärd. -mondja, és a következő pillanatban az őr alakja megremeg, és szertefoszlik, a helyében egy fekete nadrágot és fehér inget viselő sápadt, szikár férfi áll. Ismerem ezt az alakot, túlságosan régről, túlságosan jól, Reimunge, a káprázatok istene.
-Reimunge. Valóban rég találkoztunk. Ha jól emlékszem akkor láttalak utoljára, amikor átléptél Quinn oldalán a portálon, miközben Karok pusztította el a várost.
-Ja, és ami azt illeti, ha rajtam múlt volna nem is találkozunk. De Quinn meghallotta, hogy itt vagy, és azonnal érted küldetett. Tudod, azóta senkit nem engedett be az ágyába, még mindig te kellesz neki.
-Ez az ő baja. -felelem, de én sem tudom, milyen érzelmekkel viseltetek valójában iránta.
-Egyetértünk, de megkért, hogy szabadítsalak ki. Na, mit szólsz? Akarsz itt megrothadni, vagy megszöksz a segítségemmel?
-A fene vigye is el, megyek. -felelem, és felállok. Legszívesebben a szívébe mártanék egy kardot, de most tényleg ő kell ahhoz, hogy el tudjak menekülni, úgyhogy nincs mit tenni...

To be continued...

Új város, új élet, új veszélyek, régi ellenségek!
Part III

-És mégis hogyan akarsz kijutni innen?
-Álca. -mondta ki szinte már unottan, és láttam, ahogy a ruhám és a bőröm kinézetre felölti egy Birodalmi emberét, illetve az itteni egyenruhát.
-Nem szóltam.
-Helyes. Akkor most már fogd be a szádat, mielőtt én fogom be. -bólintok, nem vártam, hogy ennyire ellenséges lesz, de igazából nem lep meg. Amikor elmegyünk az első néhány őr mellett a térdem idegesen remegni kezd, és majdnem összecsinálom magamat ijedtemben, de egy idő után magamhoz térek és megszokom a dolgot. Kicsit nem a legjobb érzés, hogy megérkezem a városba és már aznap el akarnak tüntetni, majd megjelenik Reimunge, aki el akar vinni a régi szerelmemhez, akit ki kéne nyírnom... csoda, hogy nem kaptam ideg összeroppanást eddig.
Negyed óra múlva kint vagyunk a szabad ég alatt, a város közepén valahol.
-Kéne egy fogadó. -töröm meg a csendet.
-Minek? -kérdezi gyanakvóan, amit nem is csodálok. A helyében én is azt hinném, hogy meg akarok szökni. És egy részem meg is akar.
-Hogy le tudjak fürödni. Inkább meghalok, mint hogy ilyen büdösen menjek Quinnhez találkozni. -közlöm vele tényszerűen. Felvonja a szemöldökét, de szerintem Quinn mindenképpen látni akar, úgyhogy meg kell engednie ezt a kis kitérőt.
-Hmm... na jó, keresünk egyet. De semmi trükközés, nem engedem meg, hogy lelépj. -feleli hidegen. Bólintok, sejtettem, hogy ezt kimondja.
-Ígérem, hogy nem fogok. És bennem meg lehet bízni, nem úgy mint egyesekben. -mondom mérgesen. Hiába tudtam, hogy kijelenti ezt, attól még elmehet a fenébe.
-Még mindig ennyire idegesít az a kétszáz éve történt eset?
-Nektek kétszáz év volt, de én az alatt be voltam fagyasztva, úgyhogy igen, idegesít, mivel számomra az egész tegnap történt.
-Az szar lehet. Hát az a helyzet, hogy egy darabig ő is dühöngött, amiért nem jöttél, noha megértette a te oldaladat is. Ám egy idő után megenyhült, látszott rajta, hogy bánja, hogy nem mondta el, hogy eltitkolta a dolgot, és hogy rájött, hogy ő hibázott. -mondja, és közben elindulunk egy fogadó felé.
-Legalább rájött. -dünnyögöm, próbálok érzelemmentes lenni.
-Figyelj, őszinte leszek. Ha most összetöröd a szívét, akkor személyesen öllek meg. Noha nem állok olyan közel hozzá, mint te álltál, és nem vagyok a közelében sem, én tisztelem és szeretem a főnökömet, és nem tűröm el, hogy te bántsd. -ezzel benyit a fogadóba, előtte eloszlatja az álcánkat, és átvágunk a tömegen. A kocsmáros eleinte ódzkodik nekem fürdőt csinálni, de amikor Reimunge meglenget előtte egy aranyat azonnal megenyhül. Tudnám mi olyan értékes ebben a sárga fémben... bolond halandók.
A fürdőhelyiség valóban egy alig embermagasságnyi odú, ahol van egy dézsa langyos víz, szappan, valami durva szivacs, egy törülköző, és egy gyertya, hogy lássak. Nem a legelőkelőbb hely a fürdésre, de nem érdekel, túl kell esnem rajta. Ledobálom a ruháimat, odadobom a fiúnak, aki idehozott, hogy addig suvickolja le, majd amikor kérdőn néz rám az erszényemből, amit persze nem adtam oda, odadobok neki pár ezüstöt. Felragyog az arca, bólint egyet, és elrohan.
Én először a dézsán kívül mosom le magamról a szutykot, gondosan végigdörgölve magam a szivaccsal, majd beleereszkedem a vízbe, és hagyom magam ott egy tíz percig ázni, amíg a gondolataim cikáznak. Megpróbálhatnék elszökni, de nem lenne értelme, úgyis megtalálnának. Inkább szembenézek velük most, és megmondom neki, hogy... na igen, mit is? Nem tudom, de belefájdul a fejem amikor dönteni akarok, úgyhogy inkább kiszállok. Az inas már visszahozta a ruháimat, és letette őket az asztalra, úgyhogy gyorsan megtörlöm magamat és felöltözöm, majd kimegyek a várakozó Reimungéhez.
-És most hogyan akarsz elvinni hozzá? -kérdezem, miután kimentünk az utcára.
-Amiatt ne aggódj. Ők jönnek ide.
-Úgy érted, a városba? –hüledezem. Ennyire nem lehetnek vakmerőek, még Quinn sem! A portálőrök azonnal levadásznák őket.
-Nem. A várostól nem messze. Lóháton egy óra.
-Nincs lovam. –mondom, mintha nem akarnék találkozni velük. És ez részben igaz is, mivel nem tudom, hogy hogyan fogok viselkedni velük. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem Quinnel. Mindenki mást gond nélkül megölnék, mármint érzelmileg, gyakorlatban gondolom nem sok esélyem lenne, de Quinn… bármennyire gyűlölöm is azért, amit tett, ha másnak nem is magamnak be kell vallanom, hogy még valahol a szívem egy részén szeretem.
-Nem probléma. Jarome! –szól bele erőteljes, de mégis halk hangon az éjszakába, azzal a hanggal, amit csak az hall meg akinek szól, de ő mindig. Egy pillanattal később Jarome előlép egy sikátorból., három, éjfekete lovat vezetve kantárszáron. Ő is a tizenhármak egyike, egy elf alakú férfi, a füst istene. Nem hangzik valami magasztos hatalomnak, de igencsak jól tud jönni. Lemondóan megrogyasztom a vállaimat és elindulok a lovak felé. Úgy látszik, hogy tényleg nincs esélyem elkerülni a találkozót.
Tíz percig sem tart rájönnöm, hogy még mindig utálok lovagolni. Ez az egyike azon kevés dolognak, amit ki nem állhatok. Kényelmetlen, unalmas, nem lehet semmit sem csinálni, és valahogy a lovakkal sem jövök ki igazán. Mondjuk ennek lehet, hogy az az oka, hogy egyszer csúnyán átvertem a lovak istenék. Egészen pontosan fogadtam Taminivel, hogy nem képes kihozni egy rózsát a mocsárból, mert letapossa. Amikor Tamini már a mocsár széléhez közeledett kifele jövet megfagyasztottam a vizet és elcsúszott, és ráesett a rózsára. Persze a többiek csak azt látták, hogy elesett, és széles körben elterjedt az a szólás, hogy „a lónak is négy lába van, mégis megbotlik”. Azóta egy ici-picit orrol rám.
Talán fél órába telik, mire kiérünk a külső gyűrűbe, és egyenesen a főúton ügetünk kifele. Ilyenkor nincsenek túl sokan, és Reimunge varázslattal álcázott minket, hogy ne tűnjünk fel az őröknek. A város vörös egyenruhás őrei száz méterenként ott állnak az út szélén, négy-öt fős csoportokban, alabárdokkal és karddal, emellett kettesével lovon is poroszkálnak.
A célállomás, ahová végül túl hamar és egyben túl lassan érkezünk meg egy fogadó az út szélén. Az ablakain nem jön ki se fény se hang, az egész olyan, mintha zárva lenne. Gondolom Quinnék az egészet megszerezték ma estére. Lassítunk majd leszállunk (végre) a lovakról, és megdörgölöm sajgó ülepemet. Kezem átnyúl a vállam fölött, a kardom markolatát keresem, majd rájövök, hogy az nincs itt, a szobámban hagytam. pedig megnyugtató lenne érezni a markolat érintését.
-Csak nem be vagy rezelve? –kérdezi Reimunge, némi élccel a hangjában.
-Á, minden vágyam az volt, hogy börtönbe vessenek, majd onnan valaki a te rusnya képeddel hozzon ki. –vágok vissza.
-Ne aggódj, hamarosan a többieket is megláthatod. Jarome! Tüntess el minket. –fordul oda Reimunge a néma kísérőnkhöz. Ő csak bólint, majd mormog valamit az orra alatt, mire ködszerű füst lepi el a tájat.
-Parancsolj. Erre tessék. –mondja, érces, kaparó hanggal, és kinyitja az ajtót. Én veszek egy nagy levegőt, felkészülök a legrosszabbra, és belépek.
Bent a legrosszabbnál is rosszabb vár. Nem nekem esnek, nem akarnak megtámadni, nem várnak kínzóeszközök… mosolyognak. Mosolyognak rám, örülnek hogy újra látnak. Gondolom sejtik az árát annak, hogy átjöhettem, de nem zavarja őket, bíznak bennem, és azt kívánom, bár én is bízhatnék bennük. Ennek ellenére egyikük sem szól, ahogy én sem, mindannyian egyetlen személyre várunk… Quinnre. Ő leszegett fejjel ül az egyik széknél, majd felnéz, rám, szemében könnyek csillognak. Felrémlik bennem minden, amit együtt átéltünk, a hónapok, amiket együtt töltöttünk, az illata, az érintése, az íze… akármennyire gyűlölni akarom nem megy, egyszerűen nem vagyok rá képes. Legszívesebben odarohannék és megölelném, majd elvinném egy szobába és magunkra csuknám az ajtót, de nem teszem. Várok, hogy mit lép. Ő hozott ide, neki kell kezdeni. Ő is tudja, kinyitja a száját, de legnagyobb meglepetésemre nem beszél… énekel, azon a gyönyörű hangján.


Amikor befejezi meglepetten? tapasztalom, hogy a szemem könnyes, sőt, cseppjei végigfolynak az arcomon. Nem törlöm le, nem mozdulok, ez a dal túl szép volt, túlságosan jó, és túlságosan elevenembe talált. Quinn hangjában benne volt, hogy ő sajnálja az egészet, hogy megbánta valamennyire a tettét, és hogy megért engem, bárhogy is döntsek. Ő is sír, és így állunk, ketten, egymással szemben, sírva, szerelmesen, némán, mozdulatlan. A többiek nem törik meg a csendet, csak néznek minket, és várják a fejleményeket. Mikor már vagy tíz perc telik el, de lehet hogy egyetlen pillanat vagy egy örökkévalóság, mivel az időérzékem csütörtököt mondott, Szerpentina feláll az asztalról, és unott, nyúzott, hisztis hangon megszólal, miközben finoman vállon lök.
-Menj már oda hozzá! –én nem veszem le a tekintetem Quinnről, de elindulok felé, lassan, nagyon lassan, remegve megteszem életem legkisebb lépését. Ő is feláll, keze rezegve támaszkodik széke támlájára, és lép egyet.
Mire észbe kapok már szorosan öleljük egymást, szája az enyémre tapad, testünk mintha egybe olvadna úgy tapad össze, érzem a ruháján át a teste forróságát, arcomon a könnyeit, számban a nyelvét, tüdőmben a lélegzetét. És én ölelem és csókolom, és nem vagyok hajlandó senki kedvéért sem elengedni ezt a pillanatot.


to be continued...

Ahogy a hajnal besüt a szobába álmosan oldalra hempergek, és átölelem Quinn meztelen testét, arcom a vállába temetem, és beszívom az illatát. Fű, erdő, virág és valami rejtély elegye lengi körül illat gyanánt. Olyan ismerős, olyan megszokott, és mégis megváltozott. Hiába neki kétszáz év telt el. Az aggályaim rám zúdulnak, de nem akarok velük törődni, nem ezen a csodálatos reggelen, ezután a csodálatos este után. A lenti csókunk után, mely olyan hosszú és egyszersmind olyan rövid volt, eszünk ágában sem volt elengedni egymást. Egyszerűen felkaptam, és kivittem a gratuláló, és egyértelműen megkönnyebbült istenek közül, fel a lépcsőn, ölelve, csókolva, meg-megbotolva, és berúgtam az első szoba ajtaját, majd visszafagyasztottam, hogy ne nyithassanak ránk. Ezután pedig olyan hévvel estünk egymásnak, mintha évek teltek volna el az utolsó együttlétünk óta. Nos igen, ez az ő számára így is volt. Órákon át szeretkeztünk, nem tudom hány menetet csináltunk, de azt igen, hogy hihetetlen jó volt.

-Jó reggelt drágám. -hallom a hangját. Felemelem a fejem, és hosszan, alaposan megcsókolom, hagyom, hogy a gondolataim mint a fecskék ősszel, elrepüljenek valami messzi, messzi tájra, közben érzem, hogy a vágyam visszatér, megkeményedik, és neki nyomódik Quinn meztelen ágyékának. Ő is megérzi, mert még hevesebben csókol, és a keze elindul lefele, játszani kezd vele, én is elindulok, és egy pár pillanat múlva már mindketten egymás testének gyönyöreit élvezzük.

Két óra múlva végül, egy újabb hosszas és alapos szeretkezés után, ha nem is könnyen, úgy döntünk, hogy kikelünk szobánk romos maradványaiból. Ezeket a szobákat a halandók nem úgy tervezték, hogy két isten heves szeretkezésének szolgáljanak megfelelő hely gyanánt, és ez eléggé megviselte. Az ágyban kezdtük, de az már az előjáték során szanaszét tört, végighemperegtünk az egész szobán, és mivel megpróbáltuk minden bútor segítségével egyetlen ép dolog sem maradt, és végül persze már este a földre kellett kényszerülnünk. A padló egy kicsikét megrepedezett, néhol egy-egy deszka feljött, de hát ez van. Vagy ez nincs leginkább. A fal úszta meg a legjobban, noha Quinn öklömnyi lyukat rúgott bele egy-két helyen.

Fejünket vakarva, kart karba fonva állunk a szobánk közepén, és csak röhögünk az egészen. Annyira szeretem ahogy nevet, gyönyörű hangja van. Megfogom szabad kezemmel az állát, felém fordítom az arcát, és megcsókolom.

-Vigyázz, ha így folytatod megint a földön kötünk ki. -vigyorog rám csábosan.

-Grááárrrrr... -morgok- bocsánat édesem, de akármilyen csábító is vagy, most már lehet ki kéne mennünk a többiekhez.

-Te tudod... -mondja elszontyolodva, és érzékien végigsimít. Elkapom a kezét, magamhoz rántom, testünk egymásnak nyomódik, és finoman beleharapok az ajkába, majd elkomorodik az arcom, ahogy hirtelen elhatározom magamat.

-Beszélnünk kell. -mondom komoly hangon, azon a hangomon, amit mindig is utált. Sokkal jobban szereti, ha mosolygok és nevetek mindenen, de hát ezt meg tudom érteni. Én is utálom, ha komolynak kell lennem, bár az utóbbi időben többször kellett, mintsem egészséges. Az ő arcára is sötét fellegek, ülnek, egy pillanatig csendben marad, majd válaszol:

-Tudom. De ne itt, ne a többiek előtt. Nem akarom, hogy hallják.

-Rendben. Mit szólsz ahhoz,hogy felöltözünk, és elmegyünk sétálni? -mondom, miközben szemöldököm kérdőn felszalad. Nem tudom, mit akarhat mondani úgy, hogy a többiek ne hallják.

-Megbeszéltük.

Előkeressük a szobánk romjaiból a ledobált ruhánkat, ami azt illeti igazából mindkettőnknek csak a nadrágja került elő egy darabban, illetve a köpenyem, amit udvariasan Quinn felsőtestére tekerek, mivel a többit az este hevében letéptük egymásról, és az ablakon át távozunk. Régen is gyakran mentünk ki az ablakon át, ez egy olyan közös hülyeségünk volt, de elkerülte vele az ember, hogy másokkal találkozzon. És most a többieket biztosan nem akartam látni, Quinn iránt meg az érzéseim szédítő szélviharként örvénylenek a fejemben. Remélem, hogy a friss levegő jót tesz a kobakomnak.

Nyomott, szürke az égbolt, az eső lágy cseppekben szemerkél ránk. Kéz a kézben sétálunk, de nem szólunk egymáshoz. Hallom, ahogy Quinn varázslatot mormol, és lassan, feltűnésmentesen hollók jelennek meg az elszórt fák ágain, figyelő szemekkel. A varázslatba beleszőtte, hogy minden érzékükkel figyeljenek, és ha jól értettem, akkor oly módon csavarta a mágiát, hogy még Reimunge sem követhet minket egykönnyen.

-Mit szólnál egy kis futáshoz? -nézek rá. Régen gyakran futottunk a környező hegyeken, elvégre is valahogyan formában kellett tartanunk magunkat, a rendszeres edzés mellett.

-Rendben -bólint, és elindulunk, eleinte kocogva, majd egyre gyorsabban. Egy pár pillanat erejéig elsuhan tőlem, hosszú, selymes fekete haja elmosódott foltként lobog utána, majd rájön, hogy lemaradtam, és bevár, felveszi az én tempómat. Sokkal de sokkal gyorsabb lett a kétszáz év alatt, és gondolom nem csak ő, hanem a többiek is. Gyorsabbak, erősebbek, ügyesebbek, tapasztaltabbak. És nekem a Portálőrök szerint ezeket kéne megállítanom. Ebben a feladatban valami nagyon, nagyon nem stimmel. De mindegy, most Quinnre kell összpontosítanom, hogy mi legyen vele. A feladatom, az ittlétem, az árulása, a többiek sorsa, minden itt fut össze, minden hozzá kapcsolódik, és ehhez a naphoz, bármennyire is fáj ez nekem, ma kell döntenem. A csodálatos éjszaka és reggel a vihar előtti csend volt csupán, az együttlét még nem volt döntés, csak egy addig csak sejlő lehetőség bebizonyosodása, azé, hogy mindketten képesek lennénk újrakezdeni. Bár magamban nem vagyok biztos, illetve igen, vagy nem, nem tudom, nem tudom hányadán állok ezzel a gyönyörű teremtéssel.

Egy teljes órán futottunk, gyorsabban, mint a szökellő szarvas, közben elértünk egy erdőt és azon is átfutottunk, fákat, ágakat, és alantas gyökereket kerülgetve, bokrok és patakok felett átugorva, madarakkal versenyezve, míg végül egy rétre értünk a rengeteg túloldalán, melyen az aranyló fű derékig ért, és virágok illatoztak.

-Penge. -mondtam ki a mágia nyelvén, és kezem végére egy jégből készült penge nőtt, majd gyorsan letakarítottam magunknak egy kis tisztásnyit a fűből, hagytam, hogy a varázslat szertefoszoljon, és leültünk.

-Úgy gondolom, nincs értelme hazugságokkal fecsérelnünk az időt Quinn. Azért küldtek át a Portálőrök, hogy megöljelek titeket. -kezdek bele komolyan. Nem látok meglepődést az arcán, de miért is lenne? Egyértelmű, hogy valamit el kellett vállalnom náluk, és kézenfekvő ez a feladat.

-Egyetértek Gerärd, a hazugságok ideje lejárt. Kétszáz éve megfogadtam, hogy ha valaha ismét találkozunk teljesen őszinte leszek hozzád. Így el kell mondanom, hogy dönts mellettem vagy ellenem, én megértem. Szeretlek Gerärd, teljes szívemből, és nem fogok harcolni ellened.

-Ahogy én sem akarok harcolni ellened, szerelmem. A többieket még talán képes lennék megölni, de te más vagy, téged sosem bántanálak. -mondom ki a súlyos szavakat, és mintha köveket gördítenének le rólam, a lelkem megkönnyebbül. Amint kimondom őket tudom, hogy igazak, nem lennék képes bántani őt.

-És mi legyen a többiekkel? Ha téged nem bántalak, őket sincs értelme. -töröm meg a csendet, ami letelepedett közénk.

-Hagyjuk itt őket. -feleli egy pillanatnyi habozás után- hagyjunk mindenkit magunk között, az egész társaságot, a portálőröket, őket, mindenkit. Menjünk el messze valahová, telepedjünk le egy kis faluban vagy kettesben egy erdőben, nem érdekel. Csak veled akarok lenni, hát nem érted? -kérdezi könnyes, szerelmes szemekkel, ami teljesen meghat, és beindít. Előrelendülök, hátradöntöm a fűágyra, és hosszan, forrón csókolom, markolom a testét, hozzá préselem magam. Felnyög, nincs ellenére a dolog, egyre csókolgatjuk egymást, miközben letekerem róla a köpenyemet, és nekiállok játszani a telt kebleivel. Őneki is elindul a keze, az övem felé, könnyedén kicsatolja, és benyúl a nadrágom alá. Végigsimítja majd megragadja, húzogatni kezdi. Én is lejjebb indulok, kicsatolom az övét és már teszem is be a kezemet...

amikor egyszer csak éktelen nagy üvöltés rázza meg a környéket. Egy pillanatig eltart mire összeszedem széthullott elmémet, de amikor sikerül teljesen kiráz a hideg. Az üvöltés a csontjaimig megráz, darabokra tép és szétmarcangolja a darabjaimat, miközben jeges tőrként hasít a lelkembe. Quinn lassabban kapcsol, de amikor felismeri kiül a teljes kétségbeesés az arcára. Nem csoda, ő kétszáz évvel régebben hallotta utoljára ezt az üvöltést. A dühöngő végzet hangja, mely olyan mint a hegyomlás, maga a megtestesült halál és gyűlölet...

-Karok! -kiáltunk fel egyszerre. Kiszedjük kezeinket egymás ruhája alól és felpattanunk, felkapom a köpenyt a földről, gyorsan összecsatoljuk a ruháinkat, és kétségbeesetten nézünk egymásra. A szívem a torkomban dobog, kezdem érteni, hogy mi történt...

-A fogadó felől jön. -suttogja Quinn- a többiek... meg kell őket mentenünk! -sikítja elkeseredetten.

-Úgyis itt akartuk hagyni őket, nem? Quinn, figyelj ide! -szólok rá erősen, de nem reagál, el akar rohanni feléjük, úgy kell lefognom. Szerencsémre nem teljes erejét veti be, a sokk valamennyire megbénította. Amikor nem reagál felpofozom, ez valamennyire észhez téríti- nem tudunk segíteni rajtuk, ezt te is tudod! Karok idősebb mint mi, idősebb mint a legtöbb isten. Talán el tudnak menekülni előle, talán, Reimungeval sikerülhet nekik. De mi nem tudunk rajtuk segíteni, el kell tűnnünk innen!

-Egyszer már cserben hagytunk isteneket, hagytuk, hogy Karok prédái legyenek. Akkor nem tetszett Gerärd, most miért tennéd meg?

-Mert most nem akkor van. Nem te hívtad ide Karokot, nem eláruljuk őket. Nem tudunk segíteni nekik! Tudom, hogy erősödtél a kétszáz év alatt, de még akkor is vajmi kevesek vagyunk hozzá, és én csak legyengültem a jégben! Nem engedem meg, hogy újra elveszítselek, csak azért, mert a vesztedbe rohansz. -ölelem magamhoz a könnyeimmel küszködve. Nagy levegőt vesz, ziláltan, könnyes arcát a mellkasomba temeti, de érzem, hogy lenyugszik.

-Igazad van. Holló! -kiáltja a mágia nyelvén, és egy hatalmas termetű holló jelenik meg előttünk. Ő felül a nyakába, és int, hogy kövessem. Mögé ülök és átkarolom, meztelen felsőtestünk összenyomódik, mindkettőnknek szükségünk van arra, hogy érezzük a másikat.

-Kapaszkodj. -mondja és felszállunk, én meg ölelem és ölelem, miközben alacsonyan repülünk el, hogy ne vegyen észre minket a hatalmas sárkány, mely mögöttünk tombol, a lángok és füst alkotta falon túl. Csak reméljük, hogy a többiek túlélték. Nem tudom hova repülünk, milyen messze és meddig, de nem is érdekel. Vele vagyok, és csak ez számít.

A kalapács zengve pattan az izzó fémen, szikrákat küldve a levegőbe. Újra meg újra lecsapok, amíg nagyjából felveszi a kívánt alakot. Megtörlöm izzadó homlokomat, és kiemelem a fogóval a tűzből a félkész pengét, hogy közelebbről szemléljem meg. Girbe-gurba a széle, néhol nyomott is, a mesterem szerint biztos újra kellene kezdenem az egészet, de a fenének van kedve hozzá. Már majdnem bedugom a vízbe, amikor erőt veszek lustaságomon, és újra az üllőre teszem. Gyors mozdulatokkal félbe hajtom a fémet, és egyetlen tömbbe kovácsolom, kinyújtom, újra összehajtom, ezt így folytatom egy darabig, hogy újra egyetlen tömb legyen az egész, határok nélkül. Amikor már elég ideje hajtogatom ismét kinyújtom, de ezúttal már olyan alakúra, amilyen a penge lesz. Óvatosan ütöm, hogy ne legyen púpos, az én erőmmel túl nagyot üt az ember, és ettől lesz olyan hullámos a fém, mint előbb is volt. Egészen jól haladok, nagyjából sikerül finom csapásokkal megformálnom a megfelelő alakot. Az én sebességemmel ez, ami másnak órákba telik, nem több negyed óránál.
Felkapom a fogóval a már majdnem kész pengét, és beledugom a forró vízbe. Az sisteregni kezd, és gőz csap az arcomba, egy pillanatig semmit sem látok. Amikor elvonul a fehér függöny végre kiveszem az immáron lehűlt pengét, és leteszem az asztalra, majd kalapácsot és vésőt veszek elő, meg reszelőket, és elegyengetem a fémet a tetején. Amikor ezzel is megvagyok odaviszem a köszörűkőhöz, meghajtom a lábammal a hatalmas követ, és kiélezem rajta a pengét. Már csak rá kell tennem a nyelére, de ezzel is gyorsan megvagyok.
Próbaképpen megsuhintom a levegőben az új kaszánkat. Rendben van, a feje nem lötyög. Nem a legszebb darab, de még mindig jobb, mint az a rozsdás vacak, amit Quinn sarló néven szerzett még régen egy közeli faluból.
Tíz év telt el Karok támadása óta, tíz éve menekültünk el a Birodalomból Quinnel. A többiekről nem hallottunk azóta sem, de már csak halvány emlékekként merülnek fel néha a fejemben. Quinn is igyekszik megfeledkezni róluk, noha ez neki eleinte nem ment olyan könnyen.
Egy magányos hegyoldalra költöztünk, a Jeges királyság területén. A barlangra, amiből kis otthonunk elindult, több nap után bukkantunk csak rá, addig a vadonban aludtunk. Szép lassan fedeztük fel a számunkra teljesen ismeretlen területet, nagyrészt Quinn hollóinak segítségével.
Kiderült, hogy nekünk egy órára futva, van egy kis falu. Eleinte nem fogadtak minket jól, de amikor felfogták, hogy istenek vagyunk, és segítettünk nekik elűzni néhány vadállatot meg banditát megenyhültek, és hajlandóak voltak kereskedni velünk.
Szőrméket adtunk el nekik, állatok szőrét, akiket mi vadásztunk le, de ez nem hozott be elég pénzt, így elszegődtem a helyi kovácshoz, Kosthorhoz inasnak. Három évig gürcöltem az irányítása alatt, ezalatt elég pénzt és tudást szedtem össze, hogy egy saját műhely segítségével össze tudjunk tákolni egy kezdetleges otthont.
Maga a barlang nem volt túl nagy, de jó volt a szellőzése, így építettünk bele egy kisebb kemencét, mellyel izzásig lehet hevíteni a vasat, de ha kevésbé rakjuk meg a tüzet, akkor sütésre is alkalmas. A kovács inas éveim végén ajándékozott nekem egy kisebb üllőt, kalapácsot és fogót, így a megfelelő alapanyagokkal képes voltam létrehozni a szükséges eszközöket. Elsőnek egy kés, egy balta, és egy fűrész született meg otthon a kezeim alatt.
Ezeknek a segítségével Quinnel kivágtunk egy szép nagy fenyőfát, és, hosszú napokon át tartó küszködéssel, közösen megalkottuk az első ágyunkat. Az alapja tömör fa volt, hogy kibírja a tüzes éjszakáinkat is, matracnak és paplannak az inaséveim alatt Quinn által elejtett állatok szőrméjét használtuk. Ez sem bizonyult elég erősnek, úgyhogy a végén csak szétterítettünk rengeteg bundát a földön, és ott hálunk, ahol épp elkap minket.
Szép lassan egyre több dolgot hoztunk létre, asztalt, kanalat, néhány ládát, edényeket, míg eljutottunk oda, hogy a barlangon kívülre is terjeszkedjünk, így a barlang bejáratához egy házat építettünk, mintha a barlang csak egy szoba lenne benne, vagy még inkább egy műhely. A prémeket a barlangban hagytuk, nem akartuk a házunk talapzatát megviselni. Valamint a környéken minimális veteményest is csináltunk, nem nagyot, csak néhány kenyérre futotta a gabonából, de akkor is a miénk volt.
Hogy miért szenvedtünk ennyit, ahelyett hogy mágiával pár nap alatt felépítettük volna az egészet? A válasz igencsak egyszerű, mert ez lett az életünk. Az életünk, ami korábban a túlélésről és a küzdelemről szólt, leszűkült arra, hogy otthont alapítsunk, csak ketten, veszélyek és folytonos vándorlás nélkül. Ha mindent megoldottunk volna a legegyszerűbben, egyszerűen unatkoztunk volna.
-Voilá! -lépek oda mögé a kaszával. Ő hirtelen felpattan a földről, meglepve néz rám, majd elvigyorodik, amikor meglátja, hogy készen vagyok. Átveszi a kaszát, megsuhogtatja a levegőben, majd ledobja a hóba, a nyakamba ugrik, és ajkát az ajkaimra tapasztja. Én könnyedén megtartom egy kézzel, és hosszan csókoljuk egymást, mielőtt ledőlünk a hóba.
Egy órával később kipirultan, boldogabban, és még szerelmesebben, már ha ez egyáltalán lehetséges, kelek fel a földről, Quinn mellől. Egyáltalán nem zavar a hideg, meg is lepne, ha pont engem zavarna, de Quinnt felkapom, a vállamra vetem mint egy zsák krumplit, és beviszem a házba, majd a barlangba. Ő hevesen tiltakozik, nem szereti, amikor ezt csinálom, de ő képes lenne még órákig ott heverni és megfázni. Ledobom a szőrmékre és megfordulok, hogy behozzam a sebtében ledobált ruháinkat, amikor füstöt látok a falu felől. Nagy füstöt.
-Kelj fel Quinn, dolgunk van. -szólok feszülten, mert nem tetszik nekem a látvány.
-Mi lenne, ha inkább bebújnál ide mellém, és folytatnánk, amit kint elkezdtünk? -kérdezi buja mosollyal. Érzem, hogy az ágyékomnak tetszik a gondolat, de most nem engedhetek a férfiasságom követelésének.
-Hidd el egyetlenem, én is szeretném, de ez nem várhat. Baj van. -felelem, és érzi a hangomból, hogy tényleg nem stimmel valami. Felül, majd kikel az ágyból, és követi a tekintetemet. Amikor észreveszi a szemem sarkából látom, hogy elkerekedik a szeme.
-Hozom a kabátomat. -mondja, és bemegy a házba. Én is bemegyek, majd kirohanok a hóba a ruhákért, felnyalábolom őket, és visszamegyek. Felkapom a fehérneműmet, majd egy laza nadrágot, ami nem annyira szoros, hogy akadályozzon a mozgásban. A felsőtestemre egy vászoninget veszek, amit frissen bányászok ki a ládából, majd bemegyek a barlangba, és varázslattal gyorsan lehűtöm a kohót. Nem szeretném, hogy kigyulladjanak a dolgaink, amíg távol vagyunk. Quinn is felöltözött közben, feszes, szőrös bőrnadrágot, inget, és bundamellényt visel, hogy a karjai szabadon maradjanak. Lábát medvebundából készült csizma borítja.
-Mehetünk? -kérdezi, látom rajta, hogy ő is ideges.
-Igen. -bólintok, sietve átvágunk a házon, majd rohanni kezdünk a falu felé. Gyorsabban futunk, mint máskor, az aggódás felgyorsítja a lépteinket. A fák elmosódva suhannak el mellettünk... amikor hirtelen lefékezek, méteres hókupacot tolva fel magam előtt. Quinn is megáll, és kérdőn néz rám. Én hegyezem a fülemet, és ismét meghallom a hóropogást. Mindenütt, körülöttünk. Valakik körbevettek minket.
-Swechk! -kiáltom a kard nevét Ős-Vatroni nyelven, és egy jégkardot formálok a hócseppek között megülő vízből. Jelentősen könnyebb így, mintha a levegőből fagyasztanám ki. Quinn is varázsol, a kezei megváltoznak, mintha egy madár lábai lennének, karmokat növeszt. Egy pillanatig semmi nem hallatszik, majd egy apró pendülés töri meg a csendet. Valami átszeli a levegőt, egy apró tárgy, közém is Quinn közé esve a hóba, majd felrobban a világ.
Érzem, hogy felkap a hirtelen lökéshullám, majd valami keménynek csapódok, talán egy fának. Leesek a hóba, be is temet, nem tudom, merre van a le és a fel, a világ forog körülöttem, alig vagyok az eszméletemnél. Az egyik fülemben harangoznak, a másikban túl nagy a csend. De nem hagyhatom, hogy a sötétség elragadjon, segítenem kell Quinnek. Quinn!
A gondolat erőt ad, és a kezeimet mozgatni kezdem, míg azt nem érzem, hogy a levegőbe jutnak. Így legalább tudom, merre van a fel, úgyhogy ki tudok kelni a hóból. Tántorogva, de talpra állok, arcomon valami meleg folyik le. Megnyalom, vér az. Az én vérem.
Látom az ismét rendes formájú kezét, alig lóg ki a hóból, tőlem tíz méterre. Amilyen gyorsan csak tudom oda megyek és megragadom, kihúzom a hó alól, és ismét a vállamra dobom. Fél órája még mennyire más jelentése volt ennek az egyszerű mozdulatnak...
Nem gondolkozom azon, hogy kik lehetnek a támadóink. Egyetlen kérdés foglalkoztat, hogy hogyan fogom épségben kijuttatni. Egy hegyen vagyok, lejt a terep, körbe vagyok véve. Mi a fenét lehet ilyenkor kezdeni? Végül egy abszurd ötlet jut az eszembe. Annyiszor megcsináltam már kétszáz éve, noha sohasem ilyen helyzetben...
-Aqaroh! -kiáltom a jég nevét, és egy harminc centi széles, másfél méter hosszú jégdeszkát formálok a hó tetejére. A tetején két hurok van, hogy be tudjam akasztani a lábaimat. A jobb lábamat beteszem, majd ellököm magam a ballal, és azzal is ráállok. Lassan kezdek el csúszni, de egyre gyorsulok. Újabb pendüléseket hallok, de a lövedékek elsuhannak mellettem, és pár méterrel mögöttem robbannak. Nem nézek hátra, nem tehetem meg, így is elég nehéz kerülgetni a fákat. Jobb kezemmel Quinn derekát fogom, aki jelentősen megnehezíti az egyensúlyozást, a másikkal el-ellököm magam egy-egy fánál, hogy még gyorsabb legyek. Látom a támadóinkat, lándzsákat szegezve állnak az utamba. Nem kaphatnak el, mert az nem csak az én bukásom lenne...
-Aqaroh! -kiáltok ismét, és egy jégrámpa nő ki a földből tőlük tíz méterre. Végigcsúszok rajta majd a végén berogyasztok és elrugaszkodom, átszelem a levegőt a fejük felett. Zökkenve landolok, összekoccannak a fogaim, de sikerült, kitörtem a körből.
A következő fennsík oldaláig meg sem állok, biztos vagyok abban, hogy követni fognak. Quinn még mindig nem tért magához, a pulzusa gyenge, de bízok abban, hogy rendbe fog jönni. Egyetlen dolgot tehetek érte, és az az, hogy elcsalom előle az üldözőinket.
-Aqaroh. -mondom immáron harmadjára a jég nevét, miközben lefektetem a hóra, és egy csónakféleséget formálok körülötte. Fáradt vagyok, hihetetlenül fáradt, de még irányba teszem, megcsókolom a homlokát, és könnyes szemmel elindítom a lejtőn. Arrafelé nincsenek fák, így talán elég messzi eljuthat.
Felállok a hóból, látom, hogy rejtélyes támadóink egyre közelebb érnek. Felpattanok a deszkámra, és a másik irányba indulok, lassan gyorsulva, hogy lássák, merre megyek. Úgy néz ki hogy bevették, mert engem követnek. Megkönnyebbülten lélegzem fel, miközben a jeges szél az arcomba csap, és érzem, ahogy kifújja a szemeimből a könnyeket, hogy megfagyjanak az arcomon. Csak remélni tudom, hogy nem utoljára láttam szerelmemet.[/color]